Karanténnapló 2.7

A szövegben feltűnő személyek, helyszínek, események, mind a képzeletem szüleménye, bármilyen hasonlóságot vélsz felfedezni a sorok mögött az csupán a véletlen műve, és ez a te képzeleted csupán. Lehet, hogy igazad van a személyekkel, helyszínekkel, eseményekkel kapcsolatban , viszont az már a te képzeleted szüleménye. 

 

         Talán szerda van, de nem vagyok benne biztos. Az, hogy kettő éve totál rendszertelenül járok dolgozni, már hozzászoktam, hogy fogalmam sincs hétfő, péntek, vagy épp vasárnap. Irigylem is aki rendszeresen, hétfőtől péntekig dolgozik. Hidd el sokkal jobb. Tiszta maszat a Macbookom kijelzője, gyorsan letörlőm, majd beállítom a kedvenc betűtípusomat. Igen van Olivetti írógép betűtípus a word-be, szóval olyan, mintha a 90 éves legrégebbi írógépjeim egyikén pötyögnék, de nem hazudnék, totál más. Ott nem tudod visszatörölni amit leírtál, csak x-eket tudsz helyette csapdosni. Nincs delete gomb és törlőd az életed nem kívánt fotóit, mondatait, tetteit, ez nem egy virtuális shit. 

         Szépen süt a nap, viszonylag meleg is van, langyosan meleg, mintha október vége lenne, ilyenkor november közepén ez már szokatlan, hogy szinte római meleg legyen. Elmentem sétálni a közeli hegyre, a kápolnához a kedvenc helyemre és haza. Közel másfél óra. A Londonból rendelt könyvemnek még mindig semmi előszele. Már 10 napja adták postára, hát azért nyugaton se úgy működnek a dolgok, ahogyan elképzeljük, meg persze azért közel 1700 km. Ingyen szállítás, szóval mit idegeskedek (?) 

Hazaérek, iszom egy kávét, felveszem a játszós télikabátomat, és kisétálok ásóval a kertbe. Dél felé fordulok (mármint égtáj), onnan süt a nap. Eddig északfelé fordulva ástam mindig a kertet. Nagynéném szólt be pár héttel ezelőtt, hogy mi lesz belőlem, mert így semmire se viszem az életben, hogy a könyvesboltban dolgozom kevés pénzért, foglaljam le magam, és nem is tudom még mit mondott, de talán így jobb is, mert akkor nem ezen kattogok, nem esek még jobban pánikba, mint amiben vagyok. Egy két éve tartó nokedlitésztájú valamiben, anyagilag nem hogy zeró-n, hanem 2 havi fizetésemmel negatívban. 

Kispál szám jutott eszembe, hú de rég hallgattam 

„Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj”

Néha olyan, mintha már mindent megfestettek, megrajzoltak, lefotóztak, megírtak volna előtted. Elveszik a saját gondolataidat. Amik igazából hiába sajátok, más már rájött mindenre.

„Élni lehet is, nem csak muszáj”- ezt mondogatom magamban, miközben az ásót a nedves földbe szúrom. Egy- két, egy-két.

A nap megpirítja az arcomat, leizzadok, a hátteret nézem magam előtt, a közeli mezőt, erdőt a nyírfákkal, ami 8 darab kakukktojás a fenyveserdő közepén. Én vagyok a nyírfa a fehér törzsével, mások a fenyvesek a szokásos sötét megszokott fatörzzsel.

Megy a pánik, de jól esik a kétkezi munka. Azon filózok, hogyan is bírtam én a napi 25 km sétát, és a 6-7 tonna könyv átmozgatását a VIII. kerben. A karácsonyi időszak meg másfélszer kétszer ennyi volt. Miért nem csuklottam össze. Van kitartásom. Egy-két, egy-két beszúr, átemel, beszúr átemel. Élni lehet is nem csak muszáj. Hogy kell élni? Azt tiszta sor mindenki számára, hogy a világ működése, és minden ezzel járó fogyasztói társadalma, pénzherdálása már rég nem visszafordítható. Senki nem fogja fel, hogy 

„Dönthetsz úgy, hogy kevéssel is beéred, szabadon, távol a fényűzéstől, mert itt bent van a boldogságod (a fejedben) máskülönben sehová sem jutsz el. Nem a szegénységet dicsőítem, hanem a mértékletességet. Amióta feltaláltuk a fogyasztói társadalmat, a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. HA nem növekszik, akkor az tragédia. Kitaláltunk egy halom teljesen felesleges szükségletet is. Megvásároljuk az újat, eldobjuk a régit...

Ezzel pocsékoljuk el az életünket, ha vásárlok valamit, vagy vásárolsz valamit, akkor nem a pénzeddel fizetsz, hanem életed azon óráival, amíg azt a pénzt elő tudod teremteni.

A különbség az, hogy egyetlen dolog, amit nem lehet megvenni, az maga az élet. Az élet rövidebb és rövidebb lesz.”

Nem érted ugye? 

 

Persze ezalatt bármit lehet érteni, de miközben a lényeg benne van. Ne költs olyan dologra, amit csak a pillanat hevében gondolsz olyannak, amitől boldog lehetsz, amitől azt gondolod, megoldja minden problémádat és fenntartod a „rendszert”. Gyűjts, inkább élményeket. Szállj fel a legközelebbi BKV-re amellyel mindennap közlekedsz, szállj le a végállomáson, és más közlekedési eszközzel érj haza, vagy sétálva, amivel jobban jársz. Így felfedezet azokat a dolgokat, tárgyakat, amelyek mellett nap mint nap elhaladsz, de nem veszed észre vagy nem akarod észrevenni.

Én például a 110 busz végállomását vagy az ott tartózkodásom utolsó napjaiban fedeztem fel, úgy, hogy vittek, és rádöbbentem, hogy a végállomáson lévő táj, nem is olyan, mint az a fejemben volt, totális ellentéte mindennek. 

         A kert felásva, a munkám hagy némi kívánnivalót maga után. Papámnak speciel tudom, hogy nem tetszene.

Nagyinak ma lenne a születésnapja, sötétedéskor a sírjánál gyújtok gyertyát anyámmal. Három mécses a papa oldalára, három a mama oldalára, mert így igazságos. Nagy a szél, így a mécseseket a mécsestartóba gyújtom meg, egy fél Korona márkájú gyufát használok el mindehhez, hideg is van. Pár hete minden síron világított gyertyafény, most csak a mi szeretteinknél. Elmondunk egy Miatyánkot, Üdvözlégyet. Kérem, hogy fentről segítsenek, ha bajban lennénk, legyenek mellettünk, súgják meg mi lenne az igaz, ha rosszul döntenénk, vagy valami ilyesmi.

         Halász Rita: Mélylevegő című könyvét folytatom este. Szinte gyomorgörcsöm van az autó miatt. Még van 4 napom megoldani a kocsit, hogy ne világítson az a kurva lámpa.

         Másnap bevásárolok a közeli Abcbe, Francival beszélek telefonon, mindenki kinéz a boltból, hogy ki ez az idióta Klimt-es táskával a vállán, biztos, valami bunkó pesti. Alig találok meg valamit a listáról, de fél óra elteltével sikerül. Franci röhög a fülemben, mert persze headseattel dumálunk. Szólja, ha végeztél a kasszánál. Hallja a vonalkódolvasó csipogását, némán szótlanul várja, mire jutottam. Bevágódok a kocsiba, a hátsóülésre helyezem a Klimtes táskát, benne a listán felírt dolgokkal.

Annyira szépen süt megint a nap (ez már egy másik nap, nem az ásós), hogy ismét felmegyek a hegyre, viszont a lenti parkolóban hagyom az autót, nem kínzom a meredek emelkedővel, meg a kanyar utáni sárral, ami a két nappal ezelőtti eső miatt tuti fennakadna a kocsi, és mehetnék autómosóba, a felhordott sár miatt (hát nem egy SUV, nah). Így gyalog mászom meg a dombot a kápolnáig. 

Szinte kiköpöm a tüdőm, lehet, hogy covid-os vagyok, mondom Francinak, akinek meg légcsőhurut gyulladása van, és hat másodpercenként olyanokat köhög, hogy a fülemen lévő headseaten beszakad a dobhártyám, persze nem mondom neki, mert imádom hallani a hangját, meg beszélni vele, viszont a random tüsszentésektől mindig megriadok. Allergiás a macskákra, van is neki 4 db, vagyis volt, mert most másik helyen él, de ott is van macskája, nem tud macska nélkül élni, én se tudnék.

Felkaptattam a domboldalon, egy csajjal sétáltam itt legutoljára erdélyi, talán két hónapja, vagy három. Azóta nem is találkoztam vele, pedig itt él nem messze. Mindegy, hosszú.

         A kápolnához felérve rágyújtok, leülök a padra, nézem a közeli tanúhegyet nyugatfelé, meg az Alpokat, mert most épp olyan tiszta, hogy nem csak a sziluettjei, hanem erőteljesen látszik. Egy lányra gondolok, aki arrafelé lakik, meg mással is él. Hanyagoljuk ezt a sztorit is most, majd valamikor máskor. Bár írtam róla itt a blogon, de csak Franci tudja, hogy az a sztori, a távolban élő csaj, az alpok alatt, aki Cataniában volt a nyáron, és barackot vásárolt egy helyi termelőnél, jó sztori lett.

A szerelem van, nem kérelmezi útját, lilaköd, nehezen száll fel, inkább egy illúzió, amely átlendít a problémákon, mondjuk a check enginen ez se lendítene, pedig eléggé bejön a lány, az esetem.

Franci a fülével megnyomja a videóhívást, én is bekapcsolom, azt hittem, hogy csak poén, de véletlen. Mutatom neki a tájat, tavasszal volt itt. Elámul a színes kavalkádon, mennyire más, mennyivel élettelibb, sajnálja, hogy nem lehet itt, de totál szarul van, és köhög hangosan.

Elmormoltam egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, kértem, hogy küldjön valakit aki ért ehhez a check engine lámpához, mert rohadtul dühít, vagy valami történjen. Néztem a tájat, valami német házaspárral, nem tudom, hogyan kerültek ide, köszönünk egymásnak. Remélem nem kérdeznek semmit tőlem, mert nem tudom hol vannak a menő pincék, meg hol lehet michlencsillagos vagy ahhoz hasonló kaját kapni itt, meg németül se szólaltam meg általános iskola óta, úgyhogy...

Cigimet elszívtam, könyvekről dumálunk Francival, lefelé tartok a kocsihoz. Remélem nem gyulladt ki azóta, mert most az olajat is eregeti, de még nem durván. Pár napja ugyanott parkoltam, ahol most, Y- ba fordultam meg a betonos úton, de az elsőkerék túlment a padkán, így lehúztam alul valamit, de nem durván, bár erőteljes robaj volt a kormány mögül is. Minden új, nyugtatom magam, az első futómű is, bírnia kell. A cseresznyefa levelei nem igazán akarnak lehullani a földre. Három hónapja még millió cseresznye volt rajta, Júli mondta lopjak neki pár szemet, mert ő nem mer. A legtetején érett csak, ahol jól sütötte a nap, még pár nap kell, hogy érjen felelem. Tényleg rózsaszín volt, azaz éretlen.

A közeli műemlék védelem alatt álló pince előtt sétálunk. A teteje becsuklott a pincébe, növénnyel Sommal van körbe nőve, ez már az idő bekebelezte magának. Ettől még szép, olyan, mint az élet. Semmi sem tart örökké. Egy méregzöld növényzet, csak az utcafrontra néző eleme, ami tisztán kirajzolódik (nem tudom, biztos erre van valami szakszó, tűzfal, támasztófal, de jó ez a homlokzatifal.)

Szóval a homlokzatifal áll, bár a támasztófalak is egyben vannak, viszont a tetőt már nem bírná el, így csak pénznyelő bármit kezdeni vele, erre eu-s bármit felvenni totális hülyeség. 5 éve szebben nézett ki, így az 5 évvel ezelőtti fotómon is. 

         Sétálok lefelé, kocsi nem gyulladt ki. Boldognak hazudom magam, az élet szép, hitelkeretemet épp, hogy háromezerrel nem maximalizálom ki és még vissza van a hónapnak a fele talán. Tutto bene. 

Egy fehér Hondás parkol le a kocsi elé. Nő vezet, a férfi ül az anyósülésen. Mind a ketten a kabátjukat a hátsó ülésekről összehajtogatva veszik fel. 

Sosem ültem a kocsiban kabát nélkül ősszel, vagy télen, más kérdés, hogy ha 10 fok alatt van a hőmérséklet az már nálam hideg (nézd el nekem). Ez ilyen sznob dolog gondoltam magamban, mármint a kabát a csomagtartóban, vagy a hátsó ülésen. Egyszál ingben meg pulóverben az autóba. A férfi a pufidzsekijét felvéve egyből a szőlőtőkékhez rohan, leszed egy megsárgult szőlőlevelet és összedörzsöli a tenyerében. Hahó ember, ez nem levendula. Akkor megértem, hogy ez valami új hóbort, így lesz a csodálatos zamatos bármitrámondhatunkmertúgyismindegyaz típusú bor, szinte Shakespearéket megszégyenítve mondják el, hogy mit is kell felfedezni a borban című főhős. A nő, meg szintén felveszi a kabátját és a közeli bejárathoz indul.

         Talán akkor zúztam le a kocsi alját is nem tudom, nah jó, akkor, ez előbb volt, mint akkor, de tök mindegy.

         A kocsit indítom, Francival dumálok még mindig közel két órája, tanulnia kellene, mert december elején Pesten vizsgázik valamiből, de azt se tudja lesz-e, digitális anyagot nem is kapott, idegbe rakja ő is magát. A múltkori autóalja lezúzásból okulva a 100 méterrel feljebb lévő betonos területen fordulok meg Y-ba, mert kevés a hely. Majdnem betolatok egy szőlőtartótükébe, mondom én, hogy kevés a helye, nem amúgy nem vagyok ennyire balfasz autót vezetni, 16 éve van jogsim, de ha elütsz fényes nappal egy 300 kilós szarvast egy nyíl egyenes úton, és ezek után autóba mersz ülni, akkor meggondolod, mit hogyan csinálj. Mondanom se kell, hogy max 80-al mentem akkor is, mert kevés volt a pénzem benzinre, de a másfél méteres gazból nem láttam a megtermett őztehenet. Kocsi majdnem totálkár, 600 ezerből javítható, csajom három hónapja dobott, új munkahelyem van. Ja lepörgött előttem az életem mondhatni. Egy srác rohant oda hozzám, hogy jól vagyok-e. A motor felől gőzfelhő a piros motorháztető felgyűrődve, szélvédő betörve. Kiszállok, mondom ja én jól vagyok, közben a szemeim előtt dollárjelek peregtek le, mint a Tom és Jerry-ben vagy valamelyik mesében, hogy mennyiből is jön ez ki. A srác elment, én meg ott maradtam a kocsi romjaival. A visszapillantó tükrömet 50méterről szedtem össze, aztán bebasztam a csomagtartóba, vagy a hátsó ülésre. Hívtam egyik ismerősömet, mondom van egy kis baj. 20 perc múlva jött is. Nem szép látvány. Nagy volt? Hát mondom nem látszik? De hisz világos van. Nem vetted észre vak vagy?

Van vontatóköteled? Hogy lenne. Nekem sincs. Be kell menni a 15 kmre lévő városba, ahova eredetileg indultam egy csaj miatt(természetesen). A kávét azt tőle kértem a benzinkúton. Elmeséltem, hogy mi történt, sajnálja. Ő azt se tudja minek jöttem megint, én se. Azt hittem szerelmes vagyok belé, bár ez nem derült ki eddig sosem azóta, hogy igaz volt-e.

Az őztehén elszaladt, nem lett baja, megnyugodhatsz, nekem nagyobb bajom is lehetett volna, ha a Fehérrel vagyok, és nem a Pirossal. A fehér az előző közös autónk, a piros meg a családé. A fehérben meghaltam volna, pirossal túléltem, bár ehhez kellett az is, hogy ne rántsam jobbra kormányt, mert 2 méteres árokba zuhantam volna. Segítőm (haverom), aki elvontatott, oktatott ki jó pár évvel azelőtt, ha állatot látsz bárhol, ne rántsd el a kormányt. Hát így tettem, és jól, mert most akkor totálkáros lenne az autó.

Bár most, hogy ég a check engine-je lehet, hogy jobban jártam volna, mert azóta egy Alfa Romeo 147-est tudtam volna venni a rálocsolt pénzből, amit szintén havonta vihetnék autószerelőhöz, de az Alfa az egy életérzés, ez a Piros meg nem éppen, ha kétszer ennyi lova lenne, de nem. Ez csak egy közlekedési eszköz, Aból Bébe. Bár azt írni akartam, hogy igazából az útszélén sosem hagyott, úgyhogy...jó ez. Az összes szerelő, akinél jártam a héten mondta, hogy ez is típushiba, az is, jaa meg azt elfelejtettem mondani amaz is, de attól még jó. Vagy szétesik 150 ezer kmnél, vagy bírja 500 ezer km-ig, persze ha oda van rá figyelve. Ja szerintem az egész kocsi egy típushiba, de ezt hagyjuk, szeretem amúgy. 

Az összes szerelőm azt se tudja, hol a kocsi ODB csatlakozója, akkor egy Map szenzort mondom, hogy cserélje ki, vagy bármi szenzort, mert én arra gyanakszom mivel 17 éve ezt vezetem, akkor kiben bízzak, ha a csatlakozót tőlem kérdezi, hogy hol van? Hány ilyen autót látott már? Mondom a zéróhoz közel.

       

  A kocsit indítom, Y-ba fordulok. A nap a szemembe süt, Francival beszélek, mondom neki, hogy még 10 perc, és hazaérek. Addig beszélhetünk, mert tényleg tanulnia kellene már, de nem bírja magát erre rávenni. Együtt érzek vele, én már azt se tudom, hogy kell.

Mennék Rómába, ugyanazon az útvonalon amelyiken 7 éve, itt van a retinám előtt, de nem lehet, meg ha vége is ennek a szarnak, akkor majd csak méregdrágán lehet repülővel, autóval meg, mint a 80-as években hosszadalmas, bár addig mégj obban kitapasztalom az „ez csak típushiba” szöveget, és már zsigerből tudom mi a baja, és miért világít a check lámpa.

Szóval még 10 perc. Egy Audi TDI-s koromfelhővel előz meg, bukott rallypilótának képzeli magát, csak nehogy a fa állítson meg, közben dudálok rá, Franci nevet a telefon másik végén. Olyan jóízű a nevetése, imádom. 

A Stoptáblánál várom a főúton haladókat, hogy ki tudjak én is szökni rá, hosszú percek telnek el. Akkor pillantok a műszerfalra. Eltűnt. 

Nem is mondom a telefonban.

Végre szabad az út. Egyest szúrok, kettest. Lepillantok újra. Látom nem világít. Most ez mi? Beugratás? Kérdezem a kocsitól. Franci hallja. Mi van? – kérdezi. Nem világít. – mondom. Nah látod... nem tudom mitől fostál be, nekem már 25 ezer km óta világít folyamatosan, leszarom. – mondja és nevet megint. 

Én értetlenkedek, akkor tényleg a benzinnel volt a probléma. Nem kedveli a 100-as versenyzésre kifejlesztett benzint, vagy megpimpósodott. 

Franci kérdezi, mi az, hogy megpimpósodott, ezt nem tudja értelmezni, mit jelent. – Sokat állt. – válaszolom.

A vasúti sorompó előtt állok. A vonaton 3-an vannak, ebből 1 a kaller. Ismét Olaszország jut eszembe, hogy én ott le se tudtam ülni a Pisa- Empoli- Siena járaton, ami átszállásos is volt és mintha a divathétről egy manager jött volna oda a vonaton helyet keresve, pedig csak annyit mondott, hogy ticket prego. Ő volt a kaller, a jószabású zakójában, sállal a nyakán Empoli utáni kisfaluban hol a Caldini nevezetű csaj leszállt, mert vele beszélgettem pár percet, hogy kb. mennyi megálló Siena. Le kellett volna akkor szállnom vele, Poggibonsi-ban(ez egy olasz falu Empoli és Firenze között). Nem dehogy kellett volna. (majd)

          A mostban, úgy tűnik megjavult a kocsi, két nap múlva megyek dolgozni 50 km oda, 50 vissza, meglátjuk. Erős görcs van bennem. Tuti újra ki fog gyulladni a lámpa.