2012. január 30., hétfő

Sub rosa


Sub Rosa
jelentése: titkon, titokban, bizalmasan; a rómaiaknál ugyanis a rózsa a titok jele volt...
Hülye vagyok, írhatom nyugodtan így. A mesélőt teljesen hatalmába kerítette az előző történet. A piros szövetkabátos lány. Jó lenne újra látni, az azt jelentené , hogy megtaláltam. Vagy ő engem, teljesen mindegy. Más lassan mindenki kérdezi, hogy mi van a "piros kabátos lánnyal" megtaláltad? Ő az a képeken?? Ugyanis a Submarine c. filmben az egyik főszereplő, a lány, egy hasonló piros szövetkabátot visel. Sajnos nem találtam meg, és ő sem engem. Viszont hátrány, hogy ő nem keres engem. Én meg nem tudok róla semmit, és nem tudja, hogy keresem. Plusz senki sem látta csak a mesélő. (?) Jó lenne tudni, hogy hol van az a fogas, ami azt a piros szövetkabátot tartja. 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=JXmEYmBAqUg  ( 720p-ben hallgassátok és nézzétek. )

2012. január 26., csütörtök

A piros szövetkabátos lány


A piros szövetkabátos lány


  E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedetet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. Azzal is elintézhettem volna, hogy valós eseményeken alapuló rövidke történet elejét kezded olvasni, de NEm ,vagy nem biztos, hogy így van. Csak a mesélő tudja biztosan. 

  Az autóval délfelé tartok, a napszemüvegemet is elő kellett kotornom a kesztyűtartóból, mert elvakított a fény.- Valami helyzet jelentést kellene adnom, hogy az év melyik napja, órája volt, s beinduljon a mesélő, át kell esni ezeken a dolgokon. Azon is, hogy milyen idő volt, az valahogy kezdésnek sosem árt. - Déli napsütés kedves csütörtök délutáni pillanat volt. Már az ébredéskor nyűgösebb voltam az átlagosnál. Gyorsan a mikroba megmelegítettem a hajnalban lefőzött kávé maradványait, hogy újult erővel léphessek ki az utcára, tetetve azt, hogy minden szép és jó. Minden kávé és fahéj illatban úszott. Az ablakon átszűrődő fény miatt az előttem lévő fehér falon láttam az árnyékomat, mintha tükörbe néznék...valahol megtört a fény, és a mellkasomtáján egy pici fény csillant a sötét árnyékban a falon. [A kimetszett lélek helye?] Fekete fehér, fehéren a fekete. Megijedtem. A kávém maradék felét kortyolgattam a teraszon, fáztam, pedig rajtam volt egy hatalmas kötött pulcsi. Néztem a közeli szögletes erdőt, a fák szinte egy magasak, 4-5 nyírfa egész jól kivehető a tömegből. Fehér a távoli sötét törzsű fák között. Feketében a fehér. Gyerekként az udvarunkban két hatalmas lombú nyírfa állt, azóta szeretem a nyírfákat. Különcködnek. A két fa között az árnyékban volt a hintánk. Mindig féltem, hogy kiesek belőle és a földre zuhanok. Nem is a zuhanástól féltem, hanem a fájdalomtól. Aztán később rájön az ember, hogy mind a kettőhöz fokozatosan vagy hirtelen hozzászoktatja az élet.  Pár percem maradt a megbeszélt találkozóig. Elpakoltam a fontos cuccaimat, a már megszokott fényképező és barátait, könyvet, még mindig Pavese-t, füzetet. - Indultunk délnek. Igazából a város megnevezése lényegtelen, így ettől eltekintenék. - Utazunk, van célunk. Süt a nap. Zakatol az agyam, próbálok lassan menni, a rádióból hegedű szól. Pont egy hegedülő lány jut eszembe erről, akit még nem hallottam játszani, de mégis őt képzelem oda, hogyan élvezi a zenét, hogyan érint meg zenéjével másokat, hogyan tud ennyi erőt és örömöt összegyűjteni napról napra. Rágyújtok egy cigire, az autó ablakát kicsit leengedem, hogy a füst kifelé szálljon, azonnal a friss hideg levegő zúdult rám. A szemem a hidegtől mindig kicsit könnyezni szokott, bár a képzelgésnek is betudható. Odaértem az "ismeretlen" városba, leparkoltam, néztem az embereket, vártam. Elolvastam pár cikket egy magazinból. Elővettem a füzeteimet, és a parkolótól nem messze láttam egy papírboltot. Azon gondolkoztam venni kell egy új füzetet. Mondanom se kell, hogy amelyik füzet nálam volt abba sem volt még írva. Az üzletben egy normális füzet nem volt amivel szimpatizáltam volna. Alig írok kézzel, nem hogy füzetbe, lassan elfelejtek betűket formálni. A boltban ahogy elégedetlenkedtem magamban, mellettem megállt egy piros szövetkabátos lány. A haja hosszú sötét barna szög egyenes volt [úgy eddig ért]. A piros szövet kabátja a térdéig ért, olyan szép volt az a lány. Nézegette a füzeteket, de ő sem talált. Aztán én elindultam ki a levegőre, de azért a sor végéről hátra néztem ott van-e még. Rám nézett, arca beleivódott az agyamban. ["Azt hiszem szerelmes vagyok..."] Aztán mondogattam magamba: Te nem szerelmes vagy, hanem hülye. Kisétáltam a boltból, leszegett fejjel. Ott felejtettem a lányt. Úgy éreztem, hogy...tudjátok. Talán ha lett volna bátorságom... Így örökre csak egy piros szövetkabátos lány marad akinek sötétbarna a haja, és a haja eddig ér. Olyan nehéz volt, de valahogy a félelem döngött a szívemben, egyre gyorsabban. Tudtam, hogy "ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön azt fel kell ismerni". Ez az idézet pont eszembe jutott akkor. Félig kiviteleztem a dolgot, itt volt az "AMI JÖN", meg a FEL KELL ISMERNI, eddig minden sikerül, de aztán van a...barom görcs. 

'Mi van, ha ez lett volna az a Nagy találkozás, amiről mindig is beszéltek mások??? Mi van ha...

Mi van, ha holnap újratalálkozunk? Bár úgy képzelem, hogy minden jól fog menni, és találkozunk, mert akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak is. - [persze ha ott helyesen döntök, akkor a történet máshogyan íródik, és akkor a "mi van ha" egyszerűen nincs"...ne fokozzuk. A mesélő nem fokozza tovább.] - 

Mi van, ha holnap újratalálkozunk valahol? 
Én majd jól fogok dönteni. Mi leszünk a legboldogabb pár. Én a barna óriás kötött pulcsimban, és ő meg a piros szövegkabátjába sétálunk valahol egészen messze ahol az ilyen történetek boldogan folytatódnak és boldogan végződnek egy kandalló előtti kibaszott nagy hintaszékben egy valamiféle könyvből hasonló történetet olvasva. - A könyv becsukódott, az olvasó meg elaludt. - E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. 


2012. január 23., hétfő

Noelle


Hajnalban, a nap először fénylett hosszú idő után a földre. Az ég pirosban játszott, a maradék madár sereg bágyadtan ült a villanypózna vezetékein. Ezek a percek olyanok voltak számomra, mint régen és olyan pihentető az elmémnek. A gondolatok jöttek, néha maradtak, amelyeket el tudtam kapni még hirtelen, némelyek tovaszálltak, őket csak hagytam, had menjenek, mint a régi szerelmek, a ki nem érdemelt szerelmek.  Azok, akik egyáltalán nem tudtak szeretni, mert nem is akartak. Pedig a boldogság a cselekedetekben van.  Mindjárt éled a város. Emberek árasztják el a parkokat, az utakat, birtokba veszik azokat a dolgokat, amelyek már rég őket birtokolja.  Hamarosan csörög az éjjeliszekrényemen a vekker. Kezdek izgulni, mert össze fog szorulni a szívem. Ki kell kászálódnom az ágyból, pedig semmihez nem volt kedvem. Néztem a fehérre festett falakat, a plafont, a már unalmassá vált festményeket a falon, hallgattam a kintről jövő madárcsicsergést. A gondolatok nem hagytak, azt gondoltam, hogy ha tudnék írni egy könyvet, akkor az mégsem lesz majd vígjáték, sem öldöklő küzdelem, akció dús, vagy a világ megmentője címre pályázó valaki. Az életem drámákkal volt teli, talán ez így is marad. Aztán jön egy személy, aki fel tudja forgatni az életedet. Hasonló szöveget hallottál már, hogy én nem akarom megváltoztatni a személyiséged” például egy kapcsolatban, és sokszor van az, hogy a barátok pedig látják a változást, hogy ez a lány, vagy fiú, hogy rak rendet az összekuszálódott agyunkban. Nem igaz???  Mert a találkozás egy másik személlyel a legizgalmasabb dolog az életben. Kapcsolatba kerülni, megosztani az élményt, elkapni a másikat. ha csak felszínesen, de meglátni, azt a valamit, ami minden emberben különböző, de azonnal meglátni, és ezt a dolgot megszeretni benne. Ezeket az alkalmakat kell elkapni az életben, mert lehet, hogy azt hiszed, sok ilyen lesz veled, benned, de aztán amikor egyedül sétálsz a munkahelyedre, kezedben egy izzó cigivel, Akkor az élet lesz a legnagyobb ellenfeled.9 óra 5 perc. Lesétálok a Jean Macé utcába a LE PURE CAFE-ba, leülök egy asztalhoz, előkapom a kis füzetemet, beleírok néhány gondolatot, néhány pedig át alakul miközben leírom. A pincérlány  hozza a szokásos kávémat. Megköszönöm, majd mosolyogva elmegy. Nem kérdez semmit, pedig jól ismerjük egymást. Látta, hogy írogatok, így nem zavart. Noelle-re gondolok, mi lehet vele. Mostanában újra róla írok. Nem tudom miért. Lehet, hogy a hiányát akarom kiírni magamból, vagy meg akarom testesíteni újra. (Ebben még én sem vagyok biztos, sőt) Felhívhatnám, majd újra szeretnénk egymást egy darabig, és ennyi. Emlékszem, mikor először megmutattam mit írtam róla, nagy szemekkel nézett rám és próbált nevetni, de nem tudott. Azt mondta, hogy furcsa, így viszont látni saját magát a szememből, és hogy így része valaminek valaki más emlékeinek. A kávém, valamiféle új érzetet hozott. A szívem szorításából kibontakozott, s a pillanatban kezdtem megszeretni a várost, úgy éreztem magam, mint mikor először jártam itt. Mintha levegőhöz, friss levegőhöz jutottam volna, mintha az otthonomhoz közeli hegyen sétálnék. Mondogattam magamban, hogy jó fej vagyok, tehetséges, csak bízzak magamban, mert kibaszott jó vagyok és szerethető. Igen szerethető. Ezeket így elismételgettem magamban. Különc vagyok, mindig is éreztem. Most viszont, hogy nincs Noelle, mert ő olyan, hogy volt viszonya, vagy akár komoly kapcsolata, szakított, aztán mint egy csettintés  és ennyi is volt a fájdalom és az a nagy felejtés. Csak úgy továbblépnek, mintha csak lecserélné a fülbevalóját vagy valamelyik ékszerét. Én úgy érzem, hogy soha nem tudok elfelejteni senkit, akivel együtt voltam. Mindenkinek meg volt a maga sajátos oldala, soha nem cserélhetsz le senkit. Ami elveszett, soha nem jön vissza már. Ami elveszett, az elveszett (vagy csak magunkba él tovább???) Minden kapcsolat, amikor véget ér tönkre tesz, ha szerettél, s ha igazán szerettél. Aztán rájössz, hogy soha sem lehetsz már a régi, a teljesen régi ember, aki voltál. Ezért most már tényleg elég óvatosnak kell lennem, mielőtt belekeveredek valakibe, mert túlságosan is fájdalmas. Egyedül jobb, viszont kevésbé fájdalmas. A szeretett emberekben látni a pici részleteket, amik annyira sajátosak és egyediek mindenkiben, hogy megérintenek és ez az ami hiányozni fog belőlük, mindig is hiányozni fog. Soha nem cserélnék le senkit, mert mindenkiben meg vannak a sajátos és csodálatos részletek. Noelle, szépségem. Amikor bámultalak, mikor aludtál, mikor együtt fürödtünk a napban, majd a tengerben és amikor  szárítottad azt a barna hajadat… hiányzol.Az erkélyen mennyit cigiztünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, persze sosem értettünk egyet, de aztán a végén mindig egy ágyban aludtunk el, megbékéltünk egymással, s jó szorosan átöleltük egymást, hogy ne fázzunk.  Most itt vagyok ebben a városban, rád gondolok, viszont rólad alig tudok valamit. Minden egész elveszik, így voltunk mi is egymással. A LE PURE CAFE-ban is mennyit beszélgettünk. A piros bejárati ajtó, és az előtte lévő kis asztalok egyikén mennyit kávéztunk, és süttettük arcunkat a tavaszi nap első sugaraiban. A házak tövében ez volt a menedék, a világ elől, mégis mi innen kukucskáltunk kifelé, mint egy zárt ajtón a kulcslyuk mögül. Én írtam, te nevettél. A galambok ide oda szálldogáltak. Ha meguntuk a bámészkodást, meg sétáltunk felfedezőútra indultunk vidékre. Meglátogattuk a nagyszüleidet, meséltél, én meg csak hallgattam. Túl belém férkőztél és én beléd. Most mi lesz velem??? Azt hiszed, sikerül nekem, az ami neked oly hamar??? Bár meg leszek magam, ne izgulj, tudod jól. Majd kiírom magamból, ahogy szoktam, talán neki állok a drámámnak, lehet, hogy te leszel az egyik főszereplője. Édes Noelle. Ha kiírom is magányos leszek, hiába fogsz létezni. Létezésed kezdetekor fogsz elhalni bennem. A szépség pöttyök arcodon, még szemtelenül szebbé tesznek. Sminked még jobban kiemeli mosolygós szemed, a nagy szempilláid, a mosolyod. Meg akarom örökíteni. A puszta gondolat is rettenetes, hogy ne emlékezhessek rád. Próbáltam vele is felfedezni az élet egyszerűségét, a pillanatot, amely a szemünk előtt hever, miközben mentünk a pillanat felé, azaz mentünk arra felé, ahonnan a naplemente a legjobban látszik a városból. Hány naplementét néztünk meg együtt? Csendben, gondolatok nélkül. A felhők mikor cikáztak az égen s mikor megtört a nap fénye, mikor mint szita átengedte a fényt, s csókolózott a nap és a felhő, s mégis valami egyszerű de megismételhetetlen képet adott, feldíszítve egy pillanatra a régi várost, s a pillanatok ahogy változtak, úgy változott a dísz. Mi pedig ott voltunk és bámultuk. Én meg őt. Vagyis mindkettőt. A szél meg-meg találta a hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel… A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél s a nap fénye meg meg fényesíti. Valami furcsa volt benne. Boldog voltam. Kicsi Noelle.Lebegünk. Együtt, örökre. Hisz az emlékek mindig itt maradnak velem. S cigaretták könnyed füstjébe takarózva várjuk az új hajnali fényeket, amelyek felmelegítik a testünket. Felmelegítik lelkemet?  A LE PURE CAFE-ban várlak, minden áldott délelőtt, hátha újra láthatlak, pedig tudom, hogy sohasem.Itt kezdődött, itt végződik, bűbájos hazugság volt a szerelmünk. 

"nézése hallgatag szobrokénak mása, 
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: 
mint elnémult drága szavak suhanása." 

"Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami... És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva - pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?"

- john lennon -


2012. január 17., kedd

Az elmerült nap


Pár órája esik a hó. Milyen jó lett volna ez a pár cm karácsonykor. A reggeli kávét kortyolgatva néztem a pilinkéző havat, majd felbátorodtam, egy kis bringázásra. A falu főútja lesózva, de azon kívül a többi utcában még havasak az utak és látni lehet, hogyan járkáltak az emberek. Boltba, postára, orvoshoz, mindenki valami céllal...kivéve...  

Holnap vennem kell lottot. A szerda az ilyen álmodozós nap. 

 Kinyomtattam még múlt héten pár előző íráskezdeményezést, amit lehetett olvasni a blogon és érdemes lenne javítgatni rajta, de azóta is csak áll. Az asztalomon egy római fotó hever, rajta a Colosseum, egy olasz fa, egy utcalámpa, és a háttérben a fehér, sárga, naracssárga házak. Ha szín lennék akkor narancssárga. (?) De ha ház lennék akkor mindenképpen egy római narancssárga ház. 

 A falu határából néztem a hegyet, milyen szép, ugyanakkor milyen unalmas, mindig ugyanazt látni. A hó beterítette, most úgy néz ki mint egy kalap sok sok pihével. Gondolkodóba estem, hogy fotózok, de tegnap csípték ki belőlem a varratokat, így nem mozoghatok úgy mint régen. Feltámadt a szél, "haza" megyek.

2012. január 10., kedd

La casa in collina


Mindig az van a fejünkben az az illúzió, hogy megváltoztatjuk a világot, a másik emberben megváltoztatunk valamit, aztán kiderül, hogy még magunkat sem tudjuk pontosan kezelni, változtatni. Nem csak vihart akarok kavarni, hanem ebből a viharból valami maradandót alkotni a másikban. Néha sikerül, néha nem.
 Ma kora reggel pilinkézett a hó. Furcsa is volt a hajnallal való találkozásunk, már megszoktam, hogy ekkor fordulok át a másik felemre az ágyikómban. Aztán egész délelőtt olvastam. Ritka alkalmak egyike. A körülbelül ősszel említett "Ház a domboldalon" c. Cesare Pavese könyvet folytattam. A történet a II. világháború alatt játszódik, én nem az a típus vagyok, aki őrülten tud minden eseményt erről a háborúról, tanktípusok, időpontok, történések. Ez a könyv pont arról íródott amire én kíváncsi vagyok. Azokról az emberekről, akik úgymond szenvedői a háborúnak. A történet Torinóban játszódik, a főszereplő háza, pedig értelemszerűen a domboldalon áll, melyről rálátni egy hatalmas erdőre, és Torinóra. Délelőtt a főszereplő tanít egy iskolában amikor tud, és nincs légiriadó, félelem puskalövés, repülő gépek zaja. Nah igen, ha így folytatom talán jövőre ki tudom olvasni.

Hétvégén pedig az erdőt jártam. Pár hete láttam a Spektrumon a Láthatatlan Madár fotós sorozatát, buzgón indultam ismerősömmel az erdő közepébe fotózni. Első nap 23 km-t bringáztunk össze, lesre másztunk vártunk, figyeltünk. Egy tisztásra kiérve két őzet fotóztunk le, ahogy ettek. Másnap a körülményeket nehezítette az erős szél, a terepet gps segítségével a "kor gyermekei" bemértük, hogy merre kell menni, így már a bringa táv, már csak 17 km-re jött ki. Egy órát fagyoskodtunk az erős nyugatról jövő hideg szélben, az etetőtől kb. 50 méterre lévő lesen, de persze nem jött semmi. Ez ilyen...

Én is szeretnék egy házat a domboldalon, már ki is néztem itt a közeli hegyen. Ez az állandó birtoklási vágy...mi lenne ha...azért vettem egy lottót...nah mégis csak hinni kell az ilyenekben.
Ui.: Meglehetősen sokat gondolok K.-ra.