(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

         Reggel elfelejtettem a kávémat. Bár nekem a reggel az +5óra, mint másnak. Nálunk sütött a nap, ahova mentem, meg hullott a hó. Ennyit jelentett 20 percnyi utazás. Aztán végre vettem egy új tollat a már meglévők mellé, hogy majd ezzel...fogok biztosan írni valami szenzációsat. Vettem egy 500 oldalas másolópapírt, ami mellesleg ugyanolyan márkájú mint a fényképezőgépem. A papír már egy hete csak vár, még fel se bontottam. Az új tollam, pedig pihen. Néha bennem és a történeteimmel úgy gondolom, mintha együtt léteznénk. Én ott vagyok, teljesen átélem, ha nem tudom elképzelni, akkor képeket hívok segítségül. Persze a történeteimmel másokra akarok hatni, hogy lássák, hogy itt vagyok, egy fasza személyiség, kisebb hibákkal, lelki sebekkel. Emlékszem, hogy volt egy lány, aki 2-3 hónapnyi találkozás mailezés, chatelés után közölte velem, hogy ő azért lenne nekem, hogy betömködje azokat  lyukakat amelyek vannak a lelkemen, a szívemen. Azt hitte, hogy ezt meg tudja oldani pár sebtapasszal, de rájött szerinte időben, hogy ez lehetetlen. Ha nem lettek volna azok a hegek, akkor most nem lennék ilyen. Sokszor gondolok arra a lányra, hogy mi lehet vele, de megszakított minden kapcsolatot velem, ennek már talán 8 éve is van. Bosszant, hogy nem tudom, mi van vele. Hiába írnék levelet, úgysem válaszolna. És jó pár ember, kit barátomnak gondoltam ugyanezt választja. Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy egyszerűen ők változtak, találtak jobbat, más milyet akartak mint én? Közben én meg...

***

M.

Hetente, vagy kéthetente elmegyek egy falu mellett. Ebben a faluban lakik M. Nem igazán ismerem, csak néhány dolgot tudok amit mások beszéltek róla. 50 év körüli pasas, fehér hosszú copfos haja, sosem borostás,  van egy háza tőle jobbra házak, tőle balra egy nagy placc mező [a falu vége]. A ház kívülről elég kicsi, de minek nagyobb. Egyedül van. Nem tudom mivel töltheti a napjait. Annyira egyedül van, hogy nincs senkije. Szülei meghaltak, amikor még ő fiatal volt, 20as éveiben járt. Elég nagy ütés az ilyen a sorstól. Felesége, barátnője nincsen, így gyerekei sem. Mégis mosolyog ha hetente, vagy kéthetente elhaladok a faluban. Ő mindig kint sétál az utcán, vagy fut. Pár hete, emlékszem -8at mutatott a kocsi hőmérője. Ő meg felöltözött a sport felszerelésébe, csukja a fején, pár szál fehér hosszú hajszála kilógott alóla, hideg kék szemei eltakarják a fájdalmait, a szenvedéseit, mintha nem lenne. Napi 7 eszpresszó kávét iszik, valószínűleg az évek alatti megszokás. Ugyanakkor ugyanúgy, mindent ugyanúgy. Éjjelenként olvas. A hajnal első szakaszában pedig lefőzi az első kávét. Üldögél, vár. Várja, hogy a pokoli percek megmozduljanak. Felkeljen a nap, vagy a történet amit olvas teljesen valós legyen, és ne kelljen M.-nek lennie. Hanem valaki teljesen másnak. Aki egy ismeretlen városban lenne, egy ismeretlen emberrel. Senki sem ismerné az életét, hogy miken ment át, senkinek sem kell a szánakozó arcát néznie.  Reggel ha van valami munka a faluban vagy a közelben építkezés, akkor ott segít. Néha elszív egy szál cigit, különösen hidegben és esőben, akkor valahogy elmélyül minden. A madarak ügyetlenül repkednek a hideg szélben. Eközben Ő valahogy még mindig él, így ennyi mindennel. Nem adja fel. Valamiben még mindig hisz, hogy történnie kell valami jónak valami szebbnek. Mindenki ezt teszi nem? Húsz- huszonöt év története.

***

Képzeletbeli én

Én nem vagyok jól, senki sincs jól. Látható, tapasztalható. Néha mikor gyengén szemerkél az eső, sétáim alatt azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egy másik városban lenni, melynek színei bordó és narancssárga. Sétálnék a kopott városban, rágyújtanék, valami halk mély zenét hallgatnék, zongora lenne, mert talán ez az a hangszer, amely a lélekhez szól. Kötődünk egymáshoz is, lehet emiatt van minden. Még kisgyerekként az orosz zongoratanárnőm mondta, hogy öleljük meg a zongorát, és minden óra kezdés előtt ami szombaton reggel 8tól 9ig tartott így indult. Ő mondta, hogy ügyeljek a kezeimre, ha hideg van rögtön húzzak kesztyűt, 12 fok alatt mindenképpen és gyakoroljak, gyakoroljak, mert ha nem gyakorlok, egy bizonyos idő után nem fog úgy mozogni az ujjam, ahogy elvárható lenne egy zongoristától. Sokszor nem is volt télen fűtés a teremben, mert persze szombaton senki nem tanul, csak aki...

Ha zongora dalt hallok, úgy érzem, mintha én játszanék rajta, ő meg a lelkemmel. Egy kopott városban sétálnék, izzó cigivel a számban, fülhallgatómból, pedig zongora dal szólna. Az eső szemerkélne, én meg mennék egyenesen, hogy teljenek a makacs percek s megcsináljam a szokásos kávémat, amelyet az évek alatt megszoktam már. Minden nap más irányba mennék sétálni, de minden hétfőn, a hétfői irányba, minden kedden a keddi irányba...és így tovább. Minden a múltban volt, a jelen a múltba tart, a jövőt pedig csak találgatjuk, majd a múltban. Talán M. is most issza a 6dik kávéját, ahogy én, ezt még az író sem tudja, senki sem tudja.


zene: http://www.youtube.com/watch?v=Uffjii1hXzU&ob=av2n