Egy fekete kocsiban ülök. Tűz a nap, nem rég múlt el 15 óra, inkább van már 16 óra, de ezt most hagyjuk. Elküldtem pár haszontalan smst, hogy kifejezzem az akarásomat, az emberek felé. Az emberek viszont egy cseppet sem érnek rá. Jó, ha ők sem érnek rá, jobb lenne kikapcsolni ezt a vacak telefont, vagy jó messzire elhajítani, hiszen minek már. Semmi értelme.
A rádióból Opera szól, azt hiszem el kellene indulni és ha útelágazódáshoz érek hirtelen dönteni, merre is van az az arra. Szép is lenne így élni, vagy akárhogy csak élni. Tudjátok gond, meg ilyen alapvető szarságok nélkül, mint…de persze nem ez áll fennt.
Most azért „pihenek”, mert nem találtam egyik első festményemet. Isten nem áldott meg annyira ügyes tehetséges kézzel, de ez a kitartás és gyakorlat hiánya. Mint tudjuk, 20-% tehetség, 80-% meg a többi. Anyag, pénz, kitartás, szorgalom stb. Az első kép megléte számomra olyan, mint az első szerelem, volt, de mindig álmodunk az újabbról.
A képet letettem egy olyan személynél, aki tudtam, hogy csak bizonyos ideig tölti be azt a szerepet, amit be kellett töltenie, és utána teljesen más lesz, sosem ugyan az, vagy hasonló. Szóval, elmentem, hogy megkeressem. A találkozás ennek értelmében nem volt az a „Helló örülök, hogy látlak”. Papa mindig azt mondta, hogy bejelentkezés nélkül is lehet menni akárhová, hisz kiderül, hogy örömmel várnak-e minekt vagy sem. Ez egy „mit keresel itt” nézésbe fulladt. Vannak azok a pillanatok, amikor nem kell a szó.
Most már Grieg szenzációs zongora darabjai szólnak a rádióba.
Egy órán át ez fog. Azt hiszem itt az idő felnőni, felnőttként viselkedni. Lemondani a szerelemről[a haszontalanokról] az álmokról[a haszontalanokról] vágyakról[haszontalanokról]. Sokszor úgyis rájöttem, azokban az élethozta szituációkban, hogy hanem is felesleges, haszontalan de sokszor viszont mégis. Mindenki felveszi a szerepét. Egy nap, több szerepbe bújunk, ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vesszük.
Céltalanul csináljak valamit? Ez vakmerőség, vak buzgóság, de csinálni kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy 1.: Mikor halunk meg, és mi marad belőlünk. 2.: Az életnek ,sohasem fogjuk megtudni, hogy mi volt az értelme, maximum amikor halálos ágyunkon fekszünk és összegzünk, de az is csak találgatás lesz, hiszen senki nem fogja megmondani, hogy igen, valóban lehet, hogy ez amaz volt az.
A biztos, hogy két állapot van. A szeretet és a rá való vágyakozás, s utóbbi kívánja meg a leginkább azt a valamit, amit bátorságnak nevezünk. Vágyakozom, vagy szeretek [haszontalan?], mikor hogy, jön a diplomatikus válasz belőlem. Ez a valami nincs bennem, a bátorságra gondolok, halvány ködfátylak vannak, de az igazi, ihaj csuhaj, talán még alszik, ehhez kevés a reggeli kávé, vagy az esti vörösboros kóla. (Hirtelen nem tudom, hogy cola, vagy kóla. Fránya átvett dolgok más nyelvekből, már mindent keverünk.)
Valamiben jó vagyok, gondolom te is aki ott olvasol a soraim között, te is jó vagy valamiben.
…
S legyek szálltak a kürtöskalácsra jelképezendő a bajt. Igazam van, s nem hiszem, hanem tudom. New York-i idő szerint élek, de így csak a kötözni való bolond művészek élnek. ÉN csak az egyiknek megfelelője vagyok.
Lassan elindulok. Unok egyhelyben lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése