Egy parkolói feljegyzés tizenegy

Egy parkolói feljegyzés tizenegy

  

A hegyen egy kihalt parkolóban álltam meg, egy cseresznyefa és egy kis pince árnyékában. Most a hátsó üléssor bal oldalán ülök. Felidézni sem tudom mikor ültem ezen a helyen egy autóban. Talán még a 90-es években, amikor Trabantunk volt és anyával és tesómmal mentünk a szombati piacra bevásárolni.

   Szóval itt ülök, az előbb sétáltam el a közeli kápolnához, ami fehér színben pompázik arany tetővel. A kápolna körül levendula ültetések vannak, minden levendulaillatú. Cigizés után leszedtem pár virágot, és a tenyerembe morzsoltam. Az illatjuk még így száradtan intenzív. Néztem a körülöttem lévő tájat, a közeli erdőt, a benne mértani pontossággal megrajzolt háromszöget, bükk-tölgy erdő lehet, de a háromszög forma egy másik fa fajta lehet, fél méterrel kisebbek a többinél. Furcsa látvány, ugyanakkor egyedi is. Az erdő melletti kis út, elkészült, szinte csillog innen a magasból. A kápolna bejárati ajtaján be lehet látni az ablakokon keresztül, látni a főoltárképet a Madonnát, mellette balra egy Jézus festményt, illetve jobb oldalt is egy festmény, de arra nem emlékszem. Hatos padsorok balról és jobbról, szűk kis kápolna. Elmondok egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát, ha itt vagyok. Féltérdre ereszkedek, miközben magamban elmondom az imádságokat, és kérek, hogy az életem legyen, olyan ami már fent meg van írva, ne térjek le az ösvényről, kérem, hogy legyen ehhez elég erőm, kitartásom, akarásom. A kápolna bejárati kapuja a templomtól egy méterre beljebb van, visszhangzik ez a szűk folyosó, kicsit megijedek a saját magam zajától. Körbenézek a kápolna belsejében, könnyed minden, megkönnyebbülök. A kápolna bejárati ajtajánál a közel kétszáz méteres magasság tájképe fogad. Újult erővel hat rám az erdő, a mező, a szálldogáló villásfarkú fecskék és rétisasok sokasága. Rengetegszer voltam már itt, de mindig ad újat és szépet ez a látvány. Ha szép az idő ellátni a közelben lévő hegyig, ha még tisztább, akkor az Alpokaljáig, a monumentális hegyekig, ami ennek a hegyenek a háromszorosa. És a nap, ott nyugszik le. Most épp, nem sokára jelen lehetek ennek a megismételhetetlen pillanatnak. Leülök a közeli padra. Lábamat egymásra teszem keresztbe, és várom a pillanatot. Rágyújtok egy sodort cigarettára. Narancssárgán izzik a nap a távoli hegy mögött. Pár perc, és végleg eltűnik, hogy másnap újra találkozzunk. Ahogy ez a megismételhetetlen pillanat véget ér, elfog az az érzés amikor azt érzem, valami hiányzik az életemből, hogy ezt a pillanatot nem egyedül kellett volna átélnem, hanem valakivel, aki mellettem van, aki bátorít akire mindig számíthatok, aki a képzeletbeli nagy Ő. De most ez van. Itt és most, ezt csak én éltem át. Közben nyolc óra lett. A kápolna harangjai megkondultak. A szép harangok hangjában ott ülök a padon és nézem a horizontot egyedül. Az őszben felerősödnek az illatok, a kissé hűvös szél diófa és föld illatot szállít felém. Mélyen beszívom a levegőt, hagyom a tüdőmben pár másodpercig. Aztán a kocsi felé sétálok, hogy leírjam ezt a szöveget. Egy kavicsos út vezet az autóig, kb 150 méter távolság. Kis borospincék között, a szüretelésre várü szőlő édes illata csap meg, eszembe jutnak a régi szüretek, Nagyapám.

  Behelyezkedek a bal hátsó ülésre. Kicsit kényelmetlen, de elkezdek gépelni. Van egy jó órám a laptopon írni. Előttem egy kicsi elhagyott romos pince és a cseresznyefa. Leeresztem a kurblis ablakot, hogy friss levegő legyen a kocsiban.

 Mellettem balra a falum madártávlatból, ahol felnőttem, jobbra mellettem a pár éve felhúzott szőlőteraszok. A régebbi földút helyett, ma már betonos út vezet ide, könnyebb feljönni kocsival is, így nem kell a bringámra pattanni. Régen is mennyiszer jártam ide. Hm... Akkor még szinte érintetlen volt ez a rész, csak az jött ide fel, akinek dolga volt. Nekem igazából szinte semmi, de mégis feljöttem a látványért, a csendért a nyugodt energiákért, amely most is körülvesz, átölel a kora őszi napfénnyel együtt, amelynek még van ereje, viszont a szél már hűvösen fúj északról, de ez gyógyírrá, a látvány.

Mögöttem az egyik legkedvesebb présházpincém. Jelen voltam amikor még egy kis normál pince volt, aztán valaki megvenne, láttam, ahogy lebontják, és szinte a semmiből újra húzták ezt a házikót, és most épp egy család lakik benne, háromnál több gyerekkel. A ház fehér színben pompázik, az eleje téglamintás, mint egy angol ház,  tetején szélkakas, a meredek domboldal mellett húzódik szőlővel körülvéve, akár valamiféle védőbástya. Gyakorta képzelem el magamat is egy ilyen házikóban, családdal. Innen eljárni munkába, majd munka után a gyerekekkel foglalkozni, vagy a ház körüli teendőkkel. A szőlőben kapálni, permetezni, figyelni a növények növekedését. A fűszerkertet és a ház előtti virágokat gondozni, locsolni, ápolni. Egy régi autóval közlekedni, amelynek szinte már csak eszmei értéke van, de a célnak megfelel, ából bébe eljutni. A csajom teregeti a frissen mosott ruhákat, lengedeznek ebben az őszi narancssárga színű szélben.

És az emeleti ablak kilátása..., amely mindennap magával ragadna. Kora hajnalban együtt kávéznánk, ő teát inna. Valahogy így kezdődne a reggel.  - elmélkedem

  Ez a kicsinyke kuckó, amely megóvna a világ rosszaságától, illetve a meg nem született család és gyermekeim óvóhelye lenne. Az értékek őrzője.

A mostani felgyorsult világunkban, amikor egyet pislantunk és már más van, nehéz sodródni az árral, de nem is muszáj. Az idő pereg, benne mi emberek, akik képtelenek vagyunk egymásra odafigyelni, mert folyunk az árral, azzal a szarkupaccal ami a víz tetején folyik.

Barátokra nem fordítunk elég időt, magunkra nem fordítunk elég időt, hogy akarunk ebből bármit?

   Itt ülök a kocsi bal hátsó sorában, nosztalgiázok a múltról, amelyben benne is élek, mintha élő jelen lenne, viszont nem.

   Amikor ezt a parkoló bejegyzést leírom, otthon az egyik Olivetti írógépemen, egy Sára nevű lányak fogalmazok meg egy klasszikus írógépes levelet, postán feladva. Vele már találkoztam, fogalmam sincs mit írjak neki, fogalmam sincs, hogy szimpatikus vagyok-e számára. Még sosem kapott levelet senkitől, szóval jónak kell lenni a levél megfogalmazásának és tartalmának. Nem szeretek első lenni, semmilyen formában, de most itt az idő.  A kihalt már-már uniqumnak számító levelezésben megfogalmazni, amit egy pesti kávézóban kellett volna elmesélnünk egymásnak, talán úgy, hogy a bevásárlóközpontban a kocsinkat / kosarunkat egymásnak toltunk volna és felpillantunk...és akkor...

Vagy akár a könyvesboltba betéved, a fotocellás ajtó széthúzódik, mint a Notting Hill-i srác a filmben elkezdődik valami új. Felfele ívelő boldogság.

   Úgy háromhete fogalmazódik meg bennem a levél, de hogy a 85 éves Olivetti úr elé üljek az félelemmel tölt el, pedig nincs mit takargatnom a múltamon, sem a jelenemen. Ez volnék én, egy piros kocsi hátsó ülésén ülő ember, a közeli kápolna tövében. Művészetek iránt érdeklődve, félelmekkel amelyek sok esetben többek, mint egy normál emberben, gátlásokkal amelyeket, talán generációk óta hordok magammal. Sok esetben félek elmondani, vagy épp leírni, amit gondolok. Jelen esetben az írásról beszélhetek. Ha tizedannyit le tudnék írni, mint ami a fejemben van, lehetnék Knausgaard, Hemingway, vagy aki csak szeretnék. A leírt szónak, mondatoknak súlyuk van, noha a mai ember semmit nem ír papírra, kivéve az aláírását bankban, vagy hivatalos helyeken, azon kívül semmit. A gondolatok elszállnak, még mielőtt léteztek volna?

Én teljesen máshogy gondolkozom. Bakelit lemezről hallgatom a zenét, nem letöltöm, írógépeken írok levelet a barátaimnak, akik vagy visszaírnak, vagy nem. Sok esetben nem, mert időhiányra hivatkoznak, vagy arra, hogy dolgoznak, vagy bármire. Mi nem az, ha időd adsz a barátodnak? Annak, aki odafigyel, és elmondja őszintén a dolgokat: Figyelj! Te letértél az ösvényről, nem gondolod, hogy vissza kellene másznod oda? Miért tértél le? Segítek, itt vagyok, mondd el nekem, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. És stb.

Ha ezek elhangzanak, már maga a segítség, persze a fülekre is szükség van, amelyek meghallgatnak, és karok, amelyek átölelnek.

   Szóval félek a leírt szavaktól, most főképp, S.-nak szánt levélben, mert ezeknek van súlya. Nem tudok, és nem akarom hazudni magamról, akár egy közösségi médiára feltöltött fotón sokan, nem akarom színlelni a boldogságot, nem akarom színlelni, hogy nekem jobb, mint neked. Én itt voltam a Colosseum a háttérben, jól érzem magam, miközben te épp munkában vagy, és ezt látod, hogy nekem mennyivel jobb MOST, mint neked, hogy te is erre a most-ra vágyj. De fontos, hogy a te saját MOST-odra vágyj, ne máséra. De sokan folynak az árral, arra vágynak amilyük nincs, azt akarják elérni, ami másnak van, miközben észre sem veszik azt a gazdagságot, amelyben vannak, mert mindig is mások akartak/akarnak lenni.

   Én szeretnék, most mindent itt hagyni. Minden emléket, minden emléket vele, a helyeket, amelyeket együtt láttunk. Rómát, Toszkánát, a magas hegyeket a tó körül, és ezt a helyet is, de szinte lehetetlen, és nem gondolni rá butaság lenne. Vagy épp kitörölni, nem járni arra felé, ahol összekötött a sors szövője. Nem sétálni éjjel az Andrássy úton, őszi napon, bekukkantani a lakásokba, ahol a felkapcsolat tompa sárga színű lámpák fényeiben látjuk a szobát a festményekkel, bútorokkal. Amikor jó hazatérni a sétálás után, meginni egy forró csésze kávét. Összebújni a takaró alatt, összefonódva.

 Amikor felfedezel egy várost, ne menj oda többé az emlékek miatt?

Vagy épp az emlékek miatt mész oda szívet tépázni?

Örültség ugye a szerelem?

Benne minden díszletére emlékezni, újra- és újra.

   Én nem szeretném kitörölni, de már nem szeretnék emiatt szenvedni. Sem egy rendszám, sem egy felugró utcanév láttán. Csak együtt szeretnék élni vele, hogy igen, akkor jó volt és szép.

         Gyakorta elém csapódnak ezek a dolgok, amelyekkel nem igazán tudok mit kezdeni, fáj, hogy emiatt emlékezem.

  A lehúzott ablak résén párás hideg zúdul be, körülöttem besötétedett, a nap lement, itt ülök a sötétben csillagok alatt, látom a kisgöncölt, az esthajnalcsillagot, a Hold fehéren vakít. Sosem tudom milyen Hold van épp, pedig régen ezeket a dolgokat tudták az emberek.

Szarvasbőgés hangja hallatszik a felettem kétszáz méter magasan lévő erdőből. A nagy sötétségre pillantok, onnan jön a hang, ha világos lenne most a fák lombkoronáit látnám és a sziklákat, amelyek, már sokat láttak ez idő alatt.

   Ideje lenne mennem, már. A betonúton, a kanyarban megállt a tegnap lehullott eső sara és hordalék. Idejövet is alig tudtam átverekedni magam az autóval, majd figyelnem kell és a közeli sziklákra és kövekre, hogy ne csússzak neki . Az autó fényszórói a szürke betonon sárgásan világított fényalagútja a szemközi kis pincére világított amelyen szétragyogott a fény a közeli cseresznyefára, és ereje tompult.

  Ez a világ és én benne élek, benne élek!? Te benne élsz-e?