2011. szeptember 26., hétfő

K. és én


K. és én

A tavasz kezdte kibontani a fák leveleit. Én pedig el voltam a szokásos tavaszi fáradtságba burkolva, egyedül és magányosan. Aztán jött K. Mondanom se kell, minden más lett. Első pillantásra szerelem, meg minden. Először egy kis közértbe találkoztunk. Olyan szép volt az arca. Másra nem is emlékszem, csak, hogy nagy sálat viselt, kékes-fekete színűt. Libabőrös lettem tőle, mikor belépett a boltba. Akkor már tudtam, hogy ez a valaki több mint más számomra. K. lapockáig érő barna hajú és szemű szép ajakkal megáldott lány. Este tizennyolcórahuszonhatkor kezdődött minden. Ő nem tudtam még, én már igen.  Aztán a sors úgy hozta, hogy pár napra rá együtt sétáltunk a hidegben. Elmesélte a szörnyű napját, én meg nem igazán tudtam mit válaszolni, hisz az írás egy elég magányos műfaj. Vagy tudok valamit írni, vagy nem. És persze amit írok, mégsem mesélhetem el, mert az eléggé unalmas. Azon gondolkoztam, hogy a képzelet nagy erő bennem, és mondok valamit, ami elég hihetetlen, de mégis igaznak tűnhet. Aztán erre volt két másodpercem, de nem jutott semmi szenzációs az eszembe, így maradt az, hogy suliba voltam… mert végzős vagyok egy főiskolán, de több időt töltök a művészkávézóba, mint órákon.   
A kávézóba is csak azért megyek, mert figyeltem az embereket, akik egy idő után megismertek. Mindenki a szokásos helyére szeretetett ülni. Megvoltak a napok, hogy hétfőn az öreg hölgy jön, kedden a fiatal végzős középiskolások, szerdán Bogár úr, csütörtökön a festőművész. Pénteken, általában ha tehettem már a városban se voltam. Nem vesztegettem az időmet. Ki vidékre, friss levegő, utazás, új emberek, ha nem is megismerése, de új történet fabrikálása az agyamban, amely ha beindított, az előkészített füzetembe irkáltam gondolatokat, hogy este, a barna fa asztalomon leírjam őket, magányban és csendben az Ikeás lámpám fénye alatt. Egy kis vörös borral, mint a nagyok, jegyzetek tömkelegeivel, hogy összehozzam az eddigi legjobb történetet. Visszatérve az emberekre a kávézóból, mert fontos, hogy milyen történetet találtam ki nekik. A hétfői öreg hölgy, mindig tizenegy és dél között jött. Haja mindig tökéletes volt, valószínűleg a fodrásztól jöhetett. Leült a kávézó legnagyobb ablaka előtt. Rágyújtott, megivott egy sört, egy cappuccino-t, néha-néha egy kis konyakot s közben pedig bámulta a galambokat a főtér háztetőin. Hamar el szokott menni, mert senkivel nem beszél. Vele hasonlítunk. Olyan magányos típus. 
Aztán kedden a végzős középiskolás lányok. Általában négyen szoktak jönni. Megisznak egy lányos kávét, trécselnek, rágyújtanak a legmárkásabb női cigarettára. A füstöt erotikusan a jobb irányba fúják a levegőbe, majd körbenéznek, hogy valaki figyeli-e őket. Hirtelen felvihognak, mosolyognak. Talán az élet súlya még nem bontotta meg lelküket és a szárnyukat nem szabdalta le. Volt egy szőke közöttük, amelyik elég csinos volt és tetszett is, de minek szedjek fel egy újgazdag fiatal fruskát???
Szerdán jött Bogár úr! Ő egy kis mogorva öregember volt, de a pincérnőkkel, akik a húszas harmincas éveikben jártak, mindig fel tudták vidítani. Lehet a látvány, vagy akármi. Elszívta a szivarját, elolvasta a friss La repubblica napilapot, szemüvegét előtte gondosan megtisztította. Bogár úr az asztalra mindig kitette a slusszkulcsát, és egy Volkswagen embléma virított a kulccsomó végén. Persze ebből még nem lehet tudni, hogy milyen kocsija van az öreg Bogár úrnak, de amikor egy szerdai napon sétáltam a külváros elhagyatott részén láttam őt, ahogy egy fekete VW Bogárba ül bele. Így elneveztem Bogár úrnak. Valószínűleg egyedül él, a fiai pedig Milánóban, vagy valahol messze élnek, őt ritkán látogatják. Nehezen találja fel magát Bogár úr ezért olyan morcos mindig. De mikor meglátja Ester-t, mindig elmosolyodik.  