Pablo Neruda : XLIV

Hol van a kisgyerek, ki voltam,

itt van még bennem, vagy sehol sincs?

Tudja-e, hogy sosem szerettem

s hogy ő se szeretett soha?

Mért nőttünk együtt annyi évig,

hogy aztán elváljunk örökre?

Mért nem haltunk meg mindeaketten,

mikor meghalt gyermekkorom?

És ha a lélek elhagyott,

miért követ tovább a csontváz?

A festőművész lánya

2011. nyár

Július első hétvégéje volt. A lány, apja képeit árulta egy fesztiválon. A lány barna enyhén göndör haja összetűzve, hogy vállai megpirulhassanak a nyár első igazán forró napsütésétől. Rajta piros vászon ing, piros gyűrű az ujján, piros karkötő. Piros a kedvenc színe...

 Apja a kiállított képek mellett bő csíkos gatyában és valami furcsa pólóban várta az érdeklődőket. Ha az utcán találkoznánk vele biztosan sokan megnéznék, és mindegyik egy közös helyet mondana, hogy hová is való. "Őrült" vagy "bolond", de a képei kiválóak.

A képek arról árulkodnak, hogy a festő igen hullámzó érzelmekkel rendelkezik. Egyszer szárnyal, mikor intenzíven használja a piros és sárga színeket, és van mikor depresszióba esik, ekkor gyakran a méreg zöld és sötétkék színeket dobja egymásra. Valahogy így megy ez.

A lány mosolyog. Magasra nőtt fenyőfa árnyékában nézi a tömeget, és azokat az embereket, akik fintorogva nézik a képekre írt árat. Ennyit ér a művészet hölgyeim és uraim!!! Senki nem hajlandó pénzt áldozni rá. Senki.

Apja képei záráskor ugyanannyi darabot számláltak, mint nyitáskor. Nem volt elkeseredve egyikőjük sem. Tudták, hogy a fentről kapott ajándékot ők eljuttatták az emberekhez, adtak, s cserébe, ha egyik nap nem kapnak semmit, hát akkor annak úgy kell lenni. Ha viszont eljön egy következő nap, lehet, hogy fáradozásukért, majd kapnak. Viszont nem várhatják el, hogy ha adnak, mindig kapnak is.

A nyáron többet adtak lelkileg másoknak, mint kaptak.

A lány, L. tanulni ment. Kollégiumban lakott. Apja, pedig a ház mögött lévő pajtából kialakított díszes, sárga, vörös,  teremben dolgozott a képein. Nem élt semmi szerrel. Nem ivott, nem cigizett. Csak alkotott. Élt azzal a fentről kapott ajándékkal amit ő kapott. Hagyta kibontakozni, ahogy a kezében lévő ecset íveket és formákat alkotott és élvezte  ennek minden egyes percét. Mindig kellett alkotnia valamit. Egy új festményt, egy új verset. S a végtelen utazások...

L. kitűnően tanult hétköznap az egyházi iskolában, még nem tudja mi szeretne lenni, talán író, vagy újságíró, mert szeret írni. Hétvégente , pedig a hegy tövében ahol laktak, magas fenyőfák árnyékában lévő tégla házukban melynek utcára néző ablakai száma négy, míg másik felől egy, s kéményeik száma kettő, emeleti ablakából nézte az eléje nyíló tájat. Az idő itt mindig hűvösebb volt, mint máshol. Egy kis völgy, melyben megváltozik minden, s ettől különlegessé válik minden. L. ezekből a hétvégékből merített erőt, a hétköznapokra. És abból, hogyha valami ismeretlen idegen jött hozzájuk vendégségbe. Mind azt az ismeretlent, amit meséltek neki elraktározta, és álmában ugyanazon a helyen járt, amit az ismeretlen idegen mesélt neki. A boldogság gondtalanul átáramlott a testében.

A gondolatait papírra vetette, egy elég vastag fekete füzetbe, amit benyomott a könyves polc könyvei közé így nem tudta senki megkülönböztetni, hogy az egy régi könyv-e, vagy valami agyonolvasott könyv. L. gondolatai így csak számára voltak ismertek.  A falu csendjét hallgatta, a levegőben tavasszal akácfa illat úszott, nyugalom, boldogság és remény. Esténként utcalámpák tompa fényében sétáltatta kutyáit, s a hideg friss levegőt mélyen tüdejébe szívta boldognak érezte magát. Lecsukta szemét, s egy ismeretlen fiúra gondolt akinek arcát, nevét nem tudja, csupán annyit tud róla, hogy vonzza a fiú a boldogságát. Szeretnélek megismerni. Beszélgetnek a végtelenségig, s tavasszal akácfa illatt mellett a szerelem is belengi az utcákat, amelyeken járnak. A szűk csörgedező patak part melletti ösvényt, a kis hidat, a tompa fényekkel teli utcákat. Újra akarja érezni az illatot az érzést. Ezek azok a felek, amelyek a viharban találkoztak!

Ősszel, egy szeles októberi napon, viszont úgy érezte, hogy a boldogság már csak akadozva jön. Élvezte, hogy hétvégente, pénteken az „édespénteken”, mert mindig így hívta, amikor hazamehet emeleti kis szobájába, és magára zárhatja az ajtó.

Ismeretlen ismerősök jönnek, vagy ő megy az apjával, kiállítás megnyitókra, vagy csak úgy mennek. Ez volt a hobbijuk. Sokszor úgy volt, hogy L.-ért pénteken kettőkor elment a festőművész apja a sulijához kocsival, hogy hazavigye, de aztán néha vasárnap délelőtt értek haza. Addig mentek az ismeretlenbe. A kocsiba aludtak. A festmények ide-oda szállításához egy nagyobb autóra volt szükség. Egy fekete dzsipjük volt nem egy kis busz, melyből kivehették volna a hátsó üléseket, így a nagy térben tudtak volna aludni. Ha ősszel az idő elég hűvös volt, akkor is a kocsiba aludtak, a kocsiba volt fűtés, így az akadályokat könnyen át rúgták vagy éjjel is utaztak. Betakaróztak több takaróba vagy hálózsákba. Út közben olyan dalokat hallgattak, amelyben nem volt ének, csak dallam. Többnyire olyan zenét hallgattak, például amiben csak zongora szólt, mert a zongora megérinti a lelket. S a zene mely egyben inspirálta is mindkettejüket, fontos volt, hogy a lélekig hasson. L. írt vagy olvasott míg apja pedig beszívta az ismeretlen levegőjét amely sok inspirációt boldogságot tartogatott. Kis falvakba megálltak enni, teázni,  fotózni, ha végeztek meg mentek tovább egy újabb városba egy újabb faluba. 

Így teltek a hétvégék. Míg L. szerelmes nem lett. Legalábbis valamit érzett. Egy fiú tetszett neki és mindig figyelte a távolból. Megfigyelte, hogy a fiú a  buszpályaudvaron milyen buszra száll, melyik nap hány órakor, és képes volt mindig kiszaladni a pályaudvarra, persze csak ha ráért, de általában igen, mert vitte előre a szíve, hogy láthassa a fiút.

Volt egy másik szerelme is, róla nem tudott semmit, de mégis mindent. Egy ismeretlen fiú írásait olvasta a neten, s titkon tudta, hogy egyszer úgyis találkozni fognak, kinyomozza, hogy a történeteket, melyek álmodozásra ösztönzik a képzelet és a valóság határán táncolnak, ki írhatja. Azt tudta csak, hogy fiú, mert mindig a szerelemről írt, vagy arról, hogy szerelmes akar lenni, vagy arról, hogy a lelkén újabb seb keletkezett, vagy csupán arról, hogy az elképzeltvalós életben milyen jó is létezni. L. akart lenni a fiú mindent elsöprő szerelme.

Késő őszi nap volt, mikor a köd betemette az elképzeltvalós életet, L. örökre elvesztette a szerelmét. Péntek van, ma van szerda és hétfő. A tompa fények sírnak az éjszakában, a lelkek dideregve mosolyognak a testekbe zárva.

Aztán a fiú aki a történeteket írta,  évekkel később volt neki egy új története. Egy barna göndör hajú lányról, piros ruhában, melyről mindig is álmodott s aki egy festőművész lánya volt. Később a történet valóság lett.

Ezek azok a felek, melyek a viharban találkoztak. 

"Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak."

Oslo, August 31st (filmből részletek)

Oslo, August 31st


Norway

2011, 95 min.

Director

Joachim Trier

Scenario

Eskil Vogt, Joachim Trier

Operator

Jakob Ihre

Montage: 

Olivier Bugge Coutté, Gisle Tveito

Music

Ola Fløttum

Actors: 

Anders Danielsen Lie, Hans Olav Brenner, Ingrid Olava, Tone Beate Mostraum

- Szerinted melyik nagyobb móka? A palacsintát enni, vagy gondolkodni róla?

***

- Apa kitöltött egy tesztet, és azzal büszkélkedett, hogy e szerint művészi személyisége van. Úgy tartotta, hogy azok az emberek akik a katonai emlékeiket mesélgetik, unalmasak.

***

- Tiszteletben tartották a magán szférámat, talán túlságosan is. Azt tanították nekem, hogy a vallás gyengeség. Nem tudom, hogy ezzel egyet értek-e. Sose tanítottak főzni vagy emberi kapcsolatokat kiépíteni, de ők boldognak tűntek. Sosem mondták, hogy a barátság felold amikor idegenből barátok leszünk. Engedték, hogy válogatós legyek az étellel. Anya azt mondta, azt csinálhatok, amit szeretnék. Eldönthetem, mi akarok lenni, kit akarok szeretni, hol akarok élni.

***

- Nem tudom, mit tegyek. Alig tudtam beszélni, amikor ő szerette volna.

- És ezt csak így mondta?

- Tegnap, amikor fogat mostunk, ő kiment...nem direkt nekem mondta. Elkezdett arról beszélni, hogy nem biztos abban, hogyan érez velünk kapcsolatban. Vagy, hogy ha majd velem akar lenni akkor szól majd...

- de aztán

- aztán úgy fogytatta...

- hogy nem tudja, hogy mit érez???

- igen, vagy...Miről? Rólad?

- Rólam és...

***

Meg akarok házasodni, gyerekeket szeretnék. Beutazni a világot. Venni egy házat. Egy romantikus nyaralást. Mindennap fagylaltot enni. Külföldön élni...Elérni és megtartani az ideális súlyom. Írni egy nagyszerű novellát. Kapcsolatban maradni a régi barátokkal. Ültetni akarok egy fát. Készíteni egy finom vacsorát csak úgy. Érezni a teljes siker ízét. Jégfürdőzni, delfinekkel úszni. Egy születésnapi partit rendezni, egy megfelelőt. Száz évig élni. Mindhalálig házasság. Küldeni egy üzenetet egy palackban és kapni egy hasonlóan érdekes választ. Legyőzni minden félelmemet és fóbiáimat. Egész nap a fellegeket bámulva feküdni. Egy régi ház virágos kerttel. Lefutni a maratont. Olvasni egy könyvet, amely olyan jó, hogy egész életemben emlékezni fogok az idézeteire. Lenyűgöző képeket festeni, melyek megmutatják hogyan érzek. Egy falat befedni mondásokkal, szavakkal melyek közel állnak hozzám. A kedvenc műsoraimnak minden részét birtokolni. Ráirányítani a figyelmet egy érdekes problémára, amit miatt minden ember rám figyel. Ejtőernyőzni, helikopterrel szállni. Egy jó munkám lenne, amit mindennap lelkesen végeznék. Szeretnék egy romantikus , egyedi ajánlatot. Aludni a csillagos ég alatt. Szerepelni egy filmben vagy játszani a Nemzeti Színházban. Nyerni egy vagyont a lottón. Hasznossá tenni minden napomat. És szeretve lenni.

***

Ha valaki el akarja pusztítani magát, akkor a társadalomnak meg kell engedni, hogy azt megtegye. 

Eltakarom érzéseim

Kora hajnal van. Még nincsen madárcsicsergés, viszont kezd világosodni. Küzdök magammal. Nem bírom leírni az érzéseimet, kimondani meg végképp nem tudom. Ez zavar és dühít. 

Félek tőlük.

 Már nem vagyok bátor, nem tudok fejetlenül rohanni, nem tudok küzdeni csak úgy a semmiért, várni arra, hogy mégis megfogja a kezemet, megcsókol, szorosan átölel. Csak túl akarom élni a holnapot, meg az azutánt, hogy nem Ő tölti be a gondolataimat.

Próbálom visszarángatni az embereket, mert mindig elmennek,  itt hagynak egyedül, eltűnnek előlem.

Csak tudni akarom, miért hagynak el!!! Mi nincs rendben velem???

Itt ez a "valaki" ami nem hagy békén. Van neve, szép barna szeme, göndör haja, azt hiszem szeretem.

Belülről rombol. Néha megadom magam, de akkor nagyon s menekülök magam elől.

"Nem jössz vissza ide Többé már ezután??? "

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Bár újra csinálni tudnánk. - mondogatta újra és újra.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

" szombat van, ma van kedd és hétfő."  A levegőben friss akácfa illat úszott. Ezen a helyen történt meg, hogy az egészből fél lett, s ezek azok a felek, amelyek soha nem találkozhatnak már, kettészakadtak. A fiú lehunyta szemeit, képzeletében pedig a ház lakattal zárt vesszőkből készített kapuján kilépett a lány, mely cseppet sem változott azóta,,,

A lány göndör hajával a kavargó szél játszadozott.  

A ház melletti szűk ösvényen indult el, a patak mellett, s közeledett a fiúhoz. Ezek azok a felek...

A fiú újraakartaérezni a lány illatát, a csókja körte ízét. Ezek azok a felek...

A távoli domboldal felett a kis ház felől kúsznak a sötét szürkés lila felhők. "szombat van, ma van kedd és hétfő"

Az akácfa illat mellett szerelem száll a levegőben.

A fiúnak tetszik a lány. A lánynak tetszik a fiú?

A lány arcát a szél simítja, mely nem más mint a fiú keze.

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol a tavaszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli patak partján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.  ***A képzeletedben több voltam, mint a valóságban.

Látod te képzeleted belső elvárását?

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?)

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.