Egy francia városban járt egyik barátom. Az elutazása előtt pár nappal mondta el nekem, amolyan utolsó találkozás a nagy és hosszú útja előtt. Kicsit be volt sózva, hogy mi lesz ott vele, de aztán mondtam neki, hogy sorsod elől nem futhatsz el, csak azon változtathatsz, hogy teljes békében várod azt az újat, vagy túlságosan is félve. Minden féléről beszélgettünk, a közeli tó mellett, ami a város ékessége, igazából ez sem az, a beton dzsungelben, mégis ez az a hely ahol sokan sétálnak futnak a beton árnyékában. Megkértem, mit általában mindenkit aki külföldre, különutakon jár, hogy hozzon valamit, hogy tudjam lesz miért elmennem oda. Hozott két tollat, amelyet kértem. Most ezzel írok, már rég vártam rá. A mamám udvarán ülök, a nagyalmafa alatt. Van egy nagy asztal hozzá egy pad, kröülötte még annyi szék amennyien a családban vagyunk. Kávét csináltam, mama pedig öreg örökmozgóként újabb feladatot talál ki magának, persze az én segítségem nem kell.
A macsaka és kutya felugrik a padra, simogatom őket, közben írok, felhők kúsznak az égen. Minden jó így? [Nem.]
Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém.
Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi.
Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.
"Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?"
[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]
Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém.
Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi.
Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?"
[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]
[ S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése