2016. augusztus 21., vasárnap

Egy magánjellegű fecsegés huszonkettő

        
         A napok gyorsan haladnak. Valahogy megálltam a fejlődésben. Persze nekem kell újra rátalálni magamra, ami most talán a legfontosabb lenne. Csinálom a munkám, apró hibákat vétek. Álmodozom, hogy magamra találok.
         Egy forró kávé a teraszon, egy félig szívott cigi hajnalban, aztán este. Képzeletben egy vonaton ülök a 80as években és haladok Róma felé. Táskában pár notesz füzet, ceruza, pár toll, a legújabb Canon Ae1-es gép, rengeteg fekete fehér film, amellyel megörökíthetem az utazást. És az utazási szándékom csak annyi lenne, hogy magamra találok. Várom azt a pillanatot, amelynek körbe kell vennie engem, én pedig csak hagynám magam sodródni, mint a tengerbe ugrott ember, akit leránt a mély. Talán kapálóznék, de ilyenkor felesleges erőlködés. Hagynám magam mélyre süllyedni, egészen a lelkem közepéig. Néha már úgy gondolom, hogy eladtam, vagy csak akkor kapom vissza egy bezárt szekrényből, ha azt mondom elég.  Vagy olyan szekrény, amelynek pinkódjának csak két számát tudok, a 4ből. Időbe kerül megtalálni a maradék két számot, de lehet, hogy egyik számot sem tudom, csak sejtem. 
         A vonaton olvasgatnék, vagy írogatnék…vagy figyelném az embereket. Figyelném az arcokat, a szemeiket, amelyek kikandikálva figyelem a mellettünk elhaladó tájra. Vajon mit gondolhatnak mások utazás közben? Honnan jön és hová tart? Mi a célja? Ő is keresi azt amit én? Bár tudnám én mit keresek. 
        Valami elegáns öltözetben lennék, elvégre külföld… a külföldi meleg levegőt raktározom magamban. Aztán az illatokat, amelyre örökre szeretnék emlékezni, hogy itt most…történt az első találkozásom az ismeretlennel. Az emberek arcára, mozdulataikra, a könnyed, de gyors dallamos mondatfoszlányokra. A szemekben rejlő titokra, amely újabb és újabb történetet sző az agyam ama titkos helyén.
        Előttem ül egy enyhén göndör vörös hajú francia lány. A haját olykor megtalálja egy kis szellő, játszadozik vele oly könnyen. Az arcát csak az ablaküvegben látom. Szeplős. Ruha pántja néha lecsúszik a szeplősválláról. Egyedül utazik, alig szól valakihez. Főként a tájat figyeli, néha belepillant a könyvébe, vagy ír valamit a noteszébe. Talán ő is keres valamit, vagy filmfotózásra megy, vagy csak megismerni közép Itáliát.  Fél óra múlva úgy döntök, lefotózom. A kézfejére támasztja az állát, és nézi a mellettünk lévő tájat, elmélyülten. Ezt a pillanatot meg akarom őrizni. Kattintok pár képet, mintha a tájat fotóznám, miközben az ablaküvegre fókuszálok, amelyből visszatükröződik az a szeplős arc, majd hátra fordul, látja, hogy a tájat fotóztam, miközben én tudom, hogy nem. Zöldes szemei vannak, fekete szempillái megrebbennek, majd rám néz, nem kérdez semmit. Haladunk tovább, én keresek egy újabb pillanatot, amelyet bezárhatok, kifeszítve (kimerevítve ) az időt,  melyet csak az agyamban játszathatok le újra, s e kép történetét egy ismeretlen ember másképp játssza majd le, s ez hiányozni fog, mert fontos tartozéka, mint vándornak a hátizsákja, hiszen addig csupán az az otthona és összes értéke. 
        Aztán felébredek. Próbálok visszaemlékezni a másik álmomra, amely fontosabb lenne, mint ez! Az apámmal kapcsolatos álmom, de nem megy, hiába próbálkozom sokadszorra, egész nap. Íszonyú szomorú vagyok, jó lett volna, ha… emlékezem, furcsa volt újra látni. Szép volt és fiatal, annyi éves talán, mint most én.  A kötött pulcsijában volt, mit anya csinált neki talán az utolsó közös karácsonyra még '93-ban, a barna hajára, hosszú zongorista kezeire. Olyannak láttam, mint mikor kisgyerek voltam.

És az utazás jó dolog. Bármi történhet.
 „találkozása olyan, mint amikor két kémiai anyag vegyül; ha bekövetkezik valamilyen reakció, mindketten megváltoznak.” 
C. G. Jung