„Valaki nagy történeteket talál ki
magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen
őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is.
Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap,
amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll,
értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história,
hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván
tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség.
Egy kérdés.” Alessandro Baricco
Lehet, hogy nem kellene semmit se leírnom
az idézet után. Lehet, hogy csak bringára kellene pattanom, hogy érezzem a
hideg levegőt, ami most érkezett meg. Lehet, hogy csak vásárolnom kellene az
ebay-en egy új lelket. Keresem is a bankkártyámat, azt amelyik lejárt. Üres,
mind a kettő. Szombaton segítettem egy családon, bár a
segítség erős kifejezés, inkább azt használom, hogy örömet okoztam neki. Így
már más. Aztán vasárnap is segítettem egy másik családon, ez viszont félelmetes
volt. Lepörögtek az előző év eseményei, mennyit ültem a kórház előtti
parkolóban, szinte ott töltöttem a fél telet, az egész tavaszt, az egész
nyarat. Néha felmentem, de féltem. Aztán bekövetkezett… Tegnap is kerülgették a
beszélgetésükben a halál szót azok akiket vittem. Valahogy jobb ha nem is ejtik
ki…
Aztán az ismerőseim, akiket vittem
felmentek a kórházba, én meg vártam a parkolóba…mint…nem is olyan régen.
Hiányzol papi!
Este egy megbeszélt találkozóra
siettem autóval. Ablak félig lehúzva, rádió bekapcsolva. A szaggatott vonalak
csak néha törtek meg az út közepén. A rádióból egy olyan dal szól, ami nem
hagyta békén a lelkemet. Elkezdtem pityeregni, aztán feljebb és feljebb tekertem
a hangerőt, amíg tartott a dal. A mentszél arcon csókolt s könnyeimet
szárította. Papira gondoltam. Hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése