A szürke esőfelhőkbe burkolózott látványtól kissé megörültem, amit a szobám ablakán láttam, a narancszínű sötétítők közötti kis résen, ahol a fény ereje esik be.
Ellentétben másokkal, én szeretem az ilyen időt, és késztetést éreztem arra, hogy elinduljak valamerre. Felültem a bicajomra, és a hideg széllel összekarolva elmentem a szokásos kedvenc helyemre, hogy picit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amelyek most megállás nélkül zakatolnak a fejemben. Ezt a vonaton, vagy hosszabb utazás közben szoktam elővenni, vagy olvasás közben. Annyira utálom. Engem sosem kapcsol ki az olvasás. Olvasom a szöveget, meg is értem, de közben az a fránya gondolat máshol járkál, és folyamatosan beszél a szöveg mellett. Elég zavaró, de kezdem megszokni. Aztán ha nem beszél az agyam, akkor elkalandozok a főszereplők agyában, és ott vagyok ahol ők. Érzek minden kis szirszart, amit ők.
A kedvenc helyem a hegyen van. Körülbelül 12 perc alatt érek fel, ha igen igen gyorsan tekerek fel a hegyre, ami a szél mostani erejét tekintve nem fogom tudni megdönteni, meg igazából nem is akarom. Elszököm otthonról pár órát.
A kedvenc helyem, csupán egy hely, amelyhez mindig visszatérek.
Leülök egy sziklára és nézem, amit a természet alkotott, s közben a gondolatok tengerében elveszek, próbálok úszni, fenn maradni a vízen.
A közeli búzamezőket learatták már, az őszre hajaz a sárga szín. Aztán ott vannak a kukorica mezők, amit fújdogál a szél, a közeli erdő, amely kiemelkedik a nagy erőteljes zöldjével.
Három víztorony gömbje ágaskodik ki a falvak előterében, innen olyan szabályos távolságban vannak egymástól. A távolban a Ság hegy magaslik, a napot most eltakarja a szürke felhő, de az igazat megvallva, most nem is hiányzik. Így is tudni kell élni.
A szél egyre hidegebb, a sziklán írok pár sort. Megnéztem a telefonom, nem hívott senki. Bele akarok olvadni a sziklába és örökké ezt a kilátást figyelni.
Emlékszem, mikor először jöttem ide. Menekülés volt a szerelem elől, nyugalom és béke volt itt. Valahogy mindig lenyugodtam, nagy erőfeszítésekbe került, hogy az érzés teljesen ne kerítsen hatalmába, a véget nem érő hosszas várakozás, a haszontalan érzések és gondolatok kiirtása.
Megtanultam itt írni, megtanultam a szép naplementében gyönyörködni, megtanultam itt, hogy nem kell a villámoktól félni, figyeltem s érezte azt a bizsergető hatást amit a vihar hozott, a kisülés szelét, aztán a dörgés hangzavarát, ahogy erőssége átzuhant a szívemen.
Meg tanultam itt várni. Meg tanultam itt elengedni. Meg tanultam itt szeretni. Meg tanultam figyelni azokra a dolgokra, amelyeket régen nem vettem észre.
Megtanultam itt valamit, és mindig valami újat, amikor idejövök, és csendben ülök pár órát egyedül.
Meg tanultam magamra koncentrálni. Itt vagyok, aki vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése