2011. szeptember 1., csütörtök

Én és a Pepsim

A kék fémdobozban serceg a kóla, bele-bele kortyolgatok. Az ablakon látom a szemközti ház falát, ami napraforgó sárga színű volt, persze az idő játszadozott vele ezért az árnyalatai néhol váltakoztak és sötétebb is, mint egy napraforgó sárga színe, de olyan jó volt ránézni. Igen eltűnt, most szürke, mert lefestették.  Eddig egy telet voltam itt, de öröm volt ránézni a szomszéd ház sárga házfalra, amikor esett a hó, vagy ha az ég szürke köpenyébe burkolózott és a tájat is szürkévé változtatta. Most már nem kell semmit változtatni, mert mindig szürke. 
ma volt a skandináv lottó húzás, de megint nem nyertem, pedig hazafelé jövet már azt képzeltem, hogy Rómába veszek egy kis lakást, Land Rover-em van, vagy egy Volvom, vagy egy szaros Vespa-m és ősz van, vagy legalábbis kezdődik és annyira boldog vagyok, hogy csak na....
Ősszel szerelmes leszek.  Ezt a tegnapi bringázáskor ötlöttem ki, amikor a bogarak és a menetszél belém ütközött.  Most azt hiszem, hogy letértem a főútról. Nehéz év volt ez. De ezt más ki tudja? Olyan bűntudatom van minden szó után, hogy rosszul írom, vagy helytelenül, talán a vesszőt máshová rakom, hogy egyszerűen görcsbe vagyok, de minek? Kinek akarok én megfelelni? Buta vagy a.p.!
Csak ne lenne ez az állandó fájdalom, de biztos pont az életemben, amikor felkelek, tudom, hogy vagyok. Éjjel olvastam, igaz pár oldalt, de olvastam.  „vorrei essere questo libro che ti guarda ogni giorno negli occhi senza arrossire” -„Bárcsak lennék ez a könyv, így mindennap a szemedbe nézhetnék anélkül, hogy elpirulnék. „  Aztán ez a mondat elvágott, a szépség. óóó…
Tegnap az autók, ahogy elhúztak mellettem bringázás közben, féltem. A haláltól, és hogy mi van utána. Nem filózgatok erről. Nemrég kérdezte tőlem valaki egy esti sétálós padon ülős csillagnézős tiszta éjszakán. Az élet és a halál között van az a pillanat…mondja, - vagy valahogy én így képzelem el, de akkor már nincs fájdalom ugye??? Aztán persze csendben maradtam, mert ha erre tudnék…de nem tudok. Aztán egy gyors vonat halad el a távolba, nem is tülkölt. Csak elszáguldott.
Ősszel szerelmes leszek.  Ősz van. 

2 megjegyzés:

CoffeeLover írta...

Az emberek nem a haláltól félnek, hanem a meghalástól - nekem legalábbis ez a véleményem. Az ismeretlentől való félelem a másik problematikája a halálnak. Egyrészt félünk a fájdalomtól, másfelől a kiszámthatatlanságtól, továbbá attól, hogy mi lesz utána. Mi lesz velünk? De ez egy meddő kérdés, hiszen most, a jelenben aggódunk a a jövőbeni múltunkért. Ez így kissé kusza, de remélem részben érthető azért. Tehát, mi jelen pillanatban nem is igazán attól tartunk, hogy hova kerülünk, hanem attól, hogy mi lesz a mostani világunkkal. Logikus, mivel mi ezt ismerjük, ezt óvjuk, a halál utáni létünkről pedig nincs biztos információja senkinek. Én a semmitől félek, az ürességtől, és magától a tudattól, hogy minden megy tovább, csak én nem, csak én esek ki ebből a mederből, csak én nem tudok majd érezni, gondolkozni, cselekedni, szeretni úgy, mint akik itt maradnak.

CoffeeLover írta...

A helyesírásról pedig csak ennyit: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Van még egy ilyen bevett hármasom: olvasni. Legjobban az olvasással fejlődsz, illetve ha te magad is próbálod a tanultakat átültetni a gyakorlatba. Én például még anno' regisztráltam egy író/költő online oldalra, és örülök ha építő kritikát kapok, hiszen egy kivülálló meglátja a hibát egyből. Azt viszont nem preferálom ha a stílusomat akarják megreformálni. Az az enyém, azt nem adom. :)
(Van egyfajta stlílusom, de engem szinte mindig mások inspirálnak. Képzeld, Te is. És ez nem utánzást jelent szerintem).