Egy magánjellegű fecsegés negyvennyolc

 Egy magánjellegű fecsegés negyvennyolc

sono io

anche se 

non voglio.

   Lassan négy hónapja nem írtam ide, persze írogattam ezt azt, főként postai klasszikus leveleket. A három barátomnak. Melyből egy igazi, kettő kitalált, de van, vannak. Fizikailag. 

Épp április végéhez közeledünk, a növények elkezdtek növekedni az égfelé, kezdenek zöldbe öltözni élettel telivé válni, az eddigi szürke, fakó sárga élettelen színekből újra kihajtani, s az eddig halottnak hitt táj, úgyra éled, egy újabb feltámadás. 

Megújulás, talán ez a szó a jó, ahogy nekünk embereknek is. A milliárd, talán csilliárd és még több megszámlálhatatlan virág is kibontakozik a tavasz lágy szellőjében, és a fény áttör, narancssárga melegségében.  

  A cseresznyefa hófehér virágait bámulom, s a mögötte lévő közeli repcemezőt, érzem a föld lélegző illatát, ahogy a puhán és gyengéden a tavaszi szél felkapja és felém tereli. Madárhangok egyre erősödő ereje. Rögvest párt keresnek, majd kis idő elteltével egymásra találnak, s e találkozás után a házasság kötelékében írottan-s íratlanul,  fészket is raknak, a közeli körtefánk odújában. 

Este van mikor bámulom a hófehér cseresznyefa tonnányi virágait, az utcai lámpák fénye narancsosra színezi, lengedeznek, mély levegőt szívok ebből a friss langyos szélből, vele az illatokkal, érzésekkel, jövőkkel szőtt terveimmel a fejemben. A messzi mezőről róka ordítása töri meg a csendet, mely szinte rémisztő, de jól esően hat, hogy nem vagyok egyedül, repülőgépek hangos robaja most nem töri meg a csendet, néha , apró zajokat, reccsenéseket is lehet hallani, akár a fák növekedését és lélegzését is, s persze saját magam szívdobbanását, mely néha kihagy.

Pár héttel ezelőtt szarvasbőgés hallatszódott ugyanonnan a mező felől, ők is keresnek és találnak. Persze az állatok tudnak-e szerelmesek lenni? Vagy csak ez a biológiai fenntartás náluk ebben az alig 2-3 hetes időszakban?

A lakásba bejőve a könyvespolcom előtt állva választok egy könyvet, ezt a nap utolsó negyedének a részében olvasom.  Igen itt tudni szeretnéd mit olvasok igaz? Legyen titok. Talán majd később felfedem.

        Eltelt négy hónap az évben, negyvenöt főleg antikvár könyvet vettem, mely, ha kiszámolod csak ezen könyvek elolvasására nem elegendő az idei év. Persze ez attól függ, te, vagy én milyen gyorsan olvasunk és szánunk-e rá elég időt. Nem jön-e a FOMO (Fear of missing out) magyarul a félelem, hogy lemaradsz valamiről. Tizenhárom könyvet olvastam el eddig, bizonyára neked is és nekem is van olyan ismerősöm, aki egész életében csak ennyit olvasott, vagy ennyit se, én négy hónap alatt. Ez sok van kevés? Szubjektív.

Itt a tavasz, napsütés, a napok telnek úgy ahogy. Néha egészen aggasztóan, néha egészen könnyedén, a megszokottól távol és közel.

Mínusz egy év a fiatalságból és plusz egy év az öregedés felé, néhány őszhajszál, mélyebb, határozottabb barázdák az arcom vonalain amelyet eddig észre se vettem, de meghatározóbakká lett. A több tudás világból/ról néha több ami kellene..., mint amit meg tudok szerezni  és befogadni az olvasással, azaz öregedünk, igaz lassú tempóban, amelyet csak a régen látott barátok és ismerősök vesznek észre, kiket nem láttunk 5- vagy akár 10 éve.

* * *

Kicsit később, egy másik magányos estén.

Több írógépem van, amelyeknek örülök.  Azt hiszem bár vannak feljegyzéseim, (3?) három újabb Olivetti írógépet sikerült megszerezni ebben a negyedévben. Egy ölelésnyi szelet Olaszországot magamnak tudhatóan, igaz legyen ez még három, nem nem a nagyravágyásom miatt, hanem mert még van három modell ami érdekel, és szeretném kezembe fogni és birtokolni, nem mondom, hogy akkor lenne teljes a „gyűjtemény”, mert nem, de...

A legutóbbit 1941-ben gyártották, azaz nyolcvan éves, megtisztítottam, némi az idők alatt rám ragadt tudásomra szükségem volt, így teljesen tökéletesen működik már, és tisztaságnak és jó illatnak örvend. A világon csak egy darab van eladó online (árat nem írok). Persze az is meglehet, hogy egy olasz piacon fellelhető egy ilyen, vagy több olasz piacon, de aki tudja ennek az értékét ki sem viszi ilyen helyre vagy ha mégis, akkor az árcédula elég súlyos számokkal van tarkítva. Nagyon limitált. Persze ezért ne törj be ide, ha lehet, azért nem egy Reigl Judit festmény ára. Amúgy az önéletrajzi könyvét pont a napokban olvastam az említett tizenhárom könyv között. Számomra is letaglózódó mód olvastam, hogy járt itt, ahol lakom, amely egy vakfolt a térképen, és egy teljes nyarat itt töltött 1937 körül. Reigl Judit 97 éves korában halt meg, Párizshoz közel Marcoussis településen, az egyik leghíresebb és legértékesebb magyar festő. Gát János Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent - Beszélgetések Reigl Judittal c. könyvét ajánlom.

Betűk és mondatok veszik át a magányos és sötét téli estéket. Tavasszal mi lesz azt nem tudom. Próbálok a víz felszínén maradni.

Bár igazából nem vágyom utazni, ami persze hazugság, mert Rómába szívesen lennék, de ebben a hirtelen és haragos helyzetben semmi nem olyan, mint annak kellene lennie. És ezek az apró, de jelentőségteljes dolgok, ha nincsenek, minden más, és erre a másra fog emlékezni az ember, ha utazik, és a félelem mely gyilkolná az önfeledt vidámságot, mint egy gyorsan jött tavaszi jégeső a friss növényekre. 

A káoszban pár héttel ezelőtt egy hajszál választott el attól, hogy felhívjalak, nem nem téged, Őt. De aztán valahogy felülkerekedtem, nehéz próba volt. Három éve nem. Ez hosszú idő. Nosztalgikus állapotban voltam, te bizonyára nem lettél volna abban, azaz Ő, így meg hát azóta minden más, érzések elszálltak, a szerelem elillant. Kérdés, hogy hova tűnik a szerelem, ha egyszer elmúlik? 

Az emberek keresik a válaszokat, de egy biztos, erre nincs...

Felkapja a tavaszi szél, és hoz helyette idővel újat, s ebben a köztes időben rájövünk megannyi bennünk feltett kérdésre s választ adunk magunknak, vagy kapunk mások által. Minden értelmet nyer, vagy épp feleslegessé válik.

A magunkkal hurcolt terhet kiöntjük, mint a talicskából az imént összevert kisház tégláit, beton darabjait, a port, és megyünk egy újabb téglákkal nehéz súlyokkal megrakott sittért, és újra kidobjuk, bár szebb szó az, hogy letesszük, és így tovább. Közben az ember, én te ő, mi ti ők, reménykedünk, hogy nem kell sok nehéz tárgyat vinni és nem kell többször fordulni, mert a törmelékek is elfogynak egyszer, ez a köztes idő. Amit ki kell várni, mi több ajánlott várni ebben a köztesben, szinte meghúzódni, de figyelni. HA nem vársz, több súlyt kapsz, és ez addig lesz, amíg tested nem fogja bírni ezt a parányi de mégis nehéz súlyt nem lesz cél a-ból elvinni b-be, és összerogysz a poros földön félúton. Ha onnan fel fogsz tudni állni, ekkor vagy a köztes létben. Felfedezed magad a körülötted lévőket, a növényeket, állatokat, mindazt, amit nem vettél észre szállítás közben.

Most megyek, vár Provence, Peter Mayle, a napsütés, levendula, olajfák, olívaolaj, meg a szarvasgomba, kaják, építkezés, emberi történetek amelyeket mesél megvettem a jegyet, itt van a fejemben. Most ez van, remélem, hogy a képzelet hasonló lesz majd a valósággal. 

   

***

Itt a tavasz, az újabb halálfélelemben töltött órák és percek között. Csak papíron ama létező bakancslistával, könyvekkel, úti tervekkel, melyekhez, azért szorgos munkával töltött hónapok, évek kellenek még.

A levenduláim is kezdenek éledezni, gmundeni a legszebb, idestova nem is tudom mikor vettem ott, vettük. Pár euroért. Örültem neki, hogy abból az  utazásból maradt egy virág, amely ha nem is örökké, de tartja magát és örökké csak a híres „gmundeni levendula” lesz, melyek mögött újra átélhető lesz az a bizonyos utazás. A Traun folyóban fürdeni 39 fokban pár helybélivel, szóval minden felejthetetlen volt és egyszeri. Gondolom neked is van/vannak ilyen emlékeid, amelyeket meg marad örökké, ameddig emlékezedet tart.

Peregnek a napok, hónapok, lassan évek. Tudunk némely dolgot, némelyeket még nem. A normáltól messzemenőleg eltérő életet élünk, ugyanakkor lehet, hogy épp most cseppenünk bele a magunk a világ által gerjesztett felszínességből a való és igazi világba. Abba a letisztult, éles határok által szabdalt életbe, hogy valóban minden percnek van és lesz értelme. Hazaérni időre, nem időtlen ácsorogni egy random boltban nézegetve a cuccokat, amelyek amúgy is feleslegesen venne meg az ember, hasznos-haszontalan. Talán jobban élvezni a napfényt, a színeit, a melegét, értékelni az illatokat amelyet a szél hoz és visz, többet lenni azokkal akik tényleg, de tényleg. Észrevesszük, hogy ketyeg az óra, amely még nagyobb stresszbe rak mindenkit. Akarva akaratlanul. A szülőkkel, barátokkal töltött időt és így tovább, vagy hiányukat.

A szorongási időszak legnagyobb ellenfele az agy. A félelem megfűszerezve fantáziával, ahol csak a szélsőségek táncolnak és a halál. A lehetséges opciók legszörnyübbikje ami dominál.

Így szorongunk, szorongok, van aki már nem. 

A napsütés helyett, a virágok nyílásának menetrendjét a természet követése helyett. Persze vannak teendők, pénzszerzés, itt sokszor átlépünk a határokon, amelyek fokozzák a stresszt, a tárgyak felesleges halmozását, de persze a pénz nyugtat, a pénznélküliség épp feszélyez, valahol a köztesben jó lavírozni. A középszerűség ami jelentős, mégis ezt nevezzük láthatatlannak és értéktelennek, mindenki aki itt tartózkodik az alját akarja elkerülni és a legmagasabbhoz tartozni, miközben középen jó lenni. Aki őszinte, becsületes, vannak elvei, hisz valamiben, de mint tudjuk egy lezuhanó repülőn is aki ateistának hiszi magát, rájön arra, hogy hisz valamiben. Most talán ezen a repülőn vagyunk mindannyiunk, így zuhanunk lefelé valamennyi ideig, és eldöntjük, hiszünk-e?

***

Rendeltem megint pár könyvet, nem mintha nem könyvek között tölteném a napi munkámat azt a 10en akárhány órát. 

Könyvből sosem elég. De viszont hiába szerzek be ennyi könyvet, nem tudom utolérni magam. Az megnyugtat, hogy meg van, de olyan 4-5 év csúszásban vagyok, mivel átlagosan, ha hetente olvasunk el egy könyvet, az 52, és lassan így tavasz előkéjén, vagy közepén meghaladom ezt a számot, ami újabb csúszást eredményez.

Illetve egy újabb könyvespolcot a lakásban, mert telítve vannak a kiadó helyek.

Mindent idővel, próbálok türelmes lenni, a könyvespolccal, az autóval, az életemmel. Le kell lassulni, és felfogni, hogy nem az van, mit három éve, most teljesen más van, most az van, ami lesz, amiből én próbálok építeni.

Például a presszóban a pincér lány. Le merem-e szólítani? Vastag földszínű barna hullámos haja van, mint a búzamezők hajladozó szárnak, a szeme is földszínű, és mosolygós, sejtelmes, izgalmas. Az az érzésem támad, hogy meg kellene szólítanom. Jó fejnek lennem, hogy az a bisztró zárásakor megvárjam, és történjen, ami történik. Az ismerkedés.

De aztán nem szólítom meg. Gyomromban erős görcsárad. Tudom, hogy itt hagyok valamit, és ha most nem, akkor már a további tettek mind inkább távolítják és taszítanak tőle. Gyávaság. Gyávaságom és habitusom gátol ebben. Nem attól félek, hogy élőben leszidna, vagy azt mondaná mit képzelsz? Lehülyézne? Egyszerűen az túl egyszerű lenne. Talán rá várok, a másikra, úgy egyértelmű mindkettőn számára, ezeket a dolgokat szeretem. Ha benne felkeltettem azt a bizonyost,  a szikra, bizsergés, lúdbőr, amint sosem tudtam, mert nem vagyok egy úrifiú, sem pedig egy érdekes látvány. Mert a látvány vesz meg minket elsőre nem? Aztán a lélek. Nálam ez fordítva van. Kíváncsivá tesz, hogy abban a testbe zárt és képzelt lélek egyezik-e az én általam kreáltakkal.

Talán a magányra vagyok ítélve tetteim miatt, persze ez bődületesen hülyeség, mintha bűntudat sújtana, de nem. Tettem jót is, rosszat is, de korántsem ekkora rosszat, mint kapok, persze ez meg nem így működik, nem így működnek a dolgok, csupán próbálok valamifajta egyenletet összefabrikálni, megkeresni az x-et az y-ot, egyfajta egyensúlyt keresni az életben, ami persze totál őrültség. Keresem a miértekre a választ, ami annál ragadt, akitől feltettem volna. Két meghatározó embernél. Egyik már nem él, a másik igen is él.  Hogy a magánnyal kezdjek is valamit, és szórakoztassam magam, mint egy testvér nélkül felnőtt gyerek, hogy letesznek a sarokban és elvagyok magammal, eljátszom, na hát az nem én vagyok. Persze ez hála nem is így van a való világban. Akinek nincs testvérük, ők sosem magányosak, és látszik is rajtuk, akik testvér nélkül nőttek fel, valahogy bátrabbak mint az átlag, határozottabbak, és ez igen is hidd el, hogy látszik és tetten érhető. Bárhol megállják a helyüket, és teszik, amit tenni kell.

Ez már lassan Freudi hülyeségek. 

Ideje lenne befejezni, másról írni? Magamnak írok, nem neked, hogy kilesd szavaim mondataimból épp mi van velem igazából még magam sem tudom, vagy épp titkolom, és igazából totál nem is érdekel, hogy te kilesd, mi van, ez az egész egy végtelen csacsogás, mint egy egy órás hangüzenet a telefon rögzítőjén, amit senki nem hallgat meg. . Ha most olvasod épp más van, hidd el nekem, ismerem jól magamat.

Én is lassan felfedezem magamat, jobban, mint pár évvel ezelőtt, és ez így van jól, már-már törvényszerű és a magány őrjítő mázsás perceit, átváltoztatni, látni a dolgokat, amelyek fontosak, amelyek nekem fontosak, ezek eltérhetnek és el is fognak térni a tieidtől. Például, hogy találtan egy zsebszámológépet, nem világmárka, és közel 40 éves, állítható a kijelzője, a maiaknak sem az, persze Olivetti olasz. Imádom. A havi kalkuláció számításokat, várt és váratlan kiadásokat azon ütöm be, és írom egy fehér papírra, közel egy két órás ókumlálás a jövőről, amiben bármi, mondom bármi felütheti a fejét, olyan sosem volt, hogy ne ütöttel volna fel mármi, olyan sosem volt, hogy bejött a jóslat és a kalkuláció, ez nem egy meccs végeredményének megtippelése, noha mégis, hármas kimenetelű. A lényeg, hogy sose jön be az ami ígéretes és könnyű az odds. 

***

   

   Egy 2013-as sanzon-t hallgatok, Bruno Caliciuri előadásában, művésznevén: Cali. Nevéből nem derül ki, de nem olasz, hanem francia. Őt még egy középiskolás osztálytársam ismertette meg velem, Jucus, aki Montpellierben volt egy éven át középiskolásként francia gimnáziumban mint cserediák. Egy évvel idősebb volt, valamilyen okoknál fogva itthon derült ki, hogy az ottani eredményeit nem fogadják el, a gimnázium harmadik osztályához, meg a vizsgákra nem volt idő felkészülni a sok beadandó és dolgozat...így évet kellett ismételnie. Új környezet, bár ehhez már hozzászokhatott az egy év alatt, hogy nyugat, s a nyugaton az a dolgok nyitja, hogy sok újat fogad be az ember, ha akarja, ha nem ezzel megbékél, elfogadja. A 2000-es években járunk, már itt látszódik minek látszódnia kell.

Volt is Cali koncertjén élőben, megvette az addigi 2-3 CD-jét, valószínűleg, hogy emlék legyen. Manapság már a laptopokban nincs CD lejátszó, szinte nem tudjabeletenni a laptopba, vagy Hifi toronyba, hogy meghallgassa.

Gimiben nem volt barátja, hisz akit ismert már mind előtte jártak. Tőlünk mindenki az osztályból, a bukással volt elfoglalva, mert mindenkinek új volt, miközben Rezső osztályfőnökünk elmondta a kezdetektől, hogy nem a tudás hiánya miatt ismétel évet, hanem azért, mert Montpellierben volt Judit egy évet. Az osztály 32 főjéből én fogtam fel ezt egyetlenként. A többiek, mint egy fertőző betegre tekintettek, vagy csak lenézték, mert féltették az addig sem létező pozíciójukat. Vagy éppen amiatt nézték le, hogy Ő már látott...erre nem jöttem még rá, is-is. 

Én már a második szünetben azaz a „nagy” szünetben ami 20 perces volt, leszólítottam és beszélgettünk. Juditot nem zavarta a többi osztálytársam viselkedése, valószínűleg ezt csinálták a franciák is vele.  Ebben a korban lett iwiw, betárcsázós internet volt, ami sípolt, nyüszített, miközben adatot, vagy honlapot töltöttél be. Okostelefon nem volt, csak színes kijelzős telefon, GPS térképek és akármik nélkül robogtak a napok. Ha valakinek írtál egy üzenetet, másnap, vagy harmadnak ír jobb esetben, nem azonnal. Most tudjuk, hogy mindenki 24 órában elérhető, azonnal válaszol, felpörgött az életünk az elmúlt pár év alatt.

Én itthonról 5 perceket várakoztam, amire betöltött, nyüszített, csörgött az internet, amikor velem korú fotós csaj aznapi fotóit betöltötte az internet. Egy norvég csaj fotóit. Anne így hívják. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. 

Aztán elkerültem főiskolára, az internet is gyorsult, szempillantás alatt változott meg minden, amit észre sem vettünk.

Én továbbra is figyeltem őt, és arra jöttem rá, hogy én is tudnék így. Én is elveszek a részletekben, amit más nem vesz észre, Ő is ilyen volt, ez pedig a művészek sajátossága. Erős szó a „művész”, mert napjainkban ez is fel hígult, az, hogy egy méregdrága fényképezőgép van a kezedben, vagy egy videókamera akarom mondani digitális kamera, attól nem lesz látásod. És ezt a fajta látást nem lehet tanulni, hanem érezni kell.

Ő már akkor a 2000-es években analógra fotózott. Valahogy a norvégokat nem hozta lázba a digitális technika, hanem abban bíztak és azt tanulták ami kiválóan működik. Oslóban tanult Anne, velem korú. 2006-ban kijött egy norvég film, Reprise címmel, Joachim Trier alkotta, Anders Danielsen Lie volt az egyik főszereplő a másik Espen Klouman Høiner, Philip és Erik története, amelyben 20-30 év közötti embereket alakítanak, amelyben a szempont, hogy írók szeretnének lenni. Ezt rá egy évre rá láttam 2007-ben, évente kétszer megnézem ezt a filmet is, mint akár a magyar Moszkva tér c. filmet. Ebben az időben kezdődött a blog is, amit épp olvasol. Ezen összességüknek a hatására. Ami valószínűleg meg volt bennem, de ezen események is kellettek hozzá, mint autó finom és tompa járásához az olaj. Aztán persze a film szubjektív, belső késztetés, hogy neked az adott pillanatban, mi jelenti a szépet és a megfoghatatlant, közvetít-e valami többletet, agyalsz-e a látottak után, kiváltja-e azt a bizonyos megmagyarázhatatlant, amitől bátrabb leszel, és elkezdesz hinni magadban? 

Anne csinált a norvég falujából rengeteg fotót, párat lementettem, és a mai napig az ő fotói számomra a mérce. Egy utcáról a dimbes- dombos, mívoltáról készített négy azaz 4 különböző fotót, az évszakoknak megfelelően. Tél, tavasz, nyár, ősz. 10 éve ezen négy fotó a laptopom háttere észvaknak megfelelően. Szinte már le is tudnám rajzolni az apró részleteket.

Akkor döntöttem el, klassz lenne, ha lenne valamiféle eszközöm ezeket a pillanatokat megörökíteni. És születésnapomkor döntöttem is, egy 25 ezer forintos fényképező, védőtokkal ami igazából alapnak igazán bejött.

Közbe Anna posztolt a szobájáról, bakelit lemezekkel, Macbook laptopjával, Ikeás bútoraival, könyveivel. Számtalan emberről, fesztiválról, Indonéz utazásról, vagy épp Afrikai utazásról. Akkor tetőzött a világ kinyílása. A Myspace-t felváltotta a Facebook, a laptopot, az okostelefon. 

Persze nem csinált olyan fotót, mint Anne-é, sőt, koránt sem. A pillanatokat mégis megörökítettem, sétálásaim folyamán, aztán persze idővel rájön az ember, a fotózás technika hátterére, a lemaradására, de csináltam örömmel, és ezzel a fogyatékosságok nem is érdekeltek, ahogy most sem. Nem a fényképező számít, vagy a technikai háttér, hanem a fotó maga. 

Utána olvastam a fotózásnak, a norvégoknak, hogy kb ők születésüktől fogva szinte ezt csinálják, találkoztak az analóg fotózással, aztán amit felváltott a digitális.

Analóg géppel csak párat fotóztam eleinte, anyám fényképezőgépével, amit apámmal vettek, egy egyszerű masina, lenyomod a gombot és kész a kép, mit akármilyen ami digitális gép erre képes, semmi fenszi hülyeség. Noha senki nem is tudott róla, mégis ezek a legmeghatározóbb fotóim, ami persze idővel, hogy ki készítette, teljesen mindegy, ami a fotón van az a lényeg. A szeretteink, akiket nem látunk már viszont, a kattanás pillanatában nem is sejtettük/ sejtettem, hogy az utolsó vidám pillanat előttünk fog zajlani abban a bizonyos kattanásban lezajlani, a tört másodpercben, amit majd x év múlva tudunk meg csak, amit akkor nem is feltételeztünk, hogy az lesz.  Ezt is szinte Anne miatt, és mégis évekkel később tudtam igazán élvezni és felfogni az analóg fotózást, mert akkor a digitálisgépek voltak előtérben  a menőbbek, kevés embernek volt x százezre fényképezőgépre. A sporolt pénzemből vettem egy belépőszintű Canon gépet, mert eltört amit használtam egy sima egyszerű gép, s  két év után a 25 ezer forintos gagyi fényképezőmet felváltotta a fotósokhoz belépőszintű tükörreflexes gép. Elveszítettem nagyapát és itt a pillanat, amikor cselekedni kellett. A spórolt pénzemet feltenni pirosra vagy feketére akár egy monacói játékteremasztalnál. Jóra tettem. Azt hiszem.

A gép megvétele után két- három hónappal később új év, hülye fogadalmak, stb. ÉN azt fogadtam meg, hogy egy éven át, azaz 365 napon át, 1 fotót mindennap feltöltök az online képmegosztó oldalamra (Flickr) amelyből összejön 365 érdekes fotó, úgy, hogy egy tárgy, ember, több fotón nem szerepelhet. Nehéz. Könnyűnek tűnik, de nem.

A kihívás sikerült, aztán épp utazás előtt álltam/tunk, persze, hogy a digitális gép előtte lévő hetekben nem funkciónált. Életed utazása előtt pedig mégsem viszel el egy megbízhatatlan masinát amely közel 40 éves. Így 19-re lapot húzva elvittem mégiscsak a 40 éves ugyancsak Canon analóg filmes gépemet, és 4-5 tekercs filmmel fotóztam végig életem szeretett városát: Rómát. Ott tanultam meg igazán fotózni, hogy a pillanatot kell lefotózni, és nem tárgyakat. A digitális gépemmel bizonyára 2000 fotót vagy többet készítettem volna, miközben a várost alig láttam volna, persze a több ezer fotótból lett volna 4-5 jó fotó ami photoshoppal fel lehetett volna húzni jóra, de ezt mind unalmamban csináltam volna. Mostanra a 4-5 tekercs film ami igazán meghatározó, és mindegyik kép kiváló. A jó és kiváló között tudjuk a kilátásokat. Remélem.

  Azóta csak analóggal fotózok, bár volt pár esküvő felkérés, amit a hátam közepére se kívánok senkinek. Lehet, ez valakinek jó eső érzés, de fotózás szempontjából nem egy túl jó esemény. A pénz ebben jelentős szerepet játszik, de az alkotás mívolta elveszik ebben. Az, hogy a fotósok körében is kasztokra lett bonta minden, gáz. Ezek akik lebontják vagy skatujába rakják magukat, hogy csak egy fajta témában fotóznak, azokat én nem tekintem fotósnak. Az igazi fotós azt fotózza le, ami számára értéket közvetít, amiért nem fizetnek, a valóságot ábrázolja a gép által. Nem ítélem el semmiféle esküvőfotóst, vagy csak természet fotóst, vagy street fotóst, ők nem örömmel csinálják ezt, hanem a profit miatt viszi őket előre az egész. Én meg azt mutatom be, ami nekem fontos és amit én látok. De ez az én véleményem, nem kell ezzel egyetérteni. A 80-as években nem csináltak esküvőkről 5 ezer fotót, nem volt jegyes fotózás, ahol bemutatja a pár mennyire szereti egymást, ergo sok olyan felesleges fotó és szolgáltatás van, ami pénzorientált, ezekből az 5 ezer fotóból és eljegyézis fotóból igazából senkit nem érdekel, még a párt se, csak, hogy közzétehessék valamelyik közösségi portálon és várják a lájkokat, megbizonyosodva, hogy tényleg egymásnak ítélte őket Isten vagy nevezzük olyannak amiben épp te hiszel. Ezekt a fotók sok esetben totális képmutatása és visszatükröződése a társadalmunknak és a divatnak. Hány esküvői fotót látsz a pár lakásában felszögelve? Vagy akár kitéve? A mai fotók többnyire értéktelenné válnak, mert tömegével csinálunk minden fotót. Hány telefonos fotódat hívatod elő és szögeled ki a falra? Zero! Egyet sem.

Mindenki 0-24 ben elérhető, a fotók is 0-24ben elérhetőek. Ha szakítasz a párod az összes fotódat törli a delete gombbal, ahogy téged is az ő életéből, mintha sosem léteztél volna az életében akárhány évig hű és szoros kapcsolatban voltál vele. Ő töröl, mint egy bármifajta fájlt a számítógépen. Láthatod, hogy ezen cselekedet nem normális, mégis te is én is és sokan ezzel élünk. A másik nem egy adat, nem csak egy fotó fájl, amit lehet törölni, vagy átnevezni, mégis megtesszük és megyünk előre a világ kavargó tengerében keresve a nagy és apró boldogságokat, amit lehet, egy apró beszélgetés megoldott volna, ehelyett váltunk, újra, szebbre , okosabbra a meglévő helyett. Ma már nem beszélünk, csak online, nem kapunk levelet, csak online azt is pár szavasat. Hol maradnak a klasszikus beszélgetések, vagy postai levelezések? Senkinek nincs ideje a másikra, csak saját magára, hogy a pénz elő tudja teremteni egy szebb jövő reményében, amit az adott hónapban el is költ minden felesleges divatos cuccra.

Könyvre persze nem. Arra senki nem ér rá.

Én sajnos ebben a hónapban is két könyvrendelést adtam le. Elfelejtettem a hónap elején friss akciókat, ez volt a második rendelés és hó közepén Hrabal kb összes magyarul megjelent könyvét antikvárból megrendeltem, meg egyebetek, pár száz forintért, ezer forint alatt. Persze a hó eleji akciós könyvek is pár ezer forintba kerültek, 80% akció, bezúzástól megmentés, és ezek a könyvek tényleg jók. 

Most Bódi Péter: Hipster c. könyvét olvasom. Korombéli kortárs, és hozzám szól, hozzád szól, és ez jó. 

Sok olasz kortárs könyvet vettem még, XX. század kortárs olasz irodalma, ami 1900-tól a főbb írók, Pavese, Pasolini, Dino Buzzatti, Moravia, Carlo Levi, Italo Calvino, Palazzeschi, Svevo, Pirandello, Montale, a többit úgysem ismered, Vittorini...

Most épp a hőség enyhülni látszik, szinte egy héten keresztül 30 fok felett volt a hőmérséklet, most jön az eső, szürke érett szilva színű fellegek torkollottak, eső az még nincs, szél az jelentős, dörög és villámlik a határban, és búcsúzom is, mert ha itt vihar lesz, nem lesz áram, se internet, ez egy kis falu, így szép az élet. Majd előkerül a gyertya amelyből fény árad a szobában, és másként látjuk az igazi életet, mint ameddig volt, és mégis mi az igazi élet? Tedd is fel magadban a kérdést: Az igazi élet az, amelyet élek és benne vagyok? 

  Nem egyszerű a válasz, se az indoklás. Mindenfajta szolgáltatás kényelmesebbé teszi az életedet, amelyért fizetsz is, de ettől az élet még nem igazi, se szép, se jó. A célok és szakadékok, elvesztések  átélése nélkül.

Az eső az utca porát mocskát elmossa, a növények frissebbek lesznek, ágaskodók,  a lélek is kissé megtisztul, egy új fejezet kezdete. Egy elhatározás kezdete, egy akármi... megtisztulva.