Egy magánjellegű fecsegés negyvenhárom
(Karanténnapló 2.12.)
Írógép megjött, csodaszép, jellegzetes Olivetti fémes illata van, semmihez sem hasonlítható. Kettő-három órát tisztítottam, a fémkeretét leszereltem róla, kibújtattam az eddigi érintetlen helyéről, amit még 1966-ban rakott össze, egy olasz munkáskéz, így maradt a csupasz technika előttem, illetve a benne lévő kosz. Mint szinte fanatikus, a tisztítási lépéseket magamban már kialakítottam jó pár Olivetti írógép előtt. Miszerint: porszívó, minimum 10 perc, pókháló egyéb szennyeződések így kijönnek belőle, dolgok, amelyeknek pehelysúlyuk van, aztán szétcsavarozni, itt közlöm, hogy 1966-os termékről beszélünk, itt mindennek lényege, értelme, érzelme van, nem csak úgy puff bele, lesz, ami lesz alapon nyúlok hozzá. Ha egy csavar igencsak megakad, nem akaródzik neki meg(ki)nyílni, akkor nem feszegetem és inkább hagyom. Ha sikerül minden, persze ver ilyenkor a halálos víz, csavarok külön rakva, mit hova kell majd visszarakni, mintha nem tudnám, de fő a biztonság, (így külön tálkába raktam a csavarokat,) mintha az autószerelőm lennék. Újabb porszívózás, aztán a nagy 2 colos festőecsettel portalanítás, utána kis festőecsettel portalanítás ... még jobban, a cigaretta hamu kibányászása a több éves olajközé keveredve, újabb porszívózás. A sorvégét jelző csengő nem működött, ezt már a doboz felbontása után érzékeltem az első perces gyorsteszten (ennek részleteit nem írom le), persze vakartam a fejem, hogy ezt miként kellene majd valahogy megoldani... ezen törtem a fejemet a munkahelyen. Állítottam ezt azt, (ez titok,) hű társam ilyen nehéz időkben a WD-40, és lám, újra szól az Olivetti Lettera 32-es made in Ivrea csengettyűje. Egy kis minimális vizes ciffes víz, hogy az írógép színe előjöjjön, durva anyagokat nem használva, hogy az 54 éve elkészült váz, festés, egyéb dolgok ne karcolódjanak tovább, óvatosan kezdett megszépülni és fellélegezni az évtizedes kosz után. Munka végeztével örömmel zártam a napot, bár eddig egy karaktert sem írtam még az írógéppel. Az egy következő fázis, amit muszáj másnapra tenni. Ha a boldogság gyorsan is jön, nem kell és szabad túlzásokba esni, olyan ez, mint egy párkapcsolat kezdetei, nem lehet az elején mindent, azonnal, meg kell ismerni a másikat a lelkét, az illatát, a rezdüléseit.
Eltelt egy-két nap, untam magam az esti bezártságban, Franciska barátomnak kezdtem rajta levelet írni. És tudja, amire kitalálták (az írógép, még nincs neve, de közben lett: Giuditta) még így 54 év elteltével is, rozsdamentesen, minden mentesen, tudja... örök élet. A 20 éve az orsóba befűzött írógépszalagon a tinta se száradt ki, felesleges lett volna újra cserélnem, bár most nincs is itthon a fiókomban, pedig szokott lenni (már én sem vagyok a régi.). A levél harmadik oldalát írtam, mire egy parányi kellemetlenségre lettem figyelmes. Az orsó irányt figyelő kis pöcök nem akad be rendesen. Ez azt jelenti, hogy a szalag, mivel nem végtelen hosszúságú, és ezt érzékeli az írógép, majd az ember (én), át kell állítani kézzel, hogy az orsó forgásának iránya megváltozzon, visszafelé forogjon. Így friss tinta gördül a leütött karakterek elé s majd a papírra. Minden egyes karakter leütésekor a szalag arrébb ugrik egy karakternyit, így garantálva a friss tintamennyiséget. Nem egy Nobel díjas felfedezés. Itt jelen esetben fogalmam sincs mi-miatt nem sikerül a dolog, az orsó forgási irányát megváltoztatni, valószínűleg az egyik rugó megadta magát. Ez további időt venne igénybe, amivel rendelkezem, viszont félve zúznám és rontanám el az írógépet, így a legegyszerűbb dolgot választottam, a két orsót felcseréltem, win-win szituáció. Látom, amit írok, írni szeretnék a fehér üres lapra, nem elkopottan, és az is akinek szánom majd a levelet.
Szóval így 54 év után nem 100%-os, csak 96, de ez nem elvárható, egy 54 éves tárgytól. Apropó, nem írt senki arra válaszolva, hogy van-e a lakásában 30 évnél idősebb tárgya, amit havi rendszerességgel használ és még működik. A válasz egyszerű: nincs ilyen. Főleg a fogyasztói társadalomban. Ha esetleg van, akkor azon ne adj túl, túrbózd fel és használd, mert mosolyt fog csalni az arcodra.
Love People use things. (Szeresd az embert, a tárgyakat használd – nyersfordításban. - Amiből könyv is jelenik meg júliusban, angolul, de valószínűleg lesz magyar fordításban is, majd... )
Sétálás a hegyen egyedül, hangüzenetgyártásban, fotózást azt hanyagoltam, mivel már vagy 5 hete nem sütött ki a nap,( „Süss fel, nap! Fényes nap! kertek alatt a ludaim megfagynak” ) csak nyomokban, de az is elenyésző, inkább szürke, cement és betonszürkeszíntelen, fakó minden. Vannak pillanatok, amelyek mégis megérnék a fotót, hogy szürke ködből pár (2) kilóméter ideig, átmenetben az árnyékok, fényjátékok, a tompa narancssárga felkelő nap fényét amely épp áttörné a betonszürke ködfelhő rostjait, megérné, sőt érdemes lenne lefotózni, megállni az út szélén, munkába menet az autóból, de idő az, ami hajtja az embert, főleg, ha késésben van, mint egy álfélolasz.
Egy idézet jut eszembe Bukowskitól a szerelemről 1983-as interjújában hallottam, talán nem tökéletes ahogy lefordítottam magamnak, de megosztom veled, kedves olvasóm, ha már itt vagy.
-Hogyan határozná meg a szerelmet?
-A szerelem...olyan, mint a hajnali köd ébredékor, pirkadat előtt. A fénytől rögtön elillan.
-Elillan?
-De el ám, azonnal.
-A szerelem ködpára, amit felszárít a valóság első sugara. (Love is a fog burns with first daylight of reality.)
Bevásárlás, kerülgetni és nem felöklelni az embereket, maszk mögött mégis mondani hangosan amit jobb estben csak magadban mondanál, de most hangosan kimondod végre magadból a másiknak a szemébe és ránézve, de a zajtól nem érti, vagy nem érdekli, kikerülöd, de csak félig mert mindenhol tömegével vannak ilyenkor karácsony közeledtével, átléped, megkerülöd, kabátok súrlódnak egymással, izzik a szikra, mintha követ csiszolnál az erdőben a túlélésért, hogy legyen tűz.
Persze itt nem erről van szó. Sok esetben a rengeteg ember, csak lézeng, nézelődik, mint normál esetben szokott lenni ilyenkor, de most nem normális helyzet van, és sokan erre nagyon tesznek (csak, hogy ne káromkodva fejezzem ki magamat). Mondjuk addig se kell fűteni otthon, meg nézni a szerelmed képét amit már utálsz, unod, én megértem, de nah...
Cilinéni is megmondta, hogy ezt kerüljük, sokan, rengeteg embert ez nem érdekel, mert kikéri magának és... „én soha nem lesznek betegek, semmitől” – mondják magukban.” Nehogy már pont én kapjam el...semmibajom...gondolkozásúak. És csak lézengenek, nézegetnek, feltérképezek azokat a cuccokat, amelyeket megvásárolnának, tanakodnak rajta 2-3 napot és újra belevetik magukat a forgatagba a tárgy megszerzéséért, amikorra már nem lesz meg, így újabb tárgy után kutatnak, és újra tanakodnak, a tanakodás közben az is elfogy és így tovább, 23-áig. Ha a tárgyat megveszik és semmi hasznuk nincs, azon kívül, hogy megkönnyebbülnek (vásárláskor), és pár percig boldogok lesznek tőlük, mármint a cuccoktól, aztán ünnepek között viszik vissza a boltba cserére, álindokokat előhozva miért nem kell (kétszer megvettük, jobb feketében, mint fehérben, nem jó a méret) hanem egymásik kell, pénz nem számít címszóval. Aztán mennek a kuka konténerébe ezek a tárgyak fél, egy évre rá...
Semmit nem szűrünk le a furcsa helyzetből, pedig rengeteg pozitív dolgot le lehetne szűrni. Ugyanúgy, mint minden évben megyünk, pénzt költünk felesleges ajándékokra, magunkra, mintha semmi sem történt volna az elmúlt 1 évben körülöttünk, olyannak és ugyanúgy akarunk mindent látni és tenni, mintha nem lenne ez az őrült helyzet.
Semmiből sem tanulunk, folytatni akarjuk a megszokott tyúkszaros életünket. Mintha senkinek nem tűnt volna fel, hogy ez az év szöges ellentéte bárminek, amit eddig átéltünk életünkben, és az amit a nagyszüleink meséltek, más mint egy háború (két világháború) és szűkölködés, bármi....
Most ugye számonkéred a pozitív hatásokat, hogy írjak példákat. (?) Szar, hogy 11 hónap alatt nem jöttél semmire rá? Tőlem várod a megmondást?
Hát jó.
Rájöhettél volna ezen idő alatt: - mit akarok az élettől? miért azt a társamat választottam, akivel x éve együtt vagyok? Mit szeretek benne, miket fogadok el benne, ő miért szeret, és miket fogad el bennem, olyannak mit amilyen vagyok? Jó munkát csinálok-e ?(értelmeset, ami másoknak ad) Mármint oké, hogy jól keresek, de a pénzt jól fektetem-e be, vagy csak elkótyavetyélem? Ettől boldog vagyok-e, szeretem csinálni (munka) ? Ha igen, miért, ha nem miért nem?
Ha egyedül vagy, miért nem találsz társat? (Ezt érdemlem? Lófaszt. )
Mi lehet ennek az oka? A felhalmozott szabadidőt értelmesen töltöm-e el? Hagyok-e teret a hobbimnak? (reméljük, hogy van hobbid) Ha nincs miért nincs hobbid? (Olyan dolog, ami boldoggá tesz.) Tettek, hogyan s miként viselkedem másokkal. Segítek-e olyannak, akiről tudom, hogy segítségre szorul? Ha igen miért nem, és ha igen, miért igen.
És még lehetne folytatni. Elfogadod-e olyannak magad, mint amilyen vagy(külső- belső)? Ismered-e igazán önmagadat, mit látsz a tükörből, mi néz vissza rád, és mit látnak ebből mások?
A testi ölelések, puszik, kézfogás, nem kézfogás és egyéb üdvözléseknél mindenki kisebb pánikban van, maszkot fel, le, most akkor mégis mi legyen, mi a helyes, nem akarok meghalni, de mi van, ha a másik koronás és meghalok, inkább felveszem a maszkot, be se hívom, csak a küszöbig, kínos pillanatok....stb. Félünk egymástól.
Olvasol-e eleget? Vagy bővíted-e a tudásodat. Az nem olvasás, hogy a Netflixen feliratosan nézel egy filmet, és dühöngsz azon, hogy miért nincs leszinkronizálva, ( mert utálod feltenni a szemüvegedet, meg olvasni kell). A film jó, oké, hozzáad az életedhez, remélhetően nem találtad ki az első 4 percben, mi lesz a film vége.
A látásmódodat bővíted-e? A könyvek terén? Miért nem olvasol? Csak nézed bambán a szocialmédiát, (fészbúk, instagram a bújtatott hirdetéseket, 5 posztból 4 hirdetés, de még ezt sem veszed észre, értelmetlen embereket követsz, ki tudja miért? Szóval miért? ) a filmeket, oké, megy az idő, és ez hova vezet? A hirdetések nem zavarnak? Hogy 5 posztból 4 hirdetés? A saját idődet veszed el ezzel. Ha éves szinten kiszámolod, hogy ez hány percedbe került...nagyon meglepődnél, és hirtelen totál mást cselekednél ahelyett, hogy bújod a telefonod kijelzőjét, mert nem maradsz le semmiről, csak felszínes, hirdető emberekről, akiknek te jelented a pénzt. Éld az életedet, és ezeket az embereket pedig kövesd ki, de persze az életed perceivel, óráival heteivel amit velük töltesz feleslegesen, mint idő elkótyavetyélés, de döntöd el mit kezdesz. Egy év alatt, ha 30 percet töltesz hirdetések nézésével, 30 perc x 365 nap. Számold ki órában, meg fogsz kurvára lepődni mennyi jön ki a végén, és ez bőven az átlag alatti feltételezés a 30 perc, ennél jócskán több 2-3 óra számold ki ezzel a számmal is.
Igen a mi (30-as ) korosztályunk még egy nokedlitésztájú, tud mértékeket tartani, de az alattunk lévő még fiatalabb generáció, mintha rá lenne kódolva arra, hogy folyamat jöjjenek az értesítések, folyamat csináljon valamit, mert álló pillanatában azonnal szétunja magát, nem tud mit kezdeni magával, állandóan úton legyen, nyomkodja a telefont, A és B út között fel se néz a telefonból. A cél a lényeg számára, pedig nem a cél a lényeg, de ezt elveszi magától, mert még nem tudja, hogy a köztes, ami fontos, és összességében minden, a részletek...
