2010. december 24., péntek



Békés Boldog Karácsonyt
minden kedves olvasómnak.
Kívánom, hogy álmaitok valóra váljanak,
céljaitokat elérjétek,
legyetek boldogok, találjátok meg az elveszett feleteket,
egyetek sok sütit, nevessetek, örüljetek az élet minden percének!
love, andrea piovanni

2010. december 21., kedd

are u happy?

Várnom kell. Tudom. Most várok. A fejemben képek, gondolatok. Rólad. Milyen a te lelked? Akarom. Ha nem is most, akkor a jövőben. Igen, a tiédet. Nem akarom én ketrecbe zárni, nem akarom én birtokolni, csupán édesen csatlakozni, hogy lelked, ne legyen egyedül.
Türelmesen vágyódom, hagyd meg nekem, újra és újra, aztán ha eljön a perc, hogy leküzdöd az akadályodat, amelyeket saját magad számára építesz fel, akkor jönne az, hogy felkeresel, de közben, lehet, hogy félsz majd. Nem akarom, hogy elfelejts, és csak az írás legyek. Azt akarom, hogy ölelj, újra.
            „Ha például délután 5kor érkezel majd- én már 4kor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom megtudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…”
Ahogy beérkeztem a faluba, elfogott az izgalom. Duruzsolt a szívem, mi lesz ha…
A szívem gyorsabban vert a szokásosnál. Sosem csináltam ilyet. A megbeszélt helyen találkoztunk, hol máshol, mint a templom előtt, hiszen, minden faluban van templom, és a templomok magasak, bárhonnan látni.
Akkor azon a mesés délutánon, ha nem is pontban öt órakor, ott állt a lehullott falevelek között, karja összekulcsolva szorosan a testéhez simulva, mintha óvni akarná magád, akár tőlem, vagy mástól, de lehet, hogy csak egyszerűen fázott. Messziről láttam mosolyát. Az volt az a perc, amelyet sosem szeretnék elfelejteni. A felerősödő szél belekapott a hajában, együtt táncoltak, aztán a falevelek is külön útjukra indultak. Sosem éreztem ilyet. A szívem, most lelassult. Mintha tudná, tényleg megérkezett, Ő az. Kijelenti.
Pedig, még nem is hallotta a hangot, sem semmi mást.
Aztán az ölelés, amikor találkozott a szív, és a lélek. Mindegyik egymásra talált.

Eltelt akár mennyi idő, az érzés, amely vasárnaponként rám tőr, erős.
Újra díszíteni fogom a szívemet. Boldog vagyok.
 
Te is nagyon jól tudod. Kellünk egymásnak. 

2010. december 18., szombat

N.G.

Fáradt vagyok mindenhez. Nem tudom, hogy a majdnem 2 év alatt hányszor írtam le ezt a szót, de most fáradt vagyok. Nem akarok karácsonyt, sosem szerettem, de ez érthető. Sok múlik egy ember meglétén. Papi is nagyon hiányzik. Még fel sem fogtam, hogy elment, örökre. Emlékszem arra mikor elbúcsúztam tőle. Belenéztem a kék szemeibe, ő belenézett az én kék szemeimbe, megsimogattam a fejét, az arcát, adtam puszit, de nem tudtam, mit mondjak.
Ma eléggé ideges voltam. Le kell arról is szoknom, hogy ha ideges vagyok akkor folytatok egy bizonyos tevékenységet, kocsit vezetek, és figyelem azt a pillanatot amelyet nem akarok elereszteni. A színeket, az árnyékokat, mindent.
Volt pár életveszélyes megmozdulása a kocsinak a hó tetején, ekkor a szívem úgy megindult. Éreztem azt a fene nagy rémületet, és ahogy a szokásosnál is jobban megmozdul a helyéről.
Azon gondolkoztam út közben, hogy ha lesz majd munkahelyem, és egy Volvo-m, akkor hétvégente mindig elmegyek kocsikázni, ott alszom spontán ahol tudok, hotelek, motelek, autóban alvások, túrák, élmények stb.
„Autók a tenger felé” haladtam körbe a megyében aztán rájöttem, hogy most ehhez nincs kedvem. Két óra múlva hazaértem, aztán néztem a női kézilabdaebét, a 17-es nélkül.  Édes N.G.

„Minden, amit elménk kigondol, megvalósítható.” - C. Stone

2010. december 14., kedd

Édes kedd

A napok úgy haladnak, hogy szinte már mindegyiket ugyanannak látom. Nem tudom mi történt tegnap előtt, vagy az előtt, mert egynek látom szinte. Rendet kellene raknom az asztalomon, meg a fejemben is. Mit, hogyan, merre és miért.
Már csak egy vizsga választ el a diplomámtól, de nem igen hoz lázba. Azt sem tudnám megmondani, hogy mi hozna lázba, mert lassan már mindent közönyösen csak elviselek.
Ami nagy baj. Elviselem, hogy hideg van, elviselem, hogy a naplemente vakító narancssárga puha fényében állok a teraszon, leheletemet látom a levegőben, és csak beszívom a levegőt, kifújom. Elviselem, hogy olyan könyvet olvasok, ahol a főszereplők boldogok, és mindet megtesznek egymásért. Elviselem, ahogy a szerelmeim bánnak velem. A volt szerelmek, az újak. Nem tudom, hogy vannak-e újak, sem azt, hogy a régiek hol vannak. Ez utóbbiakat nem is kell tudnom. Feladtam pár levelet. Egyet, hogy nyerjek, egy olyan autót ami álmaim netovábbja, egy Volvo V50-es. Igaz nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan jött ez a szerelem. Tetszik. Nah, jó, tudom miért tetszik. A kedvenc filmemben is ez az autó szerepel sötétzöld színben. Feladtam egy másik levelet a suliba, hogy igen, óhajtok arra az utólsó vizsgára jelentkezni. Egyet pedig Olaszországba. Az ördög a részletekben lakozik. Még jó, hogy rákérdeztem, hogy kb mikor ér oda levelem, erre a postás néni mondja, hogy jó, hogy szóltam, mert csak 80 Ft bélyeget rakott rá a levélre, és ehhez még hozzárakunk +120-at, nah így megy csak el.
Karácsonyi ajándékok meg vannak.
Én mire vágyom?
Azért a földön maradjunk vagy szálljunk???
Nem tudom hol van a realitás talaja és mi az ami már túlzás. Mert ha azt mondom, hogy földkörüli út, akkor azt is meg lehet csinálni, csak pénz kell hozzá, ha pedig azt mondom, hogy egy könyvet, akkor eközött a két ajándék között elég nagy a különbség, pedig a szándék az ugyan az, hogy boldog legyen a másik fél. Vagy mi a fene.
Most csak gyűjtögető életmódot folytatok. A fejembe vettem, hogy a 22-dik születésnapomon el megyek Velencébe, 12 órás az út. Ezt mondhatjuk életcélnak is. Felírtam a listámra. A lista nincs titokban. Bármikor ráírhatok valamit, és bármikor kihúzhatok valamit.
Például, arra, hogy megtalálom a szerelmet ahhoz csak három kérdőjel van téve, és kétszer jó erősen áthúzva, a többi pedig halványan, hogy ne vegyem észre a hiányukat, de ha sikerül, akkor pedig büszkén nézzek rá, hogy igen, jöhet a kiérdemelt pipa.
Most ezeket ki kellene bontanom igaz? Ha már valamit bedobtam, akkor azt bontsam is ki, meg az érzelmeket, meg mindent, ahogy pár hónapja írta valaki.
Múltkor azon gondolkoztam, hogy az emberek, mármint a normális emberek, hogy csinálják.
Mi tartja őket életben és miért csinálnak meg dolgokat, honnan vesznek energiát stb.
No, gondolom, hogy mindenki onnan, hogy vannak az álmok, aztán elhitetjük magunkkal. Vagy arra gondolnak, hogy de jó lesz majd 5 vagy 10 év múlva a szerelmem kezét fogni és boldognak lenni, de addig csináljuk az életet, lesz ami lesz. Vagy arra gondolnak, hogy most megcsinálom ezt a munkát, aztán ha lesz elég pénzem megveszem, és addig a tárgyra gondolnak, mint jelenesetben én a Volvora.
Vagy egy olyan tárgyra amit saját magunk készítünk. Pl: egy könyv.
Sok a kérdés, miről szóljon, stb.
Aztán jelenesetembe megkérdeztem ezt én is magamtól, és íme, ha végigondolom, hogy a 22dik születésnapomon lesz 2 éves a blog, és én egy 12 órás úton szeretnék lenni, egy másik emberrel akit vinnék, vagyis jönne velem, akkor 2-en lennénk.
Sok itt a kettes. Sőt a 22ről fogalmam sincs mit jelent, de mások biztos kitalálták. Én csak annyit tudok, hogy a 21 után a 23 előtt áll, természetes szám. A 12 óráról pedig azt, hogy napjában kétszer van, a 2esről, pedig azt, hogy egy vizsgán a boldogság, ha nem tanultunk semmit.
Egy született álmodozó vagyok. Most éppen Itáliából írok.
Éppen egyedül, talán a magányhoz is pont passzolnak ezek a fehér falak, milyen lenne más.
Éppen olyan könyvet olvasok a kibaszott nagy hintaszékemben, amiben olyan jól lehet olvasni, és betakarózva kiröhögni a boldog főszereplőket! Most ezt teszem, egy kis Cherry társaságában. Akkor mégsem vagyok egyedül?