Ester az egyik pincérnő és gyönyörű. Talán ez a nap csúcspontja. Csütörtökön pedig a festőművész jön. Őt azért hívom így, mert mindig színes festékpöttyökkel van tele a kézfeje. A ruházatán látni, hogy mennyire bohókás. Színes bő vászonruhákba jár. Manós kinézete, bő ruhája olyanná teszi, mint a mesékből egy törpe, igaz ezt a mérete ingen csak megcáfolja, mert egy fej híján két méter. Talán óriás törpe még lehetne... Általában sok emberrel veszi körül magát, néha viszont egészen magányosan a laptopja mögött keres valami új ötletet az interneten. Kávét iszik, és zöld Marlboro-t szív. Egyszer-kétszer beszélgethettünk volna. Én azt mondtam volna, hogy munkanélküli író- fotós vagyok. De igazából saját magam dönteném el, hogy mivel kezdjem… mert mitől is író egy író??? Vagy mitől fotós valaki??? Mitől jó??? És a munkanélküli pedig most adott, már egy éve, (persze ott a suli...) Szóval munkanélküli író-fotós mondtam volna, de nem. 
     Visszakanyarodva K-hoz és az első találkozásra, amelyben elmesélte a szörnyű napját, és én amikor nem tudtam semmi értékelhetően szenzációsat mondani, amitől beindul, amitől egyáltalán érdekesnek tűnhetek.  Azt mondtam, hogy  írok néha egy Online Magazinnak, de nem fizetnek sokat,  amire egy „Aha, biztos érdekes” válasz jött. [Nem akartam mondani, hogy ha egy hétig kihúzom belőle akkor egészen szép…]. Amit mondott lefordítottam magamban, hogy nincs elszállva tőlem.  Aztán még sétáltunk a márciusi hidegben, a kék égen a szürke szél futta bárányfelhők váltották egymást. A leheletem is látszódott. Aztán fél óra múlva, mondta, hogy ő megy, mert igen fáradt. Holnap találkozzunk, és akkor többet tudunk beszélgetni, eközben elmosolyodott. Ez volt az a jel, ami jól esett, mert érdeklődik irántam, van benne egy kis játék. Elkísérem haza, megölelem, puszi. Aztán ahogy a lépcsőn lépdel felfelé a haja lebeg, én meg mondtam magamba, hogy bár csak lenne már holnap, de biztos, nem fogsz szeretni és utoljára láttalak…
Rágyújtottam egy cigire, mert már nagyon kellett. Közel volt a városközpont a főtér és a kávézó, igaz kávézni már nem volt kedvem, csak leülni a téren a fa alatt egy padra, és nézni az embereket, s főként a galambokat, hogy milyen szabadok.
Egyedül voltam. Kezdtem unatkozni. Hazamegyek, írok -  motyogtam magamban. Megírom a legjobb írásomat, így ülök asztalhoz minden este, persze azon az estén semmit nem tudtam. Fél órába telt kigondolni, hogy mit írjak K-nak. Aztán csak egy „Szép álmokat” SMS üzenet volt a legegyszerűbb… Elég kreatív. Válasz nem jött. Hiába vártam hajnali négyig. Éjjeli egy órakor még kávét ittam a teraszon, és néztem a szemközti panelház ablakaiból felvillanó TV fényeket a néhány ablakból, ahonnan lüktetve sugárzott a villódzó kékes fény. A kávétól gyorsabban fogok álmodni…nevettem el magam. A kanapén ébredtem, arcomba sütött a nap, de csak a két sötétítő függöny közötti részen.
Reggel vagy ahány óra volt, főztem egy kávét a teraszon elkezdtem szürcsölni, rágyújtottam egy cigire. A hajam össze- visszaállhat, de nem érdekelt. Az ötödik emeletre már az emberek nem néznek fel. Ez az utolsó emelet. Tizenegyóra…délre beérhetek még a Művészettöri IV. órára. Három órakor meg K-val találkozom, de még nem is tudom hol… Most én írjak rá egy sms-t, hogy mikor és hol??? Eltelt fél óra, és jött egy sms-t tőle. Mégse háromkor találkozunk, mert dolga akadt, hanem hatkor. Nem szeretem, hogy ha változtatnak az időpontokon, mert már felkészültem a találkozásra. Válaszoltam : ok és hozzátettem, hogy a bolt előtt. Ahol volt a kiindulási pont, de persze ezt ő nem is tudja szerintem. Közben az órára nem is tudok figyelni. Rajzolgatok a füzetembe. Legszívesebben kimennék elszívni egy cigit, és sétálni, vagy beülni a kávéházba, mert itt van a sulitól egy saroknyira, de még huszonnégyperc. Gondolatokat írok, gondolatsorokat. Igaz úgyse fogok velük mit kezdeni, de nem hagyom elengedni őket. Maradjanak csak szépen. Az óra után a kávéházba mentem, ott voltam K-val való találkozásomig. Leültem a kávézó nagy ablakához és néztem a galambokat, miközben újabb kávét ittam, és rágyújtottam. A szemközti ház teraszán a leanderek már kezdtek éltre kelni a napfénytől. Az emberek napszemüvegeik mögé bújtak, kabátok kigombolva. A napon kellemes az idő, viszont az árnyékba, még mindig hideg. Lassan hat óra. Ma sem csináltam semmit.
     K.-val a bolt előtt találkoztunk újra. Megint elég fáradt volt. Átsétáltunk a két betonház közötti kavicsos térre a nagy hársfa alatt volt egy piros pad. Leült a tetejére, beszélgettünk a napjáról és rólunk. A szemébe néztem s még jobban felfedeztem azt a szépséget, amelyet eddig is észrevettem, de most el tudtam időzni a résztelekben. A szépségpöttyök még mindig szemtelenül szebbé tették. Sminkje még jobban kiemeli szemeit. A gyönyörű szempillák a mosoly, amely arcán úgy tündököl, mint a világon semmi más. A puszta gondolat is rettenetes, hogy nem fog szeretni. A nap már lenyugvóra járt, a város kezdett megnyugodni. Vajon mit gondolhat most rólam? Elég jó vagyok?? Megfordul ugyanez a kérdés a fejében?
Aztán mondta, hogy ez egy rossz időszak, és hogy egyedül e g y e d ü l akar lenni, de viszont kezd megkedvelni. Láttam, ahogy eltávolodunk egymástól. A léptei határozatlanok voltak, lehet nem is akart mozdulni, de a távolság mégis nőtt. Felajánlottam, hogy jöjjön fel hozzám, igyunk meg egy teát, sok cukorral és ekkor a távolság kezdett csökkenni. A szobámba volt egy fekete pianino. Elkezdett játszani, majd a  sírásból nevetés lett, a nevetésből pedig csók. Háromóramúlva, megint bejelenti, hogy megy. Hazakísérem, mint tegnap. Most már nem mosolyog. Nem tud semmit. Otthon éreztem az illatát a párnámon és mindenhol ő volt. Pár óra múlva felhív, beszélgetünk kilencpercet. Holnap találkozhatnánk mondta ott a kávéházban amiről sokat meséltél és az emberekről. Mostantól együtt nézzük az embereket, a galambokat. Ő elolvassa amit én írok, én meghallgatom őt ahogyan zongorázik. A történet innentől kezdve saját magát írja.




2 megjegyzés:

Tina írta...

Jó ideje nem olvastam az írásaidat, bevallom. Végre pont akkor jött a post fb-n, amikor volt is időm elolvasni, így nem feledkeztem meg róla.:) Nagyon sokat fejlődtél, gratulálok, csak így tovább.:)

CoffeeLover írta...

Megkapó. Olvastatja magát, és ez nagy erény, ezzel ellentétben a végét elég druva klisének érzem. Plusz egy kis megjegyzés: ha valahol már bent vagyunk/voltunk, akkor -ban,-ben a rag, hiszen a -ba,-be csak az odamenetelt hivatott kifejezni. Pár vessző hiány is akad, illetve a "kilencperc" egybe írva nem helyes. Nem akarom szétszedni az írásod, de ha már sikerült ilyen remek hangulatot teremtened, legalább ne vesd vissza ilyen "apróságokkal", mivel elég zavaró tud lenni.

Ami megmosolyogtatott: kávétól való gyorsabb álmodás :)

Apropó, K. jellemzését picit hiányosnak éreztem, viszont a kávéházas rész elég jó.

Üdv. Cass