Az udvaron ülök egy kerti széken. A nap
végre kisütött, ezt vártuk már régóta. Nézem az erdőt, olyan szép és csendes.
És megnyugtató. Hatással van rám, ahogy a bárányfelhők, a nap, a folyó, a meleg
déli szellő. Csend van. A fekete kávémat iszom a csehszlovák bögrémből, most már
nem a mikróban melegítem fel. Szerda van. Lottót veszek a postán. Képzeletben
már a főnyereményen jár az eszem. Mi lenne ha...
Persze nincs ha, de mégis ha, ha...
Vennék egy kicsike házikót Kingával,
valahol egy szép környéken. Talán egy kis domboldalon, ahonnan gyönyörködve
lehet figyelni különösen hajnalban a természetet, az erdőt, vagy ilyesmi. Lenne kert, benne minden
jó, vetemény. Pár gyümölcsfa, szőlő. Amiért most különösen megőrülök, a Pinus pinea, és a
Himalája nyírfa. A kertben két német vizsla szaladgálna, Pál és Modi. A Pál
nevet nem kell különösen ecsetelni, de a Modit, már inkább. Modi, mint Modigliani
olasz festő, szobrászról nevezvén el. Szeretnék még egy kis autót, egy kis Fiat
500-ast. Csupán azért, mert olasz, és nem azért mert napjainkban ez a divat.
Megelégednék bármiféle más, de csak olasz autóval is. Igazából a formája tetsszen és ne fogyasszon sokat...Persze fontos a szín,
amit sosem tudnék eldönteni 100%-osan. A fekete túl komor, és hamar karcolódik,
a piros túl rikító, a fehér túl hamar koszolódik, a sárga még rikítóbb, mint a
piros, a szürke(???), szürke autót, meg nem akar senki, de az se tetszik,
kék??? hm az se szép szín főleg autón...szóval ez egy fontos kérdés.
Aztán a fotósfelszerelésemet szeretném
feljavítani, és megörökíteni minden szép pillanatot az életemből vagy mások
életéből. Alkotni új írásokat, megismerni új és ismeretlen helyeket embereket, néha csak inkább helyeket. Vagy
visszajárni olyan helyekre ahol már jártam, de lenni szeretnék még. Múlt
hétvégén szépen eltévedtünk Ausztriába Kingával. Igazából jó volt. Én, azért
elég ritkán lépem át a határt, de mindig a Moszkva tér című film jut eszembe,
amikor vonatjegyeket hamisítottak, és a két főszereplő Bécsben jár, ahol az
újgazdag fiú mondja a csórónak (tehát itt magamra ismertem), hogy "sosem voltál még külföldön?" Szóval amikor átléptük együtt a határt, akkor is pont ez
fogalmazódott bennem....megfogalmazhatatlan
bizsergető érzés mindig amikor átlépjük azt a határvonalat. Újdonság, mely újat és szépet hoz, szépet hozott számunkra
azon a délutánon. Átléptünk, a levegő másabb. Gyorsan lehúztam a kocsi ablakát,
és beszippantottam mélyen a tavaszi friss osztrák illatot. Aztán mint jó
turistához híven eltévedtünk, ahogy szokott lenni, persze térképünk az nem volt.
Nem is terveztük, hogy átlépünk, spontán volt minden, ugye érted??? Ez a
legjobb utazás. Hirtelen és spontán semmi tervezés.
A szerdai kávézás közben ezt az esetet is
megmosolyogtam, meg a római utunkat is. Meg, hogy annyira visszavágyódom. Róma
az a hely, ahova hazaérkezhetek. Talán jövőre újra valamikor...
Délben zár a posta, előtte oda kell érnem
kitölteni a lottót, hogy mégis megmaradjon az álmodozás estig. Mit, hogyan,
merre...
Aztán hazaérek, nagyanyó nincs
itthon...nincs a konyhában, nincs a szobájában se. Nincs a kályha melletti
székében sem, ahol olvasgatni szokott az utóbbi időkben. Nincs a kertben se,
ahol veteményezni szokott ilyenkor. Üres a lakás. Olyan szokatlan és fura még
ez. Elment. Mindenkit itt hagyott. Papám már régóta várta őt. Most kézen fogva
sétálgatnak, beszélgetnek egymással, bepótolják az időt, elmesélik milyen
dolgok történtek a másikkal. Egy szép parkban ülnek egy padon valami tó előtt,
a nap szépen süt, mosolyognak egymásra csillogó szemekkel , mintha most látnák először egymást hosszú idő után.
S nézik a bárányfelhőket a tó tükrében, én pedig a bárányfelhőket az égen.
Ciao