Az este csendjének csendjében ülök. Az eső meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverődik az eső.
Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???
Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.
Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.
Pár évvel ezelőtt kezdődött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgő erejét, hogy észrevettük egymást.
A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színű, mint az a huncut szempár.
Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyűség, nehézség.
Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyűkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerősek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más működtetné őket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.
A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeiről.
Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerős megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése