2009. január 31., szombat

Fáradt vagyok....

Fáradt vagyok. Igaz nincs miben elfáradnom, ma is haszontalan voltam és annak is éreztem magam. Semmi se jó. Szeretnék hasznos lenni, de most olyan fáradt vagyok. Ha lefekszem, egyedül, ismét egyedül, akkor meg frissebb vagyok, mint most. Jó gondolatok szállnak a fejemben, de hogy leírjam, ahhoz fáradt vagyok. Néha megjegyzem értéktelen álmom után és nekiállok kiírni magamból az ötletet, de hát az már nem olyan jó. Nem kellene visszahúznia az ágynak, vagy csak papír kéne az ágyam mellé és akkor felkapcsolni a takarékos izzós lámpát, és írni, vázlatosan fél szemmel, kómásan, félig ébren félig álomban, aztán jókat álmodni, annak a biztos tudatában, hogy a jó gondolat, érzés, vagy ami éppen jön (fél szavak, mondatok, fél oldalak) megmaradnak.

Édesen aludni, horkolni, (bár azt nem szoktam), a kispárnát keresni (csukott szemmel) amikor leesett a földre vagy a redőnyön átszűrődő fényt nézni, hogy most még éjjel van-e, vagy már délelőtt, vagy dél, rosszabb esetben délután.

De most ez van. Addig alszom, amíg jól esik, akkor fekszem, amikor akarok, azzal vagyok, akivel akarom.

De fáradt vagyok, vár rám az ágyam, az álmaim, a szüleim álma, a rokonaim álma, és a kedvenc plüsseim, no meg a kispárnám. Jó éjt! Buona notte!




2009. január 29., csütörtök

Egy lány és egy fiú története

Ősz volt . A hideg utcán, már csak a leveleket fújdogálta a szél, kavarogva. Hol megálltak, hol felreppentek…egyszer fel másszor le. Egy templom melletti padon két fiatal ült,a hidegben. Észre sem vették hogy fúj a szél, azt sem hogy hideg van már, azt se hogy késő van és várja őket az otthon melege. A két fiatal szemlátomást örült egymásnak…boldognak tüntek, és szívük mélyén azok is voltak. Ültek egymás mellett, nem szóltak egy szót sem csak nézték egymást. Nem értem… Mit csinálnak??? Ülnek és egymás szemébe néznek... De nem. Egymás lelkét figyelték. Mit rejt? Rosszat? Jót? Talán mindkettőt? De igazán erre választ nem kapunk, míg meg nem éljük a rosszat és a jót. A fiú már mosolygott, szerette a lányt látszott a nézéséből. És a lány? Merre járt, merre jártak a gondolatai??? Mire gondol épp? Félti mástól lelkét? A fiú időközben szerelmes lett. Elérte az a leírhatatlan amit az embernek át kell élnie és meg kell tapasztalnia míg él ezen a Föld nevű bolygón, a szerelmet. Látta a lány bizonytalanságát, látta a lány lelkét és csak várt várt…Szívét már egy bársonydobozban odaadta a lánynak. Pár hónap múlva, a lány két kezéből kiesett ez a szív… érezte tettének súlyosságát, de nem tett ellene semmit. A fiú eközben lehozta a csillagokat s teremtett egy új világot, amelyben elhitte saját maga számára, hogy minden amit tesz, szép jó és egy olyasmit érzett ami jobbá tette. Ez a világ létezik. A Szerelem birodalma. Könnyebben csinálta meg a feladatait, miközben ébren álmodott. Rájött Személyes Történetére ami benne él, és mindenkiben. Idővel mindenki rájön, hogy saját maga számára mi a Személyes Története. A fiú most is valahol a hideg utcán ül egy padon, és várja a lányt, akit már régóta nem látott és nem jött. Várja, hogy észre vegye, hogy itt ül és már didereg a hidegben, de még sem jön. A fiú gondolatai már csak foszlányokból állnak. Várakozik. Mindenhéten ugyanakkor, ugyanúgy várja a lány. Már egy félév telt el. A lány nem jött. Merre lehet? Már talán mással él? Gondol a fiúra? Gondol a közös padra ahol egymást figyelték szerelmes tekintettel? Fél elmondani az érzéseit? A fiú egyik nap bánatosan ült le a padra. Ezen a borongós napot „ünnepelte” születésnapját. Leült a padra, a szél hidegen fújt ismét, akárcsak mint fél éve. Várt 11 percet a lányra, hátha talán emlékszik a napra, erre a napra, mely csak számára fontos, különleges, és más mint a megszokott napok. 11 perc múlva történt valami. A lány feltűnt a távolból. Haját fújta a szél, didergett kabátját kezével összefogta, sálja lebegett a hajával. Leült a fiú mellé, és a fiú hoz szólt. - Szeretlek. mondta halkan a lány és folytatt: – Nem tudtam kifejezni az érzéseimet…nem tudtam, hogy lelkemet kezedbe adhatom-e, nem hittem abban, hogy eddig szeretni fogsz és vársz rám. Itt vagyok. Most már csak a tied. Bocsásd meg nekem, hogy szívedet amely bársonydobozba tetted és átadtad elejtettem, de én tehettem róla. Bocsássd meg nekem. Nem volt válasz. A fiú csodálkozóan nézte a lányt, ismét a szemébe nézett de a lány zavarában össze- vissza nézett, csak a fiú szemébe nem. Hallgatta a szavait, és nem akarta elhinni, hogy mindezt, most , és éppen ekkor mondja el amikor a legkevésbé gondolta volna. Nem tudta mit csináljon, nem tudta hogy legyen. A lelke szerette a lányt. Komolyan gondolja a lány közeledését??? Ismét hagyja , hogy leejtse lelkét és szenvedjen egyedül, éjjeleken át virrasszon , napokon keresztül ne egyen semmit??? Hagyja hogy a sors sodorja tovább??? Adja át magát az érzésnek??? És ha fellángolás??? Megölelte volna, de tudta hogy most már ő nem biztos az érzéseiben. A lány felállt , és elment. A fiú a padon ülve gondolkozott. Valóban komolyak a lány érzései? Valóban érzi azt amit ő régen? Már nem tudott hinni a teremtett világában. Hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta újra az érzés…a szeretet érzése. Másnap a fiú a lány háza elött állt, az eső zuhogott, elázott teljesen a ruhája, haja csurom víz volt…felhívta a lányt telefonon. - Szia. Nézz ki az ablakodon. mondta a telefonba a fiú. A lány elhúzta az utcára néző ablak függönyét és látta hogy ott áll a fiú, aki sokat jelent a számára. Lerohant kinyitotta a bejárati ajtót, és szaladt …szaladt ahogy csak bírt. Karja kitárva, megölelte a fiút ahogy csak bírta. Ölelte szívszakadva és megcsókolta a fiút. Csókjuk rövid volt, és érzéki. A fiú visszacsókolt. Most már érezte, hogy a teremtett világ nem álom, itt van a karjai közt. Elkezdődött köztük valami. Most már ketten ülnek a templom melletti padon és szeretik egymást.. élvezik egymást társaságát és ettől kezdve elindult a láncreakció, a fiú és a lány elkezdett játszani.