Az édes hajnal délelőttje

Az eső sóhajtozik a felsorakozott felhők a határon túlról most betörnek, esővel lepik el a földön lévő embereket. Millió csepp zuhanva keresi, a helyét ahova megérkezik. A hajnal, ugyanolyan, mint máskor, álmos csendes jó kedv. Az otthon feltűnő csendje, ami körülvesz átölel. Itt állok, kávét készítek. A konyhaasztalon a fekete bögrém várja a forró nedűt, hogy felmelegítse magát, és begyorsítson engem.

Autóba pattanok, vár rám a csendes felismerés, igen, valamit most tenni kell. A kocsi csomagtartójában az elromlott fűvágó szerszám. Elromlott. Akár megannyi ember élete a földön. Igaz?

Az eső úgy rendesen ki tesz magáért, és továbbra sem kristálytiszta az ég színe. A felhő felett kék az ég, bár jelen állás szerint ki tudja, mi van a felhő felett.

A fűvágó szerszámot leteszem a szervizbe, aztán indulok tovább.

A kocsi ablaktörlője megállás nélkül takarítja az üvegről a cseppeket, amelyek összeálltak, kistestvérek egyesülnek egymással, fogják egymás apró picinyke kezecskéiket.

A rádiót nem hallom az autó hangos zajától, előttem egy kamion, hátam mögött egy feldühödött BMW-s dzsip. Aztán azon jár az eszem, hogy ebben az esőben mi lehet annyira fontos? Élni s élve hagyni. Ennyi. Veszélyes így közlekedni, mint felbőszült csorda, úgy rohan el mellettem, négy keréken gurulva. A tempó pont elég arra, hogy észrevegyem a szembe jövő németjuhász kutyust. Kikerülöm, aztán mérgelődök, hogy a gazdája hol van ennek a szép kutyának? Lehet, hogy csak egyedül érezte magát, ázott fázott, és elindult megkeresni a gazdáját, hogy minél előbb megsimogattassa magát vele. Merész vagy kis kutyus, csak ne legyen semmi baj.

Valamilyen ismeretlen faluba tévedtem, magyar zászló lengedezett az erős szélben a posta bejárati ajtaja felett tartóba helyezve. Senki sehol, bár egy nénike, esernyővel kint áll, és vár valamit. Rám néz erőteljesen, hogy hátha én vagyok-e az, akit vár, aztán látja, hogy nem, elfordul, és vár tovább. Remélem nem a falu forgalmát számolja ebben a kisebbnagyobb esőben. A faluból kiérve már csak azt veszem észre, hogy elhagyom a megyét. Akkora sebességgel suhan el mellettem a kiírt megye táblája, amennyit mutatott a kilométeróra. Telefonom nyekkent egyet. Nincs térerő. Másik megye, más szabályok, gondoltam. Aztán amikor a harmadik ismeretlen egy utcás falut hagytam el, kezdem félni. Mi van, ha egy végtelen csak egy, legfeljebb háromutcás falvakba vezet ez az út, és itt ragadok, s csak a zászlók vad táncát figyelem minden kis faluban.

A rádióban lassú zongora dal szólt, ütemre vert kicsi szívem, gondoltam a szerelmemre, hogy biztos átkozza az esőt, kezében az esernyőt tartja, cipője, már otthon induláskor beázott és lélekben készül az éneklésre, mely megnyitja titkos helyeit a lelkében, s betódul megannyi sok-kis boldogság, melyet örökre bezár a dal végeztével.

A fák lombkoronája rútul elázva várja a napot, a madarakat, hogy búvóhelye lehessen vagy megpihenhessen az elkóborolt kicsi fiókák.

Végre kiértem a falvakból. Meglepetésre egy főút. Sosem jártam itt. Ez a mai délelőtt, mert már lassan a közepén járok, pillekönnyen elrobogott a zongora dallal, a gondolatokkal, az esővel, mindennel.

A főúton jobbra kanyarodom, nem kerülök, lassan már tudom hol járok. Pár percet haladva sorompó gátolja utamat. Pihenek, felhangosítom a zongora szót, a szívem még mindig az ütemekre dobog. Elhalad a „piroska” alig voltak rajta páran. A piros sorompó felengedi karját, fehér jelzést mutat a többieknek, mehettek. Mögöttem egy piros kamion, fát hozott az erdőből, vagy fene tudja honnan. Azon az úton haladok haza, amelyen jöttem. A szemből jövő kamionok a kocsi szélvédőjére verik az esővizet, néha másodpercekre nem látok ki semmit, csak az előttem lévő kocsi féklámpáit, de olyan halványan, hogy megindul bennem a halálfélelem. Nem tudom, hogy a következő másodperc mit hoz, de megyek valamennyi sebességgel előre, bízok az előttem lévőbe.

Már csak pár perc, 5 falu mellett haladok el, talán azok mellett van az az út, ahol jártam. Valószínű most is üresen áznak, az út pocsolyái megtelten várják a szelet, a napot ahogy az emberek.

Az előttem lévő autó hirtelen előz valamit.

Emlékszel még arra az édes aranyos németjuhász kutyára? Valahol itt haladtam el mellette alig egy fél órája. Elindult megkeresni a gazdáját, hogy meleg keze végigsimítsa fejét, megcirógassa hátát.

Amikor az autó előzött, láttam eme szép aranyos kutyát, ott feküdt a főút egyik pocsolyája mellett, kihűlt testtel, egyedül. Ő csak gazdáját kereste mindhiába. Hosszú szőre vízben ázik az úton s várja gazdáját, miközben az esőcseppek a magasból rázúdulnak s Ő árván mozdulatlanul fekszik , szíve már nem verdes ütemre, nem keresi gazdáját, csak vigyázza majd továbbra is gazdája házát onnan, amit senki sem tud, s ha tudja valaki is, már nem jöhet onnan vissza.   
Így telt el az édes hajnal délelőttje.