2010. december 12., vasárnap

2010. december 7., kedd

Tünemény

Az elmúlt néhány napban túlságosan is elgondolkodtam az életemen, ez pedig egy olyan bizonytalanságot szült, hogy egyszerűen nem találok kiutat.
Nem rég, megismertem egy lányt, „Szeretlek, vasárnaponként”, amit úgy gondoltam, hogy majd vasárnaponként tényleg ráér, ő is, én is, megismerkedünk, és hogy ha meg van írva akkor összejövünk és boldogok leszünk. Vagy valami ilyen szappanopera.
Aztán a lány egyszer csak nem írt, én meg nem is tudom miért nem.
Lehet rájött arra amit nem is mondtam el?
Tényleg úgy érzem szeretném.
Vagy valami.

Most az jutott eszembe, hogy amikor szakítottak velem, folyton azt mondták, hogy „kívánom, hogy te megtaláld, mert megérdemled.”
Ez kedves. Csak az a baj, hogy én folyton megtalálom, és folyton ellök.
Sokak szerint megérdemlem, de egy valaki szerint nem, ezt nevezem Istennek, vagy a sorsnak. És hiába szegülünk ellen, meg van a sok „megérdemled”, ha szerinte mégsem.
Szenvedünk.
Lehet, hogy azért mert felállítottunk egy képet, ami hanyatlani látunk, és meg akarjuk változtatni.
Érzés halmazok feleslegessége, az elképzelt szerelem, az a tapinthatatlan boldogság, vagy épp boldogtalanság, amely akarva akaratlanul ránk talál.

Olyan helyzetben vagyok, hogy a pillanat és a kedvesség döntő számomra, akárkibe bele tudok szeretni, akárkit tudok szeretni, aki kicsit is odafigyel rám és érdeklődik, no meg persze meglátom benne azt amit akarok látni.
Etus is ilyen. Most van, aki megtestesítse a szerelem arcát, most ő az.

Most teljesen üres vagyok. Nincs bennem senki, és semmi. Nincsenek érzéseim, nem nézek tükörbe. Nem akarom látni magamat, sem téged. Zavar, hogy elrontottam, azt ami sosem volt. 

"Mikor először tünt elém,
drága volt, mint egy tünemény, 
kit azért küldött életem,
hogy egy pár dísze ő legyen.
szeme mint alkony csillaga, 
s az alkony hozzá a haja: 
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali. "

2010. december 6., hétfő

Ami változik, és ami nem

Nem tudtam megfejteni, nem is akartam. Elment. Vagyis ezt nem jelenthetem még ki, mivel nem mondta, hogy elmegy. Túlerőltettem. Nem hagytam, hogy szabadon lebegjen. Amikor megláttam a mélybarna szeméből magam... aztán a Jelek, amelyeknek utána akartam járni. Nem tudtam, hogy néha jobb várni, hagyni…
Most már tudom.
De ez súlyos áldozat volt, hogy tudjam.
Beléd ütköztem, akartam is, és nem is. De ezt az egészet nem lehet irányítani, te is jól tudod. Sosem mondtam még, de amikor először megláttalak, volt valami különös érzésem.
Először észre sem vettem, talán nem akartam. Nem akartam, hogy újra sérüljek, sérüljünk. Aztán csendesen, ahogy az egyik utcádban jártam, jött, és aztán mindent vitt.
Most is.
Tudom jól, hogy mi ez. Nem akar menni, viszont, te nem is jössz.
Álomvilág voltál, később, pedig valóság.
Ujjaid rövidebbek az enyéimnél, az érintésed puha, az ölelésed…
Sokat mondogatom magamban, hogy : Lélegezz, mást úgysem tehetsz.
Aztán, hogy : Végre legyen látható.
Előhívtam néhány fotót rólad, hogy tudjalak bármikor nézni, ha úgy tartja kedvem és mostanában sokszor tartja úgy a kedvem.
Elbújok valahová, és csak nézem, a mélybarna szemedet, aztán a következőn, ahogy lebegve táncolsz, aztán egy másikon, hogy milyen csodálatos is az, ha egy nő mosolyog, ahogy te rám.
Botladoznak most a szavak bennem, mert nem akarom, hogy tudd, mire gondolok, viszont azt sem akarom, hogy ne tudd.
Botladoznak az őszinte szavak, de azt hiszem, hogy már mindent tudsz.
Töprengek minden egyes szavamon, próbállak beleírni, vagy kiírni???
Ha én lépek, te hátrálsz. Most úgy állunk, hogy sehogy.
Harcoltam a sors ellen, túlságosan meg akartam fejteni a jelet, nem szóltál rám, senki se szólt rám, s közben elveszítettem valamit. Lehet, hogy nem lett volna semmi, és a jel, nem az, ami, de mi lett volna, HA…

***
 Mert a kapcsolatok mindig bizonytalanok, és én sosem vagyok képes kompromisszumokra, mert folyton magamat hibáztatom, akkor is, amikor nem kellene. Mert minden kudarccal egyre távolabb kerülök magamtól, tőled. Figyelnem kell, jobban körbe kell néznem, mint valaha…

Tudod hol találsz, HA…

2010. december 4., szombat

This Year's Love

This years love had better last
Heaven knows it's high time
And I've been waiting on my own too long
But when you hold me like you do
It feels so right
I start to forget
How my heart gets torn
When that hurt gets thrown
Feeling like you can't go on

Turning circles when time again

It cuts like a knife oh yeah
If you love me got to know for sure
Cos it takes something more this time
Than sweet sweet lies
Before I open up my arms and fall
Losing all control
Every dream inside my soul
And when you kiss me
On that midnight street
Sweep me off my feet
Singing ain't this life so sweet

This years love had better last
This years love had better last

So whose to worry
If our hearts get torn
When that hurt gets thrown
Don't you know this life goes on
And won't you kiss me
On that midnight street
Sweep me off my feet
Singing ain't this life so sweet

This years love had better last
This years love had better last
This years love had better last
This years love had better last