De az meg rosszabb, hogy ha hazaérkezel (külföldről, hosszabb ideig nem voltál odahaza, egy év), a családi házban, feszélyezve érzed magad és onnan is menekülsz, (mert tudod, hogy számtalan pillanatot nem éltél át, hiányérzeted alakul ki ) mikor ez tartotta benned a lelked féléve, 1420 km távolságból. Nem tudsz a fenekeden ülni, folyamatos mozgásban akarsz lenni, mint a világ. Talán attól félsz, hogy lemaradsz valamiről (fomo=Fear of missing out) azaz a félelem, hogy kimaradsz valamiből ), valami fontosról, miközben a fontos ott van körülötted, te teremtetted és hagyod elveszi a részleteket, a momentumokat, a beszélgetést azokkal akiket szeretsz.
És én sem tudok a fenekemen ülni.... Ha van szabadnapom és pár ezer forintom benzinre költöm, hogy a kocsiban ülve menjek valamerre, az mindegy, hogy merre, csak fedezzek fel olyan apró falvakat, helyeket, ahová a pillanat hevében azonnal odaköltöznék, a táj látványa, vagy érzések miatt, és elképzelem magamat oda, mintha ott élnék mindennap, és ez mennyire totál igaz lenne rám, vagy téves. Pl: egy zsákfaluban élni, egy parányi közösségben az erdő ölelésében (a tökéletesség lenne). Vagy saras, földes nehezen megközelíthető úton elérni a házamat, az otthont a falut...mindentől távol, mégis igaz lenne.
A szabadság néha túlzott mértéket ölt és mindenkinél máshogyan jön ki.
Persze jó lenne most a como-i tó körül egy vérvörös Alfa Berlina 2000-el száguldozni, oltári jó zenét hallgatni, amit az Alfa motorhangja amúgy is szétcsapna, üvöltő hangjával amit, a tó, a kastélyok, a fák, az erdők a sziklák visszadobnának, még nagyobb őrületet gerjesztve, amitől karomon felállna az összes szőr, a gerincemen folyamatos bizsergés cikázna, le és fel, keresztbe kasul, és a kastélyok, fák, sziklák, a tavon megcsillanó őszi narancssárga tompa fény, az illatok, a nedves erdő illata, a benzingőz, a sebesség, az a sok...80 km/h sebesség, amely belepréselne az autóba, a fakormány, amelyet a bőrkesztyűmben izzadva tartanám a kezemben, a suhanás... ez csak egy pillanat, amelytől boldog lehet az ember, de a képzeletemben mégis megtörtént, ahogy ezeket a sorokat leírtam. Ha most valaki beültetne az Alfa Berlina 2000-esbe, és a comói tó körül mennénk, ugyanezeket írnám le, ugyanezekkel a szavakkal. A képzelet határtalan, és néha megegyezik az igazzal.
Az autóm....khm, autószerelőm 10 hét után jelentkezett, bár az is volt már vagy két héttel ezelőtt, és a „jövőhéten hívlak szöveggel” zárul a telefonbeszélgetés. Az utóbbi 200 km-en már a check lámpa se világít, autó megműti magát, nem perfekt, de teszi a dolgát, mint egy céges autó.
Marci megjegyezte, gyors számítást vetve, hogy ő megy ennyit a céges autójával havonta, mint én a sajátommal. Bár ő márkaszervízbe viszi, és nem ő fizeti (hanem a cég), így lényegesen könnyebb feldolgozni a drámákat. Nálam ez ezzel jár, benyelem, hogy szakszerűen válaszoljak. Nem éri meg a városban bérelni lakást, mert minuszban jönnék ki, még ennél is jobban. Meg panelben megpusztulnék.
A londoni könyvrendelésem úton, összekészített és feladott állapotban van. A múlthavi csomagomat Ausztrián keresztül adták fel Londonból, úgy került ide. Ingyen szállítás, de még így is olcsóbb, mintha egy magyar kereskedőtől vennél idegennyelvű könyvet, mert mindenki rárak egy pici %-ot, meg az Áfa, Béfa, céfa, szállítás, aztán máris 4 ezerrel többe kerül.
Ez a leleményesség.
Olvass valami könyvet, ami hozzáad az életedhez, a tudásodhoz. Nyiss, még ha be is van „zárva”.
Aztán eljött a csütörtök, nem sejtettem, és nem is vártam. Jó hazudok régóta vártam már.... és a fotocellás ajtón belépett Ő, a nő...
minden rajtam áll... ,
merek vagy felelek.
Akár mint, a Notting Hill című filmben.
Vagy a Dash és Lilly c. sorozatban,
vagy hmmm a You've Got Mail.
Öt percbe se telt, hogy beszélgetésünk alatt megtörtént. Belezúgtam.
És itt jön újra Bukowski. „Love is a fog that burns with the first daylight of reality.” „Just burns away, relativly quickly.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése