P.M.
és én
Amikor
lement a nap, olyan szenvedősen nyugodtan és szépen, a belvárosi lakásom
erkélyéről figyeltem a várost az elém táruló kilátást, melynek megunhatatlan
házai, ablakai, és a távolban lévő szilárd hegyei húzódnak. A szomszéd épp
tévézik, ezt az ablakaiból kifutó tompa fények sugara jelzi. Csodáltam a közeli
villamos megállóban álló embereket, hogy ebben a szép őszi esti éjszakán nem
képesek pár métert sétálni, kicsit is elgondolkodni azokon a dolgokon amiket
ők, saját maguknak fontosnak tartanak. Én innen nem tudom, hogy mire gondolnak,
sem azt, hogy melyik boldog, melyik szomorú, viszont eljátszhatok a
gondolattal, kitalálhatok új élettörténetet, boldognak hihetem, vagy épp
szomorúnak.
Az
eső elől hárman beállnak a villamosmegálló íves teteje alá, páran az esernyőjük
alatt cigiznek, és mindenki balra tekint figyelve, hogy a kanyaron túlról mikor
esik be a pirosra mázolt villamos. Kijjebb állok az erkélyen, hogy az
esőcseppek súlyát érezzem magamon, az arcomon, a kezemen. Érzem, ahogy az eső
kis cseppjei rám tapadnak és néhányan összefogva továbbzuhannak a mélybe.
Csinálok magamnak egy kávét. Felrakom a kotyogós régi kávéfőzőt a tűzhelyre.
Ezt is a nagyszülőktől kaptam. Visszamegyek az erkélyre, kezemben a kávé.
Rágyújtok. A cigaretta parazsa sercegve izzik, szinte a város zaját nem is
hallom, csak ezt a sercegést. Mint valami művészfilmben, megállnak a hangok. A
villamos már elment, most már szinte senki nincs lent, kiürült a váró és az
utca is. Senki nincs , kinek történetet találjak ki, egy új általam
megkomponált életet, amelyben én vagyok az aki tudja mi fog történni a
főszereplővel.
A kávé gőzölgött magában a fekete fehér
bögrémben és a kedvenc kanalam fürdött a szép sötét mogyoróbarna nedűben.
Bezuhanok a bőr kanapémba, s nyugodtan elkezdem tovább szürcsölni a maradékot.
A lábamat a kanapé előtt kis asztalra rakom, ölemben egy könyv, remélem újabb
erőt ad az este hátra levő perceihez. Vajon iszik-e valaki este nyolc óra után
kávét??? Valószínűleg nem sokan isznak ekkor már, mindenki már a holnapot
tervezi a dunyha alatt, álmodnak, vagy éppen egymás álmaiért tesznek,
tetszelegnek egymásnak, szeretkeznek. Hátradöntöm a fejemet, lehet, hogy kávé
helyett le kellett volna innom magamat. A hűtő még ugyanis tartogat pár üveg
Martini-t a tegnapi buliról. Nem tudok olvasni, pár oldalig jutok, aztán
abbahagyom. A védőborítót használom könyvjelzőnek, hogy tudjam, hol tartok.
Bekapcsolom a TV-t. Olasz bajnoki mérkőzés. Lekapcsolom. Tegnap játszott a kedvenc csapatom a mai
meccs nem érdekel. Tíz perc múlva kijelentem hivatalosan: Unatkozom!
Hátrahajtott
fejjel nézem a falon lógó képet, fejtetőn, így még sosem láttam. Bekapcsolom a
laptopomat, írni kezdek. Az eső továbbra is esik. Az ablakon bezúdul a friss
eső illat. Elkezdek valamit írni, csak úgy jönnek a szavak. Olyan dalokat
hallgatok, amelyekről tudom, hogy segítenek írni. Cseppet sem zajosak,
letisztultak, mint valami szépen megtervezett forma, mintha a szerző pont
ezekre az alkalmakra komponálta volna. P.M. és én, hogy mikor és hol
találkoztunk, már nem is emlékszem. Csörrent a telefonom, nézem a
kijelzőjét: P.M. Beszéltünk, majd elindultam hozzá. Sosem voltam még nála,
pedig tudtam, hogy hol lakik. Felöltöztem, mert éppen hajnal tájt tartott az
óra eddig írtam egy kopott asztalnál, amit még a nagyszülőktől hoztam el
faluról. Rajta a laptopom és, még ami elfér rajta. Lekapcsolom, áramtalanítok.
Összeszedem a cuccaimat. Fotósfelszerelés, kocsi kulcs, lakáskulcs, müzlis
szelet. Becsukom az ablakokat, lenézek az utcára, még mindig esik az eső, és
nyugodt minden. Csak pár őrült taxis áll a megállótól nem messze, rejtvényt
fejtenek a kocsiban ülve. Becsukom a
bejárati ajtót három zárral, biztos ami biztos. A szemközi szomszédba például
négyszer törtek be az elmúlt egy évben. A kocsim a ház előtt vár a lámpák puha
fényében, valóságos tömeg gyűlt össze körülötte a sok másik kocsit látva.
Pittyent a központi zár, csak én szoktam ezzel menőzni, legalábbis E. szerint.
A táskámat a hátsó ülésekre tettem,
gyújtást adtam, majd a rádió magától elkezdte játszani azt a dalt amelyet utoljára
hallgattam még ma, amikor jöttem haza egy megbeszélésről. Persze megint nem
vagyok elég jó ahhoz…na mindegy…
A
zenét lehalkítottam az eső kopácsolt az autó tetején s azt hallgattam pár
másodpercig. Beindítom a kocsit, indulok P.M. felé.
Esőben
legszebb a város.
folyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése