2011. február 27., vasárnap

Kint már nem esett

"Kint már nem esett annyira. Lassan hajnalodott, a ház feletti erdőt egyre cibálta a szél, ágak törtek le. A nappaliban a gázkonvektor ontotta magából a meleget, a konyhában a gázkályha összes rózsáját meggyújtottuk. A hegedűs lány éppen hányt a fürdőszobában, tartottam a fejét, majd lehúztam a vécét, együtt néztük, ahogy a félig emésztett pizza darabok pörögve eltűnnek az örvényben.
                -Mocskosnak érzem magam- mondta a lány, és megnedvesített egy törülközőt, az arcát simogatta vele, a halántékát, aztán a nyakát is. Ott álltam a vécé mellett, és bámultam. Mondtam neki, hogy a mozdulataiban van valami erotikus. Azt mondta, hanyagoljam, gondoljak a hányásra, és rögtön elmúlik a dughatnékom. Keresgélni kezdett, mert lázasnak érezte megát, és fázott, én is próbáltam segíteni, hátha együtt találunk egy hőmérőt, vagy fájdalomcsillapítót, vagy egyáltalán valamit, ami segíthet ilyen helyzetben, de csak a villanyborotvám találtuk meg, arcszeszt, hajzselét és fogkefét és univerzális mosóport. Bedugta a kád lefolyójába a dugót, és megengedte a meleg vizet, azt mondta, ha jól viselkedem maradhatok. Amíg zubogott a víz , alaposan megmosta a fogát. Azt mondta, szerinte mindent kihányt, amit nem rég evett, de végre sokkal könnyebbnek érzi magát, már nem is émelyeg annyira. Amikor félig megtelt a kád, el akarta zárni a csapot, megkérdezem miért, erre elröhögte magát, hogy otthon nem szabad teleengedni a kádat, mert drága a melegvíz és különben is , ő környezettudatos…Nyúlt, hogy elzárja, de megfogtam a kezét, mondtam neki, hogy le van szarva az ökológia, most csak mi ketten számítunk a világon. Már a túlfogyóig ért a víz, mikor elengedtem, akkor vetkőzni kezdett. Lerúgta a szoknyáját, tusfürdőt keresgélt, ráült a vécére, azt mondta forduljak el, de rögtön, mert úgy nem tud pisilni, ha nézem, és nagyon kell. Ahogy a csempéket bámultam, hallgattam a csobogást, felrémlett egy holtrészeg öregember, akit még idefelé láttam két napja a buszmegállónál, a kocsma előtt. Nagyon kövér volt, és annyira részeg, hogy képtelenségnek tűnt, hogy valaha is fel tud majd tápászkodni az útpadkáról. A felesége, egy apró, sovány asszonyka próbálta felcibálni, és a kocsmárosokat szidta, meg az egész rendszert, amelyik megengedi, hogy az ő párja halálra igya magát. Lentről felszűrődött a zene lüktetése, ahhogy visszafordultam, a lány a blúzát gombolta, de nem ment neki. Beleállt a kádba, odaintett, hogy segítsek már levetni a blúzát, vagy tán nem ezért vagyok itt. Leszakadt az egyik gomb a melltartó pántjával is nehezen boldogultam, beleakadt a hajába, de összeszedtem magam, és aztán sikerült. Azt mondta, már nem émelyeg, egészen jól érzi magát, csak sehogy sem múlik el a hányásíz a szájából. A nyelvemre nyomtam egy csomó fogkrémet, magamhoz húztam és megcsókoltam. Azt mondta, tisztára hülye vagyok, nehogy lenyeljem a fogkrémet, mert tele van rákkeltő adalékokkal, de látszott rajta, meghatódott a gesztustól, és visszacsókolt. Egyik kezemmel elkaptam a fenekét, a másikkal a mellével játszadoztam. Lerúgtam magamról a ruháimat, már azon röhögött, hogy nekem elég egy csók, és rögtön feláll a farkam, és ahogy hátradőlt a kádban, megborzongott, azt mondta, nagyon finom a víz, igyekezzek, mert ő most beindult, aztán a száját öblögette. Hamar beszálltam a kádba, mögé ültem, s ahogy a mellét simogattam, ő hátranyúlt, és megdicsérte a farkam. Úgyis ki akartalak próbálni már végre egyszer, hallottam már rólad a kollégiumban, mondta, és lassacskán magába vezetett. Lenn a zene újra felerősödött, felismertem, régebb láttam valami filmet, nem tudom már a címét, kubai öregemberek zenéltek benne, akik még a múlt század közepén lehettek a csúcson, aztán elfeledték őket harminc évre a kommunizmusba, és egy német rendező, talán a Wenders, megkereste az egykori zenekar tagjait, amikor Kubában forgatott. Ahogy ültem a kádban, és hátulról, hát ha nem is dugtam a csajt, de a melleit azért fogtam, ő meg mozgott a kádban, először csak felezve a zene ütemére, majd egyik kezével megint hátranyúlt, kicsit megbirizgált a golyóim alatt, csak, hogy ki ne csusszanjál, mondta, a másik kezével meg a csiklóját simogatta…
Én eközben a kopott kubai házakat láttam magam előtt, az ötvenes évekből való amerikai autókat és azt a seggrészeg öregembert is a buszmegállóból, aki szerepelhetett volna a Wenders-filmben. Egy asztalnál sakkozhatott volna. A lány közbe felvette a zene ritmusát, begyorsult, egyre mélyebben szedte a levegőt és lihegett, ha morzsolgattam a mellbimbóit, végigfutott a remegés az egész testén, egészen elnyomtuk a beszűrődő, öreges latin zenét a víz locsogásával. Aztán, amikor hörögve, vinnyogva elélvezett, kicsit leállt, majd megfordult, és külön kérés nélkül kielégített a kezével és szájával, de nem nyelte le a spermát, azt mondta, fél a hányingertől. Újra kinyitottam a vízcsapot. Megnyugtatóan hatott a vízcsobogás. A melleivel játszadoztam. Ő lebukott a víz alá, elengedte magát, furcsán lebegett a haja. Kinn már elállt az első, narancssárga és vöröses fény áradt a függöny mögül, elhúztam, és a kádból láttuk a napfelkeltét. Illetve én csak félig… Kefélés után mindig elálmosodom. A nevetésre ébredtem, hogy csak egy kéztörlő van az egész fürdőben, erre leszedtem neki a függönyt. Lassan, fanyalogva megtöülközött, nekem meg, amikor feltápászkodtam, epés mosollyal odanyújtatta a kéztörlőt, de hirtelen meggondolta magát, és lassan végigdörzsölte vele a haját.
Az emeletről vizes hajjal jött utánam a lány (legalábbis reméltem, hogy utánam jött), s mivel ő volt a legjózanabb a tárasságból, furcsálta mindenki, milyen könnyed léptekkel kerülgeti a sörösdobozokat. A lány csodálkozva nézte a harcteret, alig emlékezett valamire, csak amikor a kutyatekintetű spanyolt meglátta, villant be néhány kép az elmúlt éjszakából. Körülnézett a lakásban, kérdeztem kit keres, azt mondta, a barátnőit, akik iderángatták két és fél napja, de már nem keresi őket tovább, mondjam meg nekik, hogy elege van már ebből a buliból, unja a mocskot, az egyetemistákat, meg az elbaszott értelmiséget. Elfáradt, hazamegy a kollégiumba. Körbekérdezett néhány félrészeget, hogy nem jön-e vele valaki, mert nincsen elég pénze taxira. Próbáltam valamennyi pénzt előkeríteni, de még egy kis aprót sen találtam a farzsebembe, A lány odalépett a ruhásszekrényhez, egy női láb lógott ki belőle, a barátnőm mondta és a cipőjére mutatott, de sehogy sem sikerült felébresztenie, a másik lányt is megtaláltuk, összekaszabolt kézzel és seggrészegen cigaterttázott a konyhában. Tovább keresgélünk, a kabtja a fogas mögé esett, ahogy felvette, kiderült, hogy valaki belehamuzott a zsebébe, kicsit ki is égette, de nem volt vészes. Próbált elbúcsúzni, de nem volt kitől. Aztán néhány szál cigarettát próbált összeszedni az útra, mert az övé már majdnem elfogyott.
-Helló, mi! – köszöntem el, de nem érkezett válasz. Lassan kisétáltunk a kertből, a hátamra kellett vennem a lányt, mert undorodott a földigilisztáktól, tele volt velük a kert, előjöttek az eső miatt. Hirtelen elhalkult a zene, mindenfelé madarak füttyögtek. Mondtam, hogy rohadt színes verebek, nem tudjátok befogni a csőrötöket, de a lány nem nevetett a hátamon. Hallgattuk, illetve én inkább csak szuszogtam a súlyától. Ahogy kiértünk az útra, le is tettem. Egy kis emelkedő után a város felé fordult az út, az erdő mellett jártunk, mikor rájöttem, hogy a fürdőben átázott a gyufám, az ő öngyújtóját meg valaki kivette a zsebéből, de nem volt kedvünk visszamenni a házba, úgyis régóta le akart szokni, azt mondta. A fák közül sütött a nap, de az árnyékban nagyon fáztam. Jó másfél óra séta lefelé a belváros, mondogatta csak úgy maga elé, aztán felém fordult:
-Figyelj, nyugodtan visszamehetsz, nem kell itt engem kísérgetni. Lefeküdtünk, jó volt, de elég volt egyszer. Ki akartalak próbálni. Nem baj?
-Nem-  mondtam. Nem baj. Semmi baj. Aztán adott egy kis felületes puszit.
-Nah menjél- mondta., elvégre a te bulid! – és még egy félmosolyt is megeresztett felém. 
-Na, pá! Eridj! – és elment. Utánanéztem. Marha jó csaj volt, nem az a kimondott szépség, de mégis nagyon bejött, húsos, kerek fenék, és a melle a tenyerembe illett, karcsú, mégis telt körte, kiugró kis kupolás bimbóudvar…
De ha ennyire hülye, akkor csak menjen a francba, valahogy így dühöngtem magamban. Az én bulim volt, jó vicc! Egy bokornál megálltam hugyozni. A lány még csak vissza se nézett. Kis hülye kurva, még hogy ki akart próbálni. Engem?! Hirtelen mindent odaadnak, aztán ha meg volt az aktus, előjött az önérzetük, hogy vannak ám játékszabályok. Ha kedves voltam az volt a baj, ha meg nem, akkor az.
A madárfütty mögül hallottam valami tompa, mély, ismerős zajt. A város élet, működött, valahol messze harangozni kezdtek, hajnali hat óra lehetett. Felhúztam a sliccem, és laassan elindultam visszafelé. Amikor visszaértem, legszívesebben azonnal elzavartam volna mindenkit a francba. Kiadtam a jelszót: Vége a bulinak. A legtöbben eltakarodtak, egy órán belül mindeannyian a buszmegállóba álldogáltak. Csak néhányan aludtak tovább bódultan valamelyik sarokba. Tehetetlenségemben rámolni kezdtem, a szemetet egy óriási kék nejlonzsákba szedtem, idióta sárga kötője volt. Amikor a harmadikat tömtem tele, röhögni kezdtem magamon. Hogy hát igen. Ez volt az utolsó bulim, engem ünnepeltek, aztán takarítottam a mások mocskát. Elég volt. Alig vártam, hogy végre mindenki elmenjen a fenébe.

***
…holt fáradt volt az élettől, azt mondta?
-Elcsigázott ez a kurva világ! Amikor így beszélt, anyám mindig pironkodott miatta:                                       -Ne beszélj így egy író előtt, a fiad mégicsak művész, nem olyan hétköznapi ember, mint mi! –Apám röhögött:  -Még hogy író! Ez? Ment volna dolgozni, azt se tudja, mi az a rendes munka! Nem tud ez semmit! Csak egy művészke!
***
A vöröshangyák mintájára nekem is egy jó pásztorra lenne szüksége? Anyám markolta a távirányítót, apám el-elszunnyadt, hiába ordított a tévé, ha felébredt, mindig kérdezősködött, ki ez a színész ott, hogy hívják, namodd már ki ez, és mit akar az a nő… Anyám elmagyarázta neki nagyjából, aztán apám visszaaludt. Kettő-három este elnézegettem őket. Egyszerre volt röhöghetnékem, és sajnáltam is őket. Kik ezek? A szüleim, persze. Belőlük vagyok, egy-egy sejt. Nem adtam nekik semmit, ők meg csak értem aggódtak, csomó pénzt költöttek egy selejtre. Miért nem vettek egy drágább tévét maguknak? Vagy rögtön kettőt, arra is futotta volna! minek hoztak haza a pszichiátriáról? Mit akartak tőlem? Legyek rendes ember? Nem érdekeltek a rendes emberek. Arra is gondoltam, hogy jobb lenne meghalni. A fürdőkádban álltam, hajmosás közben bevillant az ötlet, ott lógott a hajszárító. Karnyújtásnyira, csak be kellene kapcsolni és beejteni a vízbe. "

***ezt a kedvenc könyvemből másoltam. Címe: Elveszett

2011. február 25., péntek

Hétköznapi menyország

Ma, mint mindennap, felkeltem, de az agyműködésem csak nem akart beindulni, így még visszaaludtam, és ezt még eljátszottam ötször, amire végre sikerült elvánszorognom, hogy kávét csináljak magamnak, amitől azt hittem, hogy életre kelt, de hát nem így történt. Úgyhogy hagytam magamat, úgy ahogy vagyok, menthetetlenül. A mai tavaszi napsütésben, főleg szombaton tevékenykedni kell a kertbe, mert az olyan jó. Így hát, kibontottuk a rózsákat, és lemetszettük. A kibontás az annyit tesz, hogy a beágyazást kibontjuk. Beágyazni azért kell, hogy meg ne fázzanak szegények, kibontani, meg, azért mert már nem kell tovább beágyazva lenniük és fázniuk. Az új tövek majd nőni kezdenek, aztán szép virágok lesznek rajta. Amit nem tuduk, hogy látunk-e még. Vagyis ez komplikált, mert ha költözünk, ők is jönnek velünk, csak akkor lehet, hogy nem fognak virágozni, és néhány teljesen elhal, de ez attól függ, hogy mikor kell menni. Minden attól függ. Főleg, hogy kell-e, vagyis az alap, hogy kell, de az nem mindegy, hogy mikor, és valóban.
Egy olasz lánnyal emailezek. Fejben már megterveztem az oda és visszautat. Melyik vonatra kellene felszállnom, és mit vinnék magammal stb. A szokásos villám kiruccanás. Ez hazugság, de ezt mindenki tudja. Álomvilágban élek, külön bejárattal, és külön Exit feliratú táblával ellátott ajtóval. A bejárati ajtóm dupla ajtó, sok zárral. Az Exit feliratú táblával ellátott ajtó egy irányba nyílik, és az a kifelé. Sajnos visszaszöknek az emberek rajta, akiket kitaszigálok rajtuk, mert leleményesek. Jó, én hagyom résnyire az ajtót, hogy visszakússzanak. Nagy hiba, de akkor olyan üres lenne a csarnok, nem igaz? Ez is nagy hazugság.
Most leírok egy mondatot, te meg folytatod saját magadba. Pontok jelzik a gondolatod nyomát. Jó?
„Amióta az eszemet tudom, az volt az álmom, hogy…” (itt a folytatásod)
Amióta az eszemet tudom, az volt az álmom, hogy olyat írjak, ami megnyitja az emberek szívét.
Amióta az eszemet tudom, amit nem tudok, hogy mióta, de ezt akarom. Akartam sok minden lenni, aminek már nekiálltam, de aztán letereltem az illúziókat az útról, így ráléptem a mostanira. Elég jó érzés, hogy olvasnak. Főleg ez motivál, amikor az üres „új dokumentum” előtt ülök, aztán csak írok.
Ma megnéztem egy filmet is, meg kiolvastam egy könyvet, persze ezt nem ezalatt az egy nap alatt, csak ma fejeztem be. A film az egy svéd film volt. Nem kell többet mesélnem róla.
-          (ff) Honnan vagy biztos a dolgodban?
-          (nő) Ezt, hogy érted?
-          Ha nem kedvelsz valakit…Honnan tudod biztosan, hogy nem kedveled?
-          Miről beszélsz, ki az akit nem kedvelsz? Engem?
-          Nem, ez csak egy példa volt.
-          Miért nem kérdezed fordítva…Honnan tudod biztosan, hogy kedvelsz valakit?
-          Onnan, hogy boldog vagy, ha látod
-          Helyes!
-          Sokat gondolsz rá!
-          Bingó
Aztán történnek események. A történet, egy karmesterről szól, aki világhírű. Beteg lesz. Visszamegy a szülőfalujába, az emberek megszeretik, mert addig senki sem szereti őt, aztán szerelmes lesz, és talán meghal. A talán csupán azért, mert ez egy olyan film, mint általában a skandináv filmek, hogy a nézőre van bízva a vége. Láttunk már sok ilyen filmet és talán fogunk is.
A halál, vagy nem halál előtt, persze a szerelmi vallomás.
(ff)- Ha kedvelsz valakit…Honnan tudod, hogy szereted?
(nő)- Boldog vagy, ha látod.
 -  És még?
-   Állandóan rá gondolsz.
-   És még?
-   Ha szeretsz egy férfit, boldog vagy, ha vele lehetsz.
-    Igen. Ha szeretsz egy nőt, boldog vagy, ha vele lehetsz.
Hétköznapi menyország, ez a címe a filmnek. Még a nagy filmbuzulásomkor láttam, most pedig újra megnéztem, mivel nem tudtam, hogy már láttam. Vagy itthon láttam, vagy moziba. Moziba inkább, mert egy ismerősömmel mentem, aki hegedült. Baromira tudott hegedülni, és olvastam, vagy volt róla a filmről egy  kép, amin hegedül a karmester. Aztán persze ez a filmbe 4 perc se, de emiatt megnéztük. Vagyis beszélgettünk, és a filmből nem láttunk semmit, csak az elejét. Hogy mi van a hegedűssel? Azt hiszem, hogy az Exit feliratú ajtón távozott, csendben, mint mindenki más. Reméljük, az olasz lány, marad egy darabig, amolyan távolságban lévő biztonság, és kezdetét veszi majd a grande amore, amint a filmekből tudunk. Addig is, várjuk amíg ír, s ölelve köszöntjük a tavaszt, és köszönjük, hogy vannak 360-as utcafotók, ott ahol lakik. Virtuálisan elsétálok, holnap, a háza előtt miséről jövet, és ebédre menet. 

A fény harcosának szüksége van a szerelemre. A szeretet és a gyöngédség éppen olyan elemi szükségletei, mint az evés, az ivás, és a Jó Harc. Ha a harcost nem teszi boldoggá a naplemente, tudja, hogy valami baj van. Ha így érzi, leteszi fegyverét, és elindul, hogy társat keressen magának, akivel együtt gyönyörködhet az alkonyatban.  Paulo Coelho

2011. február 23., szerda

Ki tudja, mit hoz a jövő

Ámulsz és bámulsz. Testeden végig fut a hideg a meleg, azt sem tudod, hogy most örülj-e, vagy legyél szomorú. Ott állsz. Egy helyben, és körbe körbe nézel, emberek rohannak, galambok szállnak a pályaudvaron. Tudják-e, hogy álmod, most teljesedett be, ezen a napon, ott, velük, abban a pillanatban. El kellett jönni. Otthon senki sem hívott. Otthon senkit sem érdekelt, hogy élek. Így volt ez. Kerestem mások társaságát, de eközben ők hajtották a saját dolgaikat, s eközben nem vették észre, hogy gyorsan valaki olyan távozik majd az életükből, aki a megismerés, a felfedezéskor fontos volt, aztán valahogy a sors, vagy az idő úgy hozta, hogy már nem is láttak.
Így volt, hogyan lehetett máshogy. Telefon rögzítőn a pár hívás sem jött már, senki nem üzent. Egyedül voltam. Egy híres írótól megfogadtam, amelyet az egyik könyvében ír, hogy sétáljunk sokat. A sétálás során, pedig törődjünk magunkkal. Így tettem hát, hogy máshogy. Elindultam sétálni, megannyiszor, de mégjobban egyedül éreztem magam, amikor boldog és vidám párokat láttam meg az utcán, aztán azt kérdeztem, ez most miért van? És rájöttem, hogy az emberek akiket ismerek, és nem veszik észre vészhívásaimat, amelyet feléjük bombázok, rájöttem, hogy ők nem fontosak, csupán azt hittem. Ez a legtévesebb dolog amelyet felállítok magamban. Azoknak az embereknek nem vagyok fontos akikről azt hiszem. Azoknak a lányoknak sem vagyok már fontos, akiknek egykor fontos voltam. Furcsa dolog ez. Történt már velem sok minden, amelyet nem kívánok senkinek. Senki nem értheti ezt, és mindenki másképpen reagál a törésekre, de egy biztos, mindenkiben nyomot hagynak. Van aki hamar kinövi, ha egyáltalán ki lehet, van akiben egész életében ott lesz, mindenről emlékezik a törésére. Ezt nevezem a Személyes Történetének, amelyet Coelho is leír könyvében. Ezt kell keresnünk. És ott a Termini pályaudvaron, megannyi ember között, elkezdődött egy új élet, amelyet én állítok fel. Pár hónapig lesz egy albérletem(Via Paolo Frisi, 50.), nem messze a központtól. Az utolsó és első esélyem arra, hogy megtestesítsem az álmaimat. Megkeressem a boldogságot, amely nem azokban a nőkben van, akik elhagytak, és nem azokban van, akik támaszaim, és nem azok, akik el fognak jönni. Az utam megtalálása, amely valahová, de biztosan elvezet majd, mert mindannyiunknak van amiért itt van a földön.
A termini állomáson kezdődött az álom, amely beteljesült. Ott voltam, igazán. Tegnap még a barátom teraszán néztem a szemközti panel ablakaiból szűrődő fényeket, és mozgásokat, miközben beszélgettünk és cigiztünk. Még ő sem sejtette, hogy mire készülök. Senki sem tudja, hogy hol lesz az ember másnap, csupán rajta múlik, hogy el jön-e az idő, hogy megvalósítsa azt amit már jó pár éve elképzelt. Galambok, emberek, fáradtság, kedvenc kávézó, füzet, toll, figyelés, azonnali szerelembe esés, érzések, illatok, fotózás, mély érzések, eső, esőben fotózás, esőben szerelembeesés, esőben sétálás ott ahol mindig is elképzeltem, ahova mindig is vágytam. Nem vagyok egyedül, mert mindig velem van.

In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen
KÉTEZERTÍZ.február.tizennyolc , nullaóraharminc

2011. február 22., kedd

Lassan


Lassan itt az éjjel közepe. Némán és álmosan nézek magam elé. Fázom. Unott vagyok. Szeretek valakit. Legőszintébben írom le a dolgokat. Tele vagyok megemésztetlen érzelmekkel. S mégis egyedül vagyok, én ezt választottam. Néha egyedül hagynak, néha van velem valaki, néha elmélkedek, néha hülyeségeken töröm az agyamat, néha szeretnék valakit. Most őt akarom teljes egészében.
Alig pár órája váltunk el. 5 percet láttam ma, és beszélgettük.
Szép, mint álmaimban az elképzelt nő, szép, mint írásaimban a megformált nő.
„Azt hiszem szeretlek.” Mondhatom, szeretnélek. Hisz tudjuk ami van, s ami nincs.
Mostanában egyre többet imádkozom. Szeretném ha oda fent meghallgatna Isten, és megmutatná az utat amelyen járnom kell, mutatna jeleket, melyen érdemes menni, érdemes elkezdeni. Egyre többet kérem, hogy a magányból mentsen ki. Tudom, hogy a magány azért van, hogy felkészüljünk az együttlétre, hogy felismerjük azt a pillanatot, hogy együtt jobb, mint egyedül.
Egyre többet kérem, hogy szenvedést úgy éljem meg akár a boldogságot.
Egyre többet kérem, hogy mindennap legyen velem.
Egyre többet kérem, hogy legyen velem a lány, akit szeretek, aki a szívembe költöztettem.
Az utcát jártam vagy két óráig. Csak némán sétáltam, hallgattam a város zaját, hallgattam a levegővételem súlyát, mentem céltalanul, mentem céllal. Végig ő volt a gondolataimban. Látni akartam. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki nem kapja meg az adagját.
Ezt nevezik szerelemnek.
Tele vagyok érzelmekkel, mellyel nem tudok mit kezdeni, mert felesleges, akár csak levegőt venni hobbyból.
Hideg fagyos levegő járta át a testemet, de már semmit nem éreztem abból aki vagyok, csak ő járt az agyamban, hangtalanul, gyönyörű képet festve.
A lélegzetvételével akarok összeolvadni, az örökkévalóságig, hogy ne engedjen el. Ő a nedves
mezők illata....
Egy darabig hagyom had maradjon…
2009. december nyolc.

2011. február 21., hétfő

Készülés az estére

A kezem ügyébe akadt egy nyári firkálmány, aminek K.története címet adtam. Csupán 28 oldal, amely rólam és egy lányról szól. Az írás vége, hogy találkozunk, (és még ez csak a kezdete mindennek, szóval lett volna mit írni). Addig vajon mit írhattam? Én nem akarom többet azt elolvasni, és az ihletőjére gondolni. Sőt. Lehet, hogy törölnöm kellene. De hátha valamire… tudjátok. Jó lesz valamire. Már fogalmam sincs,hogy mit írtam benne, a tartalmára még talán, mivel ez igaz is. K. most ti tudja merre, le se…
Képes voltam ennyit írni róla, de ez volt a kapcsolat vége is. Ez az írás. Ő az írás előtt mondta be az unalmast, és ez volt a kiváltója. Én írás közben tök boldog voltam, hogy ha ezt megírom jóra, sőt, a legjobbra, akkor visszajön. Elküldöm postán neki, A/4-es borítékba, és ő újra szeret. Ez mekkora motiváció. A hitegetés. Emlékszem. A balaton parton voltam, néztem a fényeket, a sok csoportot, ahogy füveznek, isznak, én meg tök egyedül leültem a padra, hogy hátha észreveszi valaki, hogy nem rég törték össze az eddigis félbetört szívemet. Aztán elszívtam a második cigimet, néztem a fényeket. Nem voltam erős dohányos, eléggé megviselt a cigi, de útnak indultam a nyaraló felé, és aztán eszem bejutott ez. Mit tudok jól csinálni? Ja valamit írok róla, megírom minket. Aztán hazaértem éjjeli 1 órakor, és írtam írtam hajnali 4ig.
Lett akkor 16 oldal. Büszke voltam magamra, hogy ez az első ilyen hosszú valami amit írtam valaha is. Aztán még rááldoztam pár napot, de már a motiváció kezdett leereszteni, mint egy lufi. Minek jöjjön vissza? Sosem szeretett. Tudtam, hogy igazam van. Az írás félbe maradt, sosem lett elküldve, sosem lesz elküldve.
Aki sosem szeretett igazán, azért teljesen felesleges küzdeni, nem igaz?
Így tettem vala.
Veszett fejsze nyele. Vagy mi.
Most eszembe jutott K. Mi lehet vele. Neki eszébe juthatok valamikor??? Vagy a nagy boldogságától, már nem is lát meg ilyen dolgokat mint én? Hahaha
Nincs kedvem most semmihez. Csak mulattatni magam.
nézd meg : http://vimeo.com/16912290  
nagyon érdekes. 

nem aludtam nem álmodtam


11-kor végre elmehettem itthonról. Mindig, ha mehetek valahova, az tök jó érzést vált ki belőlem. Előtte megnéztem az emailjeimet, a híreket, és hogy a kedvenc csapatomnak ki lesz az új edzője, mert hétvégén elég szerencsétlen meccset vesztett el a csapat, és lemondott az eddigi. Mindegy.
Esett a hó, Cat Power-t hallgattam út közben, és a megszokott gyors tempóm helyett – mert a piros autósok gyorsabban hajtanak - lassan mentem. A hó esett, autósok türelmetlenül előzgettek. Én meg mondtam magamba, hogy csak menjél, ha olyan fontos.
Nálam véget ért az elképzelt szerelem, sajnos. Édes Vasárnap, E. , Isten veled. Sajnálom, hogy nem hagyod magadat szeretni.
Most a gőzölgő kávém mellett arra is gondolnom kell, hogy ki lesz a következő, nem mintha tudnám ezt az egészet irányítani. De azért boldog vagyok. Örömmel tölt el, hogy hideg van, és csontig hatol, remegést vált ki, hogy ne fagyjak meg, ettől érezzük, hogy emberek vagyunk, jó ettől is. Mi az élet értelme? Fontos egy kérdés. Főként fontos. Találgatni mindig lehet, de úgysem tudjuk meg igazán. Talán, hogy adjuk más embereknek valamit, vagy, hogy fogadjuk el. Aztán ez kivált valamiféle boldogságot, vagy ha nem, akkor mástól kapunk valamit, és talán az. (Hú ez ám a pozitív, hogy TALÁN.)

Végre ki lesz nyomtatva a blog. Ennek nagyon örülök, úgyhogy az angol fordítások után, ha marad erőm össze kéne szerkesztgetnem, hogy elérje a tűrhető állapotot. Hogy azokból az értelmetlen mondatokból mert az is akad bőven a 300 oldal alatt, hogy azok helyrezökkenjenek. Vagy hagyjam a csudába? Mert így írói szabadság, meg úgy???
De ki az író? (ez egy költői kérdés)
Majd a kezemben tarthatom. Átölelhetem, és feltehetem a polcra, de jó lesz. De azért jó gyakorlás a nagy művek előtt, persze, hogy ha lesznek.   A fenébe is. Miért ne lenne?
LESZNEK. VANNAK. VÁLNAK, ÍRÓDNAK. take it easy Mr.
Furcsa találkozás lesz, az biztos és és a nyomtatott gondolatok.
Ez a mai második kávém. Lehet, hogy el fogok szállni, mint a győzelmi zászló.
Bár nem érzem mostanában a jótékony hatását. Az elején jó volt, de most már csak az ízéért iszom, meg a sok cukorért. Mi lesz akkor, ha cukorbeteg leszek, nem tudom, mindegy, most sok cukor, és sok kávé. A többi nem érdekel.
Végre nincs időm magamra. Bár most, hogy belegondolok, csak magamat szórakoztatom most is mikor ezeket a szavakat írom. Akkor mégis van!!! (???)
Coelho szavaival búcsúzom: Ha minden szót összevonnánk, elveszítenék a jelentésüket, vagy legalábbis nagyon megnehezítenék a megértést: szükség van a szünetekre, a szavak közti fehér helyekre.
                                                                                        ***


varró dániel: "Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen."

2011. február 19., szombat

Van ott valaki aki...

"Miért akarsz mindig más lenni, mint aki vagy? Sosem mondta senki, hogy igy vagy JÓ, ahogy vagy? Hogy értékes vagy, hogy nem kell egy szalmaszálat sem megmozdítani benned?" D.V.

Szemben állok önmagammal. Aztán felteszem a kérdést. Ki vagyok, mit akarok, és hogyan érem el, amit el akarok. Aztán erőt akarok meríteni. Aztán szerelmes leszek. Csak úgy. Letérek az útról, aztán teljesen más felé megyek. Így van, pedig nem így kellene.
Sosem mondta senki, hogy így vagyok jó ahogy vagyok. Talán van egy lány, vagy több is, akinek elég vagyok? Most szerelmes vagyok. Vagyis nem. Nem lehetek, mert az felesleges, főleg belé nem.
Elválaszt három ország, talán kettő. Pár száz kilométer, pár órányi út.
De még ha ott lennék se. Túl szép. Mit tennék ott akkor ha láthatnám??? Gyönyörködnék benne, hogy milyen szép és hogy hányan otthagyták már vagy ő mert szép túl szép, hány embert hagyott ott???
Lehet, hogy még sosem volt szerelmes.
Minek filózok, nem tudom. A soha nem kizáró ok, csupán egy mostani állapot. A majdban találkozunk.
Vajon mi lehet Rómában a via Paolo Frisi-ben??? Tavaly oda vágytam, sőt, most is. Ez nem szakad meg csak úgy. Mindig máshol akarok lenni.
Vajon milyen ott az eső a szél a felhők, és az illatok???
A kávé???
Sok minden kering bennem. Főként, az a megválaszolatlan kérdés, hogy már mióta vonz az a hely, és miért vonz? Lesz ott valaki aki… (?)
                                                ***

2011. február 17., csütörtök

ÁL-mok

Néha tényleg nem vagyok magamnál. Egy hete megláttam egy kereskedésben a kocsit. Igen, egy Volvo V50-est. Elmentem a kereskedés mellett 3-szor legalább, de 4-dszerre  be kellett mennem. Leállítottam a kocsit, kiszálltam, fogtam, a fényképezőgépemet. És mentem. Hogy húzzam saját agyamat, először rá se néztem, csak egy Dzsiphez mentem oda, de tudtam, hogy nem érdekel. Igaz őt is elfogadnám. Mindegy. Aztán megláttam. Nem bírtam ellenállni. Az orrától a faráig végigsimítottam. A festése olyan szép. Benéztem az ablakán, olyan szép a kormánya, és az ülések huzata is. Aztán végig simítottam a másik oldalát is, csak, hogy érezzük egymást. A hátulját vagy fél percig nézegettem. A képeken nagyobbnak tűnt. De hát olyan szép. Aztán bekapcsoltam a fényképezőm, és akartam vele egy közös fotót, de lemerült abban a pillanatban az akumlátora. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz, mert már csak az utolsó csík volt a kijelzőn. De pont akkor? Jaj. Most újra mehetek vissza. Nem mintha nem akarnám, újra végigsimítani a kocsimon a kezem. Istenem, de hát olyan szép.
Talán nincsenek véletlenek. Előző este, összeállítottam a Volvo honlapon álmaim kocsiját. Nincsen benne semmi extra, az ülésfűtésen kívül, mert télen eléggé fázom. Mást nem is állítottam be magamnak. Se metál fény, semmi. Az árát nem írom le. Legyen elég annyi, hogy drága. De nem érdekel. Lesz pénzem rá. És majd meg tudom venni, mert így lesz.
Mert a gondolatok dolgokká válnak!!!
Boldoggá tesz, hogy ha látok egy ilyen autót, és most pedig meg is simogattam, mint valami élőlényt. Most nézhettek bolondnak meg minden, rátok hagyom.
                                                           ***


 Ma erdőbe voltam, jött velem egy eleinte ismeretlen, majd ismerős ember. Ő jött fehér lován, nem nem a herceg, én pedig a zöld bringámmal csapattam a földes úton, hogy valami 48-dik jó képet találjak. És aki keres az néha tényleg talál. Jött a lovas, mutatott egy helyet, ami szép, aztán ahogy ő vágtázott és én meg csapattam a vájtokba ide-oda a bringával, ahol nem volt csupa sár minden, közben a lovat, és lovasát is fényképeztem. Különösen jól mutat egy fehér ló a zöld fenyvesekben. Szép délután volt.
                                  ***

2011. február 15., kedd

To my son,the writer



To my son, the writer. Something I never said too much -- I love you. My father never said it much either and I thought I'd be different but I guess I'm not. I tried, but somewhere along the line, you slip back into what you know, and I'm sorry about that. And I'm sorry we haven't talked in a while, because I miss you. You're a good kid and a funny kid. And, you're my only son. I said I never read your books, but I lied. I read 'em all. I just didn't know how to talk about them with you. I didn't like the fathers in them. I know you writers take liberties, but I was afraid that maybe you didn't take any at all. But -- that's the thing, boys become men and men become husbands and fathers. And we do the best we can. You're doing the best you can. You've done good. Your books will be in libraries long after we're both gone. And that is important. More important is how you treat your family. I wasn't a perfect husband, but I loved your mother, and I'm glad we spent our lives together. And I'm here if you need me. That's all I wanted to say. Love, your old man.

Eső mossa szerelmünk sweet sunday?

Kávé és fánk. Gondolatok. Egy ismeretlen email. Gondolatok.
Angol szöveg. Újabb fánk. Gurdjieff and De Hartmann zene. Halvány szél, tompa napfény.
Eső is lóg.
Ha két ember közel kerül egymáshoz, van bennük valami közös. (?)
Talán kell, hogy legyen.
Sosem voltam senki idézete, még ha csak egy pillanatra is, de ez a pillanat örökre szólt.  Nekem. Hol lehetsz most. Néha hiányzol. De elrontottam, amit el lehet. Sajnálom? A pillanatokban boldog voltam, csupán ez hiányzott, az érzés, most viszont már te.
A boldogsághoz úgy elhajóznék, veled.

Hidegben útban voltam az erdő felé, mert most azt vettem a fejembe, hogy mindenhol kell képeket csinálnom, és ezen szoktam gondolkozni, feltérképezni, hogy háttérnek, vagy csak úgy magában, hol találok jó vagy viszonylag jót.  Hogy később mit akarok látni a képen és megvalósítsam a képzeletet. Nah, de ez most mindegy.
A nap melegét éreztem az arcomon, és a szél ásítását hallgattam a fülemben. A fák összerezzentek, majd a föld felé hajoltak. Fenyőfák felvették örök jelmezüket, az állatok pedig vadul szaladgáltak előlem. Az elején a pillanatok különböző színeket adtak, aztán csendesen elbúcsúztunk a ragacsos fatörzs mellett, és én az erdő.
Eső mossa szerelmünk.
Eső mossa szerelmünk  sweet sunday? 

2011. február 11., péntek

Péntek este

Ujjai végigsimították a tenyeremet. Éreztem, ahogy belém markol, majd viccesen megcsiklandoz. Az arcomra adott csókot, meleg ajkát éreztem, és ahogy arcomhoz ért, végigszaladt a gerincoszlopomon az édes bizsergés.
Mennyi pillanat lesz még a miénk, de nem érdekel, csak a most van, és ez most jó, hogy van.
Péntek este volt, a város alvásra készült, mi pedig most vettük birtokba.
Beültünk a kocsiba, édes eső szemerkélt. Rágyújtottam egy cigire,  majd mosolyogva rápillantottam. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy itt van, és azt mondja, : Akarlak!!!
Kissé megindult bennem a szerelem. Akar. Mióta vártam már rád. Megérte.
Igen megérte. Ha holnap elmész, mert elfogsz, mert így akarom,  akkor is megérte.
A kocsi lehúzott ablakán beáramló szellő játszadozott rövidke hajammal. Az övé szinte szárnyalt. Frissen mosott hajának illatát éreztem, ahogy a berepülő esőcseppek fokozták az illatát.
Jobb tenyerembe rajzolt valamit, de nem tudtak ki venni mit.
Majd a beáramló szellő miatt vagy nem   pár könnycsepp úszott le arcomon.
Örömkönnyek.. (?)
Így képzeltem a pillanatot vele. Szabadság, öröm, örömhalmaz, öröm tenger.
Autóm a semmibe vezetett. Azt mondja, oda akar menni ahova én viszem. Én pedig a semmibe akartam vele menni, örökkre.
Egy tónál kötöttünk ki. Neki tetszettek a visszaverődő fények, nekem meg Ő.
Az eső szemerkélt, de észre se vettük. Fogócskáztunk, óriásikat nevettünk. Ő és én.
Összeölelkezve játszottunk a fűben fekve, ahogy egy férfi és egy nő.

2011. február 9., szerda

csak úgy


Néha könnyen elvesztjük magunkat, néha könnyen megtaláljuk. Néha csak úgy néha segítséggel. Jobban tesszük, ha álmokból darabkákat megvalósítunk, s rálelüünk a boldogságra, hogy ez a pici álomnak is mekkora ereje van számunkra. Nem igaz? Irány utána a következő pici szelet, mert nem szabad, hogy az egész álmunk szakadjon ránk, s ne legyünk életünk végéig álomtalanok, boldogtalanok. Mindig kell egy pici megvalósítható álom a tarisznyánkba. 

‎***ez a bejegyzés a Prágai estémről szól amit persze én is csak elképzeltem félig meddig. Unokatesóm (Visi László) pedig megírta az ő történetét erről az estéről. Ajánlom figyelmetekbe. :) olvassátok. :)

Prágai fa ládika: 

2011. február 8., kedd

Az út vége

Most úgy nincs semmi. De tényleg nincs semmi. Próbálok összeütni valami kis szöveget, de a füzeteim most nem tartogatnak semmi jót. Érlelődnek. Ma délelőtt már elővettem a vonalas lapomat, és a töltő tollamat, hogy nekiállok a „Sáska” c. bekategorizálhatatlan műfajú írásnak, mint a nagyok, de aztán valahogy elterelődtem egy angol tesztre, mert most angolul kell, jobban tanulnom. És már találtam tanár nénit, aki szerdától oktat. Most ne reménykedjetek abban, hogy angolul fogok írni. Valahogy én mindig rühellem azokat az embereket, akik ezzel felvágnak, és nagyzolva angolul írogatnak mindenhova ahova lehet. Legyen az bármi, bemutatkozás egy közösségi oldalon, vagy csak egy mondat amit kirak arra a kis falra, tudjuk melyikre gondolok. Ezt azért mondom, mert van több ilyen ismerősöm is, akik tudnak angolul, de magyarul meg nem és magyarok. Általában én nem mintha tudnék valahogy is írni, de általában találok olyan szavakat, és akarok mondani olyan szavakat angolul, amit még a tanár se tud. És én ezt egyből akarom. Akkor jön az, hogy nem csinálom tovább, mert itt bizony annyi szóból kell megélned, amennyit bemagoltál. Ezeket a teszteket is megértem, ha más nem, úgy, hogy hangzásilag melyik tetszik jobban. Ami persze…
Pár napja kivettem a könyvtárból könyveket -mi mást-, de csak porfogónak szoktam őket használni az éjjeli szekrényemen, mert amíg én eljutok az ágyig és meglátom, addig én olyan fáradt vagyok, hogy maximum átlapozom, elolvasom az első pár mondatot, meg az utolsót, aztán vár egy hónapot, beleteszem a táskámba és viszem is vissza, de legalább új környezetben vannak nem???
Itt a tavasz, de utálom. Sár, meleg-hideg váltogatja egymást. Sár, bogarak, sár, hideg, meleg, sár. És a tavaszi eső is szar nem? Igaz majdnem egyenlő az őszivel ami jó, nagyon jó. Ma esti sétámon olyan jó érzésem volt. Az illatokat eleinte nem tudtam hova rakni, aztán beugrottak az agyamban azok az illatok. Kellemes érzés fogott el. Újra ott akartam lenni. Egy- két napig ,10 éve is van talán, hogy voltam Szlovéniába. És ma az esti sétámon az ottani illat ütötte meg az orromat. Szinte lehetetlen, de csak szinte. Melegen fújt a szél, jó lett volna, ha kicsit esőre áll az idő, de így is jó volt. Emlékszem régen a Vészhelyzetben volt hasonló jelenet, én ahhoz hasonlítom a mait is. Fúj a szél, fáradtak vagyunk, a gondolatunk meg csak beszél beszél magunkba, és nem hagy minket. Lezuhanyzunk, kint elered az eső, bebújunk a takaró alá, teát iszunk vagy valamit, és bumm. De persze amíg hazaérsz, az a meleg szél fúj, ami kicsit felfrissít, új gondolatokat hoz, és elképzeled, hogy valami egészen jó történt veled. Vagyis nem is képzeled, hanem ez a parányi megkönnyebbülés. A ami napnak vége, hajamat fújja a szél, cigimbe bele bele szívok, aztán mélyeket a meleg szélből, megkönnyebbülök. Benézek a házak ablakain, ahol ég a villany. A bútorok, a falon lógó festmények, egy arcnélküli ember , és jön a történet a  fejemben. Aztán a járdán haladok tovább, a megszokott esti sétámon, kíváncsian. Néhány autó húz el a főutcán, aztán elérek egy hídhoz, amely alatt kicsi patak folyik, tovább pedig elérek a sárga házhoz, amely borostyánnal benőtt, bokrokkal eltakart kicsi ház. Az udvarban egy Ford kombi, a házban pedig egy hatalmas tv ontja a fényeket. Mellette a kicsi bolt, amelyet csak az itt lakók tudnak, hogy bolt. Szemben a vasút, jó messzire. A sorompó villogó lámpái vakítanak a közeli házakra. Aztán lefordulok az egyik utcán, átsétálok a Szoroson, és végül meglátom az 56-os házszámú építményt. Szürke kapujával, és fehér falával. Csendesen belopózom, megiszom egy forró kávét, sok tejjel, hogy az éjjel álmodni is tudjak, mert így kezdődik minden valóság. Nem igaz???  

2011. február 7., hétfő

Hajnal felé




a napok sosem mondják,hogy jó vagy rossz lesz az adott nap. folyton rosszat hoz magával. egy bizonyos érzést.az emberek sosem értik,hogy a rossz dolgok maradandóak,a jó dolgok múlandóak.aki csak az egyik kehelyböl eszik (a rosszból)és a másikból ritkán vagy sohasem kap az nem boldog.a hitegetés nagymesterei vagyunk.amit kapunk elhagyjuk,amit akarunk sosem kapjuk. kockáztatunk,hirtelen felnövünk,mert fel kell...
A konyha már üres,csak a szekrény az ami utal hogy,ez a konyha. elökerültek a soha nemlátott szép tányérok amiben sosem volt semmi.még vasárnapi húsleves se. a többi dolgaink még szanaszét.a könyvek,ruhák,plüsmacik. Ja és bársonydobozba találtam egy szívet. kell valakinek?? nagyon tud dobogni,föleg péntekenként.a vasárnapokat szorongással tölti,hétfőn szabad,de csak azért mert ekkor kezdett kalimpálni. névnélküli rajongás. vérvörös bársonydobozba zárt szív.hol a párja??kell lennie,igaz?(megint csak hitegetés) hajnalban más az elképzelt ölelés azzal a lánnyal,akinek illatával alszom el.bár itt lennél.talán itt is vagy!ugye?

2011. február 6., vasárnap

2/22



Boldog születésnapot Blog!

2011. február 5., szombat

Dezillúzió

Az idő pereg, egyenesen előre, megállíthatatlanul. Észre sem vesszük, ahogy folyik velünk a nap, az idő meg minden. Holnap lesz a blog, és jó magam születésnapja. A blog, 2 , míg én 22. Most ez a szám jellemez. Nem tudom, hogy kellene összegzést írnom vagy valami.
Megpróbálok, persze csak összevissza.
A szerelem, mint örök érvényű elnyűhetetlen, és megfejthetetlen érzéshalmaz, most is folyamatosan jelen volt az életemben. Hol kéthetente, hol pedig hosszabb ideig voltam szerelmes. Hol ténylegesen viszonozva, hol pedig teljesen értelmetlenül a semmiben. Elhitettem magammal, hogy fontos vagyok neki. Vagy valakinek. Mostanában, egyre jobban meg kell küzdenem a szívemmel, talán sikerül. Pár hete kaptam egy rossz hírt, és nem tudtam mit csinálni, és akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok, amikor hatodszorra voltam ugyannak a lánynak a háza előtt, remélve, hogy ő segíthet. Persze, nem volt otthon. Hülyén éreztem magamat, amikor elmondtam, hogy nála jártam, sőt pár hónappal később el is mondtam, hogy szeretem. Nem jött válasz. De a megválaszolatlanság a legnagyobb szarság.
De ezt hagyjuk is.
Több embert el kellett engednem magamtól, amelyet még a mai napig is nehezen viselek.
Tavaly ilyenkor papám úgy köszöntött meg : „Boldog születésnapot kis unokám, sok születésnapodat érd még meg, ki tudja mi lesz jövő ilyen korra, és melyikünk lesz még itt . ”
Aztán Papi sok szenvedés után augusztusba elment. Előtte egy hónappal pedig egy lány az életemből. Nehéz időszak volt.
A nehéz időszak után, meg csak bolyongtam. Kerestem újra és újra, aztán találtam egy lányt, ő róla már írtam. Ő még nem adott választ, de általában, ha nem is ad, akkor az azt jelenti, hogy magasról szarik ránk. Ilyenkor vagy tovább kell csapni a szelet, vagy hagyni a francba. De gyönyörű arca van annak a lánynak, és a szemei. Persze tudom, hogy a lányokba, nem egy bizonyos dolog kell, hogy megtetsszen, hanem összességében, kerek egészében. A lába, a csípője vonala, a haja, az arca, a keze, a lelke, igen a lélek. Jaj… Az övé olyan jó. Vagy lehet, hogy csak képzelem???
Aztán az elengedést követően jött egy további elengedés, ez pedig a házunk, az addigi otthonunk. El kellett engedni az emlékeket, a szoba melegét, és hagyni, hogy ha már az élet a sors így hozta, akkor ez van, nem tudunk mit csinálni ellene. Fáj, hogy nincs az a bizonyos otthon, mint másnak. De hát van, akinek már kitaposott ösvénye van az élete végéig, és van mint én, hogy saját magának kell ezt a bizonyos utat ösvényt kitaposnia segítség nélkül.
És itt jön a szerelem keresés. Én úgy látom, hogy együtt könnyebb lenne az utat taposni, de a zsák még nem találta meg a foltját, és így olyan nehéz, higgyétek el nekem.
Baszottul nehéz.
Azt hiszem, hogy kezdem megtalálni az irányt is. Mert nem elég kitaposni az utat, ha nem boldogan tapossuk nem? Ez az írás, és a fotózás. Örömmel tölt el, hogy együtt lehetek a képzeletemmel, oda megyek ahova akarok, azt választhatok a katalógusból amit akarok, olyan kocsim lehet, amelyre mindig is vágyódok (Volvo V50), ott vagyok ahol akarok (Róma), és úgy élek ahogy szeretnék. Ez még nem tudatosult bennem, hogy hogyan is szeretnék. Megélni az írásból és a fotózásból. Nah itt el is mosolyodtam egy picit. De azért hiszek magamban. Látom a fejlődést. Egyik nap például az összesített blogot olvasgattam, amit pár fontosabb embernek elküldtem. Ez pdf- fájlban olvasható, 305 oldalt tesz ki, 2 év időtartama. És vannak kesze-kusza értelmetlen mondatok, de a másik évben, ahogy egyre több olvasóm és nézőm lett, így kezdtem elhinni, hogy ez tényleg pár embernek örömet szerez és jó. Aztán alakultam én is. Persze vannak időszakok, hogy nem tudom, hogy miért kelek fel, de ez karakter probléma, úgy hiszem. Nem tudom feldolgozni a múlt élményeit, néha ott időzöm,  és persze nem tudtam kiegyezni azokkal, akik belátták, hogy ezek az élet szabályai és megpróbálják építeni a saját karrierjüket. Nekem ez sosem ment. Mindig is az a magányos ember vagyok, voltam, és az írás, amikor egyedül vagyok, de viszont mindig valakihez, vagy valakinek írok, ha nem akkor meg az motivál, hogy olvashatják mások, az internet segítségével a világ bármely pontjáról. Túl neurotikus vagyok. Ez nem egy betegség, ez csupán annyit jelent, hogy valamifajta érzelmi problémában szenvedő karakter vagyok.
Aztán vannak a kikapcsolódást jelentő spontán utazások. Itt gondolok arra, hogy néha csak úgy beülök a kocsiba és lemegyek a Balatonhoz, vagy unokatesóm elhív, hogy menjek vele Prágába, legutóbb Dortmundba. És kellenek ezek az új élmények.
Leülök egy padra, rágyújtok egy cigire, nézem a pillanatot, néha megörökítem a fotón, elgondolkozom az élet értelmén, ami valljuk be nincs, de ez mindegy is.
Egy éve kezdtem el, hogy a megyét feltérképezem. És olyan jó. Ismeretlen falvakban járni, elképzelni milyen is ott az élet, melyik házban laknék, kivel és mit csinálnék, mim lenne stb. Tudjuk ezt. A képzelet a legnagyobb erényünk.
Múltkor olvastam egy horoszkópot, ahol a vízöntő gyerekeket jellemzik: a vízöntő gyermek mellett a rokonok hamar megtanulnak felkészülni a legváratlanabb eseményekre is. Neki ugyan is a rendszeresség nem túl fontos, sőt zavarja, ha minden napja ugyanúgy telik el. A legtöbb csodagyerek a vízöntők közül kerül ki. Rendkívül kíváncsi. Képzelete olyakor túlzottan is erős. Gyakori kedélyhullámzás.
Le sem tudnám tagadni ezeket, bár nem is akarom.
Jó lenne pihenni, persze így is sokat pihenek, de valami egészen másra vágyódom. Ki kellene lépnem ebből az egészből amiben vagyok, de viszont olyan nehéz. Nem vagyok erős, ha nincs velem senki, és hogy így a végtelenbe szeretek mindig…
Reménytelen romantikus.
Átlépni önmagamon. Újra hinni az emberekben, nem félni tőlük, hagyni, hogy beengedjek valakit. Most jelen pillanatban, két nőbe vagyok egyszerre szerelmes. Lehetséges ez? Lehetséges.
Az úton vagyok, ahhoz, hogy megvalósítsam az álmomat, remélem tényleg ez a rám kiszabott út. A két lányhoz küldöm ezeket a szavakat : Fázom, megölelnél?
Semmi baj, minden jóra fordul majd…
Az inga nem csak egy irányba mozog.
Menj tovább. Akkor is, ha már nem vagy biztos magadban, menj tovább: Isten szándékai kifürkészhetetlenek, és az út sokszor csak akkor rajzolódik ki előttünk, amikor elindulunk./ p.c

Ja és: Hiányzik a zongora is. És azok a barátok, akik összevesztek velem a semmin, persze számukra, amolyan pótember voltam. Sajnálom az elvesztegetett idő, a szerelemre, a szerelmekre. Most is. 
Nem tudom még mit írjak. Köszönöm, hogy olvastok, és, hogy tényleg jó olvasni engem. Szeretnék valami valós tested adni annak, amit elképzelek. És immáron 2 éve, ezt teszem.
Most óvatosan rángass vissza a földre!!!Köszönöm

Ha...


"Ha van egy lány aki tetszik,az egyetlen tennivalód,hogy megkérdezed, hogy el megy-e veled valahová.
Ez a legfélelmetesebb dolog,amit valaha teszel.
Bátornak kell lenned.
A legrosszabb ami történhet,hogy nemet mond.
És akkor?
Vagy újra próbálkozol vagy hagyod a francba."

2011. február 2., szerda

N mint Z

(Nicole-nak) 

Éjjel két óra volt, mikor mindennel végzett. Bepakolt a barna bőr bőröndjébe, amely az idők folyamán és a használat miatt kicsit kopottassá vált. Ezek a dolgok, amiket a következő időben magánál fog hordani. Egyben ezek leszenek az emlékek is és ez lesz a jövője is. (???)
A busz, amely Pestre indul, hajnali 4-kor indul, hogy még kora délutánra felérjen a fővárosba. Onnan pedig rohanva a Nyugati pályaudvarra, hogy elérje a Budapest- Szombathely sebes vonatot.
A rohanás azért szükséges, hogy ne legyen elég ideje meggondolnia magát, így lesz a legjobb. Vissza fog-e térni ide, ahol emlékek vannak, rokonok, de itt a pillanat, hogy ki lépjen ebből. A 9 órás úton, amíg felér Pestre a zene átsegítette a holtpontokon, s ezt hajtogatta: El innen. Ki ebből!!!
Egy ismerőséhez megy, akit pár hónapja ismert csak, és fél az első találkozástól, órákat beszélgettek az interneten, chat és emailek tömkelegét váltva. Mi lesz ha?
Aztán a belső hang folytatta: Természetes, hogy ha félsz, de át kell lépned.
Jó emberismerő Zita. És ahogy talán sodorta picit az élet,  észrevette, hogy ennek a sodrásnak, vagyis a jeleket, ha összerakja, akkor tisztán látja, hogy minden mindenből ered. Minden következik, egymásból csupán tisztán kell látnia s meg várni, mit küld a sors.
Annyit tud a férfiról, hogy egyedül él valami kis településen. Van két magyar vizslája és azt vette észre, hogy menekül a világ elől. Szüksége van valakire, de viszont nem akar segítséget kérni. Valami trauma érhette múltban. Zita feladatának érezte, hogy törődjön vele. A köztük lévő távolság nem akadály. Talán látott benne valamit?
Az utazás alatt persze kiagyalta azt a bizonyos „B” tervet, ha a dolgok nem úgy alakulnak. Nem vár ő semmit ettől a férfitől, viszont a jeleknek utána akar járni, és hogyha már elhatározta, hogy ki akar lépni a meg szokott életéből – az összes spórolt pénzét magához vette a rejtekhelyéről-, hogy egy ideig elég legyen az úton. Nincs hova és kihez fordulnia.
1 óra körül felért a busz Budapestre. Régen havi rendszerességgel jött, mert a szülei beíratták egy olyan fejlesztő csoportba, amelye Zita rejtett képességeit – rajz, festészet, színjátszás- hozta a felszínre Zita pedig nem ellenkezett. Kellettek az új impulzusok, az utazás, az utazás előtti nap izgalma, az új emberek megismerése, egyszóval az ismeretlen.
Sokadszorra volt már a fővárosban, mikor egy ismeretlen utcába tévedt. Ez azért fordult elő, mert csak néha használta a helyi járatot, ezzel is spórolni akart a szüleinek, hiszen a félretett pénzüket Zitára költötték, hogy legyen belőle valaki, és ez egy megfelelési kényszert váltott ki Zitából – ami tudjuk – nem egészséges. A szűk utcában, ahogy a házak stukkóit nézegette, amely a Bécsi városra hajazott, ahol született és élt 8-9 éves koráig ott is ugyanezt csinálta. A házakat senki nem vizsgálja, így mint ő – gondolta- csak az építészek.
Vissza akart fordulni, mert észrevette, hogy egy zsákutcába volt, mikor két ismeretlen fickó belekötött és a nála lévő pénzét elvették. Ez volt az a pillanat, amikor nem hitt a jelekben, és Istent hibáztatta, hogy miért a kis embereket bünteti ezzel. Hisz a szülei félretett pénze volt, de szerencsére, nem mind a pénztárcájába tartotta, amit elvettek tőle, hanem a cipőjében, ott is a talpa alatt.
Hazament a kirablását követően pár nap után, elmesélte otthon a történeteke, hogy megfogadta apja tanácsát és így mentette meg a pénz nagyobbik részét. Apja viszont pár napra rá telefonált Pestre, hogy lánya nem megy többet az órákra.
Tudták, hogy tehetséges, de viszont ennek a tehetségnek előbb vagy utóbb fel fog figyelni valaki, vagy csak úgy magától kijön, ha hagyják…
Nyilván a rablás is szerepet játszott ebben, és ez a felfogás. Csütörtök este Zita pedig összepakolt szokásosan, hogy péntek hajnalban induljon megszokott útjára, de aztán aznap este apja közölte vele, hogy többet nem megy, mindent elintézett.
Zitát egyáltalán nem zavarta, inkább fellélegzett, hogy az unalmas és semmit sem használó óráknak vége. Ekkor ötlött a fejébe, hogy van egy kis pénze és felmegy azért is Pestre, és lehet,  majd csak pár hétre rá jön haza. Ahogy Isten segíti útját, úgy lesz.
Gondolkodott, hogy kihez tud menni, hisz az összes ismerőse itt lakik Erdélyben. Akkor jött Ő a képbe, az a pár hónapja megismert férfi, akihez már megismerkedésükkor el akart menni, mintha valami hirtelen működésbe lépett volna, mert ott volt „közel” mellette. Így kezdett kirajzolódni a fejében, a holnapi történet, éjjel 2 óra után a pakolás közben. Beszélt telefonon a férfivel, akit A.P.-nek hívnak - ez szerepelt mindenhol – akit kicsit meglepetten, de örült a találkozás ötletének. Olyan álomkép volt előtte, amelyet kézzel is meg akart fogni. A megismerkedésük misztikus varázsa is közrejátszhatott.
 Beindult valami, mit egyelőre odébb tett az útból.
A vonatról leszállva már látta a férfit, akinek a kezében egy összefacsart újság volt, bizonyára izgult, hogy mi lesz az első találkozáskor – akárcsak Zita.
Beültek a A.P. piros autójába, és az ismeretlen falu felé hajtottak bele a tejszínű ködbe.
Valami különös érzés fogta el Zitát. Sohasem járt eddig ebben a faluban, képeket sem látott az internetről, A.P. sem küldtött, de amint beértek a faluba, elfogta valami, mintha már járt volna azelőtt itt. De hát mikor ? – tette fel magában a kérdést. Aztán eszébe jutott, hogy minden mindenből fakad. Talán elég erős volt a képzelőereje, és megálmodta ugyanazt, amit most a jelenben lát?
Nagyon el kellett engedni-e magát. Eddig sosem csinált ilyet, hogy egy ismeretlenhez megy, csak úgy, mert úgy tartja a kedve, de valami azt súgta, hogy megbízhat  A.P.-ben.
Eléggé fáradt volt, de a hideg levegő és az álomkép valódisága, úgy felébresztette, hogy el is felejtette, hogy először találkozik A.P.- vel, és a legtermészetesebben beszélgettek.
A nap lenyugodni készült. Forró kávét szürcsöltek mind ketten, és a bejárati ajtó üveg ablaka mögül a jó melegben figyelték, ahogy a kutyák játszadoznak egymással az udvaron, és ahogy a nap eltűnik előlök, az utolsó csókokat dobja arcukra.
Beszélgettek, ettek. Aztán A.P. megmutatta a kedvenc helyét, amelyről mindig is mesélt a lánynak. A közeli hegytető és az ő padja. A hold már félálmosan pislákolt az égen a csillagokkal együtt, ott álltak a hegy tetején, hidegtől kicsípett arccal, kicsit reszketve.
A lánynak nagyon tetszett a távoli város vibráló fénye és a nagy tó amelyen a tompa fények kúszva tükröződtek vissza.
A.P.  Zitához hajolt, majd adott szájára egy csókot.  Zita ajka puha volt és meleg mely azonnal végighaladt a gerincén, kicsit nyitott száján pedig érezte nyála nedvességét. Csók egy pillanat volt, Zita pedig nem tudta mit csináljon zavarában. Talán nem így akarta, de tudta, hogy akarja ezt a pillanatot, a csókot, és A.P.-t. Így tehát a sors elhozta neki. Itt van az álomképe, amelyet megfoghatott. Elkezdődött az a folyamat, amely idővel mindig véget ér, - (szerelem) - akarva akaratlanul.  
minden mindenből ered és minden mindenné válik!