Cataniában
egy kávézó teraszán ülök, mellettem robogók haladnak el, a kora őszi
napsütésben. A platánfákról hulldogálnak a levelek, a fák alatt mégcsak elvétve
a kis kupacokat formálva fújja a szél. Meleg van, de már nem úgy, mint nyáron.
Más a szél illata, más szögben éri bőrömet a narancssárga tompa fény. A
turisták már nincsenek nagy tömegekben, szinte csak a helyiek hangját lehet
hallani. A Chiesa Cattolica di Sant’ Agata al Carcere templom közelében
ücsörgök egy padon, fél órája egy misén voltam ott, s a szertartás alatt
pityeregtem. A sós könnyeim nedvességét még az arcbőrömön érzem, nem szívta be
teljesen, a templomból kijövet a tenger szintén sós szellője és a nap gyorsan
távozásra ítélte s lelkemből a melankóliát is legyengítette a szicíliai
napfény.
Hogy miért
sírtam el magam, nem tudom, nem tudtam rá magyarázatot találni, és nem is
akartam, hogy őszinte legyek. Az érzéseknek utat kell engedni, legyen az akár
jó vagy rossz. A kávézó teraszán, az előttem álló kis asztalon a töltőtollam,
egy besárgult lapú füzet bőrbevonattal, egy gőzölgő eszpresszó szódával, két
kis croissant, egy vajas édes, a másik sós. A szemben lévő kis széken a bőr
aktatáskám, benne a félkész regényem az Olivetti írógépemen legépelve, amit úgy
adattam fel még otthonról magamnak postán, az itteni írógépekkel csak macera
lett volna dolgozni, pedig többször volt is lehetőségem vásárolni egyet a
piacon, és iszonyú késztetést éreztem, hogy tudjak érdemben haladni a
szövegeimmel.
Igen és a piac. Hajnalban valamelyik
szombati nap talán, láttam egy csodálatos nőt ott. Göndör hajú volt, enyhén
megvilágította a felkelő hajnali napfény, s ehhez a látványhoz keveredett a
tenger sós illatával, a piac nyüzsgésével, a feketemárványokról visszacsillanó
tompuló narancsfénnyel. Mind az öt érzékszervemre szükség volt, s meg is kaptam
ezt. Narancssárga vászonnadrágban volt, fehér színű ujjatlan felsőben, merészen
kitette vállai szögletes ívét, s a ruházathoz megfelelő színű fehér bőrsaruban
nézegette a piac portékáit a lekoptatott márvány kockákon. Hajában egy Rayban
napszemüveg tűzve, hogy rakoncátlan enyhe göndör fürtjei ne essenek arcába,
hogy barna szemei csillogása látszódjék. A bal karján egy ásványokból felfűzött
karkötő, amit innen a piacról szerzett be, mert minap láttam egy ugyanilyet,
vagy hasonlót. Pár gyűrű az ujján, kivéve azon az ujjon. Ekkor fellélegeztem.
Illetve mélyet, ebből a csodálatos hajnali párás narancshéj illatú sós
levegőből, s majd olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a nő parfümje még fokozta
a rajtam eluralkodó vágyakozást.
Nem tűnt helyinek, turista volt,
akárcsak én, ezt feltételeztem róla, mégsem volt érzékelhető rajta sem a
hangjában sem a gesztusaiból, hogy turista lenne. Tipikusan tudott
asszimilálódni a városhoz, a benne élő forgataggal, beleszeretett vagy gyorsan
hozzászokott, alkalmazkodott, tán régebb óta lehet itt, mint én ki tudja? Én
azért jöttem, hogy hasznosan töltsem el a hátralévő időmet, ami még van. Ő
velem ellentétben nem bujkálni jött, én viszont igen. Én, ha eltelne akárhány
10 év sem tudnám felvenni ezt a ritmust, kivéve, ha már reggel három kávé után
lennék, vidáman rángatnám a csuklóm és modorosan gesztikulálnék a tenyeremmel,
ahogy a helyiek teszik, s ha alkudnék valamelyik boltba egy csenden hmm-mel
legyintenék totál természetesen, elküldve a fenébe.
A füzetembe kezdtem írni egy levelet,
egy névtelen történetben szőtt névtelen levelet, egy ismeretlennek, talán neki,
igen neki, de ezt még magamnak sem vallottam be. Egy levél megírása mégsem
lehet elkezdeni üres hétköznapi dolgokkal, így adtam a hajnali lányak egy
nevet, egy pár általam kitalált szituációt, közben a valós életét én kreáltam
magamban, hogy legyen fogalmam róla, s bekezdésről bekezdésre haladtam a
levéllel.
Kértem
még egy eszpresszót. A lány neve Sara lett, mintha homályos emlékeimet
visszaidézve ezt a nevet hallottam volna a piacon, mikor ő is ott volt. Nem
abból a romantikus érzelgős állapotomban írtam le, amelyet vele kapcsolatban
éreztem hajnalban. Az őrültség lenne, én nem lehetek szerelmes, nem, most
biztosan nem, se később, bár ki tudja, egy igazi olasz nővel...de most nem,
most ez fontosabb, ami van, a semmi. Minden más, ami másnak lényegtelen,
számomra fontos, sokan hibáztatnak, hogy nem Pesten ücsörgőm vagy dolgozom, de
el kellett jönnöm ide.
Húsz percet egy könyvesbodegánál
időztem el, s magamban valamifajta furcsa érzés fogott el, öröm járt végig
hosszú idő után, s mosolyogtam az emberekre, mosolyogtam magamban, az ereimben
éreztem azt a fajta bizsergést, hogy most valami új fog történni az életemben,
csak hagyom, hogy megtörténjen én pedig részese legyek, ne csak külső
szemlélője. A bodegából kilépve, a piac utolsó standját elhagyva egyből
belecseppentem a cataniai szűk utcákba, s az úton egy rózsaszín ásványokból
kirakott karkötőre lettem figyelmes. Ez az a karkötő, amit...
A
gyomromat marja az olasz kávé, éhségérzetem alábbhagyott, nem is figyelek
magamra, nem érdekel a testem.
Hamarosan
dél lesz, nem ettem semmit a két kávén kívül. Éreztem, hogy a szívem hevesebben
verdes, de ez nem csak a kávé mellékhatása.
A
levélben írogattam ezt azt, áthúztam, csillagokkal lábjegyzetmagyarázatokkal
láttam el, hogy ha este hazaérek, az írógép előtt már egy kész szöveg fogadjon,
amelyet még bizonyára számtalanszor átfogok írni, és fogalmazni, addig a
pontig, amikor az írógép billentyje rá nem csapódik a hófehér lapra, melyekből
karakterek, szavak lesznek, majd bekezdések, és talán oldalak, míg a sorok,
mint egyfajta láncot nem alkotnak s egymásba nem kapcsolódnak.
A két
kis croissanthoz sem volt kedvem. Alig bírtam magammal, ügyeltem, hogy a
nadrágom ne legyen tintás. Hat oldal, hat oldal magamról, amiben semmi
konkrétumot nem írtam le, de mégis valamicskét.
Írógéppel
fogom írni, mivel a kézírásom nem az olvasható kategóriába sorolható, ebből már
voltak bajaim a középiskolai tanárommal. Aki ahelyett, hogy próbálkozott volna
elolvasni, kibogozni a vonalaim görbéit, rávágta az egyest javítás nélkül.
Ekkor fogadtam meg, hogy olyan levelet, amelyet szeretném, hogy elolvassanak,
vagy bármit, amit fontosnak tartok, azt gépelve küldöm el, ha lehet. Ha nem, akkor
vállalom a keszekusza görbék íveit, az olvashatatlan szavak
értelmezhetetlenségét, a nem egyértelmű mit írt, inkább kihagyom és átugrom a
másik szóra, melyből csak össze tudom rakni a mondatot. Tervem, ha volt is
ilyen, elég mélyen, nem foglalkoztam, mi történik a levéllel s olvasójával.
Ha a
feltételezésem beigazolódik, akkor van levél, ha nincs akkor nincs, de persze
ez nem ilyen végtelenül egyszerű, mint a fehér-fekete effektus.
Valaki zongorázni kezdett a kávézó
feletti lakásban. Egy banális dallamot játszott, de megannyi hangközzel,
ismerősnek tűnt a billentés erőssége, a zongora hangjainak érdessége. Nem, nem
a kávézó feletti lakásból jön, zárt ablakon nem jön át így a dallam, de akkor
honnan? A kávéházi terasz szemközti háza felől jöhet, s azon is valóban az
emeletről. A szemközti lakás erkélyablakának, mintás színes csipkefüggönyét
meg-meg lebegtette a cataniai őszi száraz őszi szél. Ez a dallam, most épp
hozzátett a szavaim lágyságához, ebben a sorsfordító őszi nyárutó pillanatában.
A levél kész lett, s ahogy gondoltam,
az írógépem előtt mégis megszeppenten próbáltam újra formálni, számtalan oldalt
kezdtem el újra írni, talán azt akartam, hogy jól sikerüljön, hogy akarjon majd
az olvasója válaszolni, még így, ha nem is látott sosem, hogy legyek elég
érdekes, ahhoz, hogy egy kicsit ismerni szeressen, hogy a vágy, amelyet éreztem
ő is érezze, s ami benne is rejtőzik rám húzhassa. A szerelemről alkotott
szélfútta illúziót.
Az
írógépből kitéptem a lapot, újat fűztem bele, majd csattogni kezdett a masina,
a jó öreg Olivetti írógépem, amit még az Andrássy úton vettem magamnak. S noha
az oldalak rosszabbnál rosszabbak lettek, mégis úgy gondoltam, hogy jobb s jobb
lesz, de nem lett.
Úgy
hajnaltájt három óra felé, egy vörösborral megtöltött pohárral a kezemben a
teraszon néztem a kihalt várost, s felülről más rálátni az utcára, mint benne
járni. Furcsa, hogy szinte hangtalan most a város, nyugodt a totális csend elég
ijesztő ilyenkor tájt. Pár óra és hamarosan kel a nap, eltelt egy réginap és
kezdetét veszi egy új. Hamarosan nyílik a piac, addig nem alhatok el. Újra
szeretném Őt látni.
Kifeküdtem
a teraszra, a márvány még ontotta magából a meleget, de ez a melegség már
ősziesen meleg, nem olyan, mint mikor idejöttem. Érzékelhetően kimerültebb,
fáradtabb, akárcsak én.
Nézem a
csillagokat, amelyek épp látszódnak az égen. A borospoharamat a márványra
tettem, melynek hangja visszhangzott az utcáról, s ez volt az egyetlen éles
hang abban a pillanatban, amelytől magam is megijedtem a visszahangok neszétől.
Ha volna
hullócsillag kívánnék is. Bár az égen egy fátyolszerűség lebegett, így
bágyadtan pulzáltak a fehér csillagok, én mégis figyeltem s készen voltam a
kívánságommal, talán addig bámulom míg történik a felcsillanás, legalább egy
hisz akkor..
Hajnal lett. Megismételhetetlen volt a
kissé párás ködös időben a narancssárga napfelkelte. Borospoharam megmaradt
részét kikortyoltam, s hogy volt-e hullócsillag? Erről nem írhatok (tehát
volt...)
A nap kezdte bevilágítani az utcákat. A
tegnapi fény szinte narancsosan világított ismét, hogy lassan a sötétmély
árnyékok eltűntjenek a szűk sikátorokból is, a város éledezik, a kikötő felől
emberek érkeznek, szinte, mint egy tengerről hömpölygő halászhajók jó fogást és
kikötés után.
A piac
felé indulok el a lakásomból, amelyet bérlek. Egy megsárgult borítékkal a hónom
alatt, amelyből kidomborodik a karkötő, kezemben egy frissen vásárolt Corriere
Della Sera újság.
Félek,
hogy mindent jól írtam-e le a levélben, ugyanis az volt az egyetlen borítékom a
lakásban, s lezárás előtt nem olvastam át a levelet. Ez az egyik hibám a sok
közül, hogy nem fecsérlek időt dolgokra eléggé, pedig ennek éppen van értelme, tétje
és célja. Nem tudnám megfogalmazni ezt miért nem tette meg, inkább a magamra
figyelés önző mivolta az idő hasznosabb eltöltése
számomra és a könyvek olvasása ebben a barátok nélküli városban.
A piac felé még fél óra séta
következett, a macskaköves úton, melynek nagyobb kövekből álltak, mint a pesti
utcákon. Az évtizedek alatt megsüllyedtek néhol megállt oválisan felettük az
esővíz, pocsolyát képezve ott, a kövek között mély rések, melyeknek élei
már le voltak gömbölyítve a sok járókelő
által és csúszóssá vált főleg a hajnali pára mely rájuk ült.
A levegő
talán hűvösebb, mint tegnap, de ez alig érzékelhető. A házak ablakaiból reggeli
friss kenyér illat szálldogál, a rádió recsegő hangjai, emberek lépteinek
zöreje, lágy Buongiorno-ka karöltve.
Hónom
alatt a levél, izzó Modiano cigarettámat szívom, cipőm sarka hangtalanul kopog
a márványmacskakövön. A házak részleteiben veszek el, a színek kavalkádjában,
az árnyalatok sokszínűségében, abban az egyszerűségben, ami épp körülvesz.
Tárgyak, emberek, életek.
A piacot elérve a szívem mélyebbeket
dobbant, mint kellene, talán a tegnap magam által rápakolt súlya miatt túl
nehézkes. Körbe nézek, az árusok ugyanott helyezkednek el ahogy tegnap, ebben
nincs is meglepetés, hisz mindenkinek bérelt helye van, az arcok is talán
ugyanazok, mint amiket tegnap láttam, egyet kivéve. Őt még nem láttam. Úgy félórán
át nézelődtem, persze nem akartam semmit vásárolni, ez várakozás volt, némán
nézelődve.
Ezen a
korai hajnali időben még nem láttam. Aztán a harangok kilencet kongattak, az
árusok pakolni kezdtek, én pedig mindezt egy padról néztem a távolból. Kicsit csalódott
voltam, és persze álmos is. Egy újságcikket olvasgattam a Corriere Della Sera
hasábjain, a levelet a bal mellényzsebembe tettem. Egy magyar művészről
olvastam Rómában szobrászkodott egy kis műteremben a Trastevere negyedben. Épp
kiállítása volt, melyen Dali is részt vett, kár, hogy lemaradtam erről. Örültem
a sikerének.
A
sportrovathoz évre, láttam a friss Calcio eredményeket, hát igen, nem voltam
elragadtatva a kedvenc csapatom As.Roma eredményétől.
Egy kis idő után, ahogy felnéztem az
újság mögül, már csak a gyümölcsárus és a halárus volt a piacon, körülöttük már
szinte mindenki elpakolt vagy pakolászott, kisebb szeméthegyekben úszott a
piac, de hát ez ilyen. Fél óra múlva ennek nyomást se látja senki.
És akkor eszembe ötlött...Ha ma nem
jön, talán holnap, és újra a négyféle olasz barackból fog válogatni. Az árusnál
hagyom a levelet, benne a kidomborodott rózsakvarc ékszerrel, melyen éreztem
parfümje jellegzetes illatát. Jó ötlet egy vadidegenre bízni? A zakóm zsebéből
elővettem egy tollat, a borítékra ráírtam a nevemet és a címemet. A fekete
tinta jól mutatott ezen a kisárgult borítékon.
Az árus
felé vettem az irányomat a súlyos macskaköveken, amelyek sarkai lekerekedtek,
néhol berepedeztek. Zakóm és az elcsúszott ingujjamat megigazítottam. Karórám
szorított egy kicsit, miközben rápillantottam az időre, s igaz nemrég a közeli
templom óralapját figyeltem a kettő között alig telt el valamennyi perc.
A fejem
felett lévő platánfa elengedte a régi leveleit, s a meleg sós szél illatával már
a földön heverésző száraz leveleket dobálta, némelyik karcoló hang kíséretében
súrolta a macskaköveket.
Mögülem hangos nevetést hallottam. Nem
néztem hátra. A parfümje illatából tudtam, Ő az. Most már a nevetést is elraktároztam
magamban ezt a selymesen simogató bársonyos, élettel teli kacarászást, hozzá
tudom kapcsolni. Felvidított, puszta jelenlétével, amiről semmit sem tudott,
amiről pár napja én sem tudtam, hogy létezik.
A szívem
úgy kalapált, mintha vörösen izzó vasat a tűzből kivevő kovács kalapálva
formázná az izzó fémet, mint ahogy Horowitz játszott egy zongorán, vagy akár a
mostani Jazz zongoristák, a gyors játéknak köszönhetően, szinte az izzó
zongorahúrokon meg lehetne gyújtani egy cigarettát.
Lábaim
viszont megálljt parancsoltak. Nem engedelmeskedtek. A bal oldalam felöl
felerősödött a hangja és a parfüm illat egyre intenzívebb lett.
Balra fordultam,
és a mély barna szemeibe néztem egyenesen, és követtem ahogy elhalad mellettem.
Mintha végig mért volna egy kicsit. Haja most is összefogva a talán lágy meleg
miatt, vagy csak így szereti hordani. A másodpercek hosszúra nyúltak,
törékenyek, intenzívek és a miénk volt, vagyis az enyém. Karjáról hiányzott a karkötő, ahogy
végignéztem a szememmel, ahogy előttem talán öt méterrel járhatott, vékony fehér
vászonruháján átütött a cataniai napfény, melyben pontostan kirajzolódott a
tökéletes alakja, a fény körülötte, a bal oldalán a nap különös pillangófény
effektust varázsolt rá, mintha egy szárny lenne, igaz csak egyik oldalról.
Szárnyszegett angyal? S angyal-e ki nem tud repülni?
Három érett barackot adott át az
eladónak, aki papírzacskóba csomagolta s a mérlegre helyezte. A lány korát nem
tudtam behatározni, ez sosem ment igazán, mióta...
A
retiküljéből elővett egy elegáns citromsárgára festett bőr pénztárcát, melyből
a kisebb rekeszből az aprók között kotorászott, a fém érmék egymáshoz érve
csilingeltek, az eladó a markát nyújtotta, a lány nevezzük Saranak, ha már a
levélben is így hívtam, átnyújtotta, majd széles mosollyal megköszönte az eladónak
és pár perces beszélgetésbe kezdtek. Régóta ismerhetik egymást. Én pedig ott
álltam a tér közepén, felettem galambok és sirályok rikácsoltak egymással, s
szálldostak a házak között, szabadon és tiszteletet parancsolón, az idő egyre
melegebb lett, vagy csak a heves szívdobogásom miatt éreztem annak? Az arcom,
most mindent elárulhat rólam.
Sara
fogta a fonott kosarát beletette a papírzacskóban lévő barackokat, miközben
felemelte, majd elindult s
vászonruhájával játszott az enyhe szél,
szinte nem is sétált, talpa nem teljesen ért a talajhoz.
Az
eladóhoz igyekeztem, de szememmel csak őt követtem tovább.
- Buongirno.
- Buongir uram, mit parancsol?
- Tudom, hogy indiszkrét a kérdés,
de ki volt ez a lány magánál az előbb, aki vásárolt Önnél? Narancssárgaszínű
vászonnadrágban fehér felsőben?
- Nem tudom uram, alig ismerem.
Mindennap erre jár, vesz pár gyümölcsöt tőlem. A keresztneve, ha jól emlékszem
Sara. A nyáron sűrűbben jár erre, most csoda, hogy itthon van így ősszel.
- Odaadná ezt neki, ha megkérhetem?
- Persze. - feleli.
Majd
mintha oly természetes lenne az egész, átvette a megsárgult borítékot, benne a számára
ismeretlen tartalommal, az ismeretlen lányak. S tudtam, hogy bízhatok benne, át
fogja adni, mihelyst alkalma adódna hozzá.
Én
pedig, azt hittem, hogy a kiüresedés érzését fogom érezni magamban, de nem ez
történet.
A
különös cataniai történet koránt sincs még vége.
A boldog
várakozás pillanata töltött be, ezen az őszi napon. Várva a levélre és
válaszára. Mindenesetre, ha nem innen majd Rómából válaszolok.
Pár hét múlva
Rómába kell utaznom, találkozni szeretnék a magyar szobrásszal. Ott fogok élni,
s menekülni magam elől.
Addig
is átölel a szicíliai napfény és a pozitivitás.
„De
ha nem járhat, oson a szerelem”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése