Igazából van, de még sincs.

 főcím: [Szomorú s keserű dél] 

alcím: [Igazából van, de még sincs.]

Néha tétovázva teszem meg a gondolatot felé, most valami más történt. A hirtelen elhatározások ellen, a tétovázásnak nincsen otthona, így ez a gondolat, és így ez a cselekedet sem amolyan megfontolandó.

Megálltam a poros út mellett, amelyet kavargatott a meg-megerősödő szél, a nap éppen déli megszokott szögében sütötte a földet. Leállítottam a kocsit, majd a pince felé néztem, ahol a falnak támasztott biciklije jelezte, hogy ott van valahol. A szőlő mellett hosszú út vezet a pincéhez. A fű alig van lenyírva, a szőlő között alig található gaz, nagy figyelemmel van ápolva a majdani savanyú nedűt adó fürtök környezete.

Aztán a biciklijéhez közeledve éreztem magamon, hogy kissé kétségbeesve, felteszem magamban a kérdést, hogy miért vagyok itt? Hiányzik? Vagy valami ilyesmi. Be kell tapasztanom valamit, ami már régóta nincsen, és ennyi idő elteltével rá is jön az ember, hogy ha nem volt eddig, akkor már minek. Megoldom az életem könnyűségét és nehézségét, ahogy eddig. Magamban őrölve a kérdéseket irányába. Sosem tudtam feltenni a kérdéseimet eddig, és valóban most sem alkalmas a pillanat. Feltenni a kérdéseimet, amire szerintem még ő sem tud válaszolni sem hirtelen, sem pedig átgondolva, hogy összességében kielégítő választ adjon cselekedeteire, és arra, hogy tisztában van-e azzal, hogy a cselekedetei megváltoztattak három életet, amelyért fontos volt.

Tisztában van szerintetek vele?

Aztán meglátom. Legutóbb is így nézett ki, ahogy most. Szarul. Ha nem is a lelkét érő furdalások miatt. Olyanná teszik amilyen. Arca borostás, igénytelen. Kezet fogunk, majd elkezdünk beszélgetni.

-          Hogy vagy fiam?

-          Jól. – Felelem, kissé idegesen.

Rágyújt egy cigire, majd a lényegtelen dolgokról kezdünk beszélgetni.

-          Barátnőd? Suli? Tényleg jól vagy? Aztán otthon mi a helyzet?

A választ hamar össze tudnám foglalni, de próbálom kibontani eme kérdés halmazt. Még most sem tudom, hogy miért vagyok itt. Be kell tapasztanom valamit? De hiszen, ha nem is gyűlölöm, azért sokszor morgom a tehetetlensége és meg nem fejtése miatt, amiről ő tehet. Adna válaszokat, hogy megértsem.

- Barátnőm jól van. A suli elmegy, már kevesebb van kifelé, de nem igazán élvezem. Otthon meg semmi. Élünk, ahogy eddig. Hál Isten mindenki jól van, csak papa nincs jól, de benne van a korban.

Aztán még beszélgettünk a Foci Vb-ről, csak, hogy ne üljünk a csendben. Azt hiszem erről is kell beszélgetni apának és fiának. Egyáltalán miről szoktak? (Furcsa egy helyzet.)

Valahogy már úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy is. Élek és ritka alkalom, hogy így egyedül rászántam magam a találkozásra. Régen minden héten mentem hozzá, sakkoztunk, foci meccset néztünk a Tv-be, bár emlékszem, hogy mindig a Német Bajnokságot néztük, mert akkor még nem voltak olyan vevők, hogy minden féle sport csatornát lehetett volna nézni, mint most.

Aztán német kommentárral néztük a Bayern meccseket, vagy éppen azt, ami volt.

Most ahogy írom ezt, nem tudok visszaemlékezni a régi beszélgetéseinkre. Nem hiszem, hogy az iskolai dolgokról beszélgettünk vagy ilyesmi, lehet, hogy a fociról, hogy mikor megyek a falusi csapatba játszani, hogy tudják a faluban élők, hogy jól focizom ilyesmi. Aztán meg vékonyságom…

 és akkor is már elég érzékeny lelkemből hiányzott mindig egy darab, amit nem igazán tudtam semmivel sem pótolni. Rájöttem a dologra, hogy mi az a darab. Néha nem foglalkoztam vele, megpróbáltam úgy élni, mint a többi számomra normális ember. Sosem tartottam akkor normálisnak magamat, mivel tudtam, hogy nem vagyok. Ez a normalitás, nem a cselekedeteimet jelenti, tehát  azt, hogy furcsán viselkedem, vagy azt hogy nem vagyok olyan okos, mint a többi ember. Ez nem az a fajta dolog. Az életem, amely nem normális. Hisz nem hiába csapkodják az ilyen családokra rá, hogy csonka. Gyerekként sem könnyű kezelni az ilyen szituációkat, ami másnak normális, az számomra éppen fordítva volt, és most ennyi idős fejjel sem lettek könnyebbek ezek a  dolgok. Nem én teszem nehézzé őket, bár rajtam múlna minden. Néha félek, hogy lehet, hogy ugyanolyanná válok, persze nem akarok.

Aztán rájövök amikor beszélgetünk már fél órája, hogy nem is ismerem annyira, ahogy akarom. A kisebb gyűlölet átcsap egyfajta érzelem gazdag valamibe, ahol a lelkem hol megkönnyebbül, hol pedig iszonyatosan súlyossá válik, akár az életem különböző szituációiban, ahogy meg kell küzdeni ezzel a valamivel, hogy van is, de ugyanakkor meg nincs. Ez a helyzet nem olyan, mint másé, hiszen minden ember élete más, maximum hasonló, de ugyanaz sosem lehet.

Beszélni nehezen beszélek róla, hiszen ki lenne rá kíváncsi? Normál esetben más, ha igen hangsúlyos az egymás iránt érzett szeretet, akkor azonnal beszélnek róla, én nem. Én csak azt szoktam elmondani, hogy mióta és mitől nincs, de persze mégis van.

Talán sosem fogom feldolgozni, vagy ha igen, akkor is még rengetek időre, és persze a kérdések megválaszolására van szükség, hogy megértsem a miérteket.

Kikísért a szőlő folyosón a poros úthoz, ahol a kocsi állt, még beszélgettünk pár percet, mit hogyan, a szokásos mindig elbúcsúzós. Más nem teszi ezt minden találkozásnál, elég furcsa is lenne, de MI, ezt szoktuk, és ilyenkor mindig egy darab a szívből elvész valamerre, ki tudja hova. A van is, nincs is dolog miatt. Igazából van, de még sincs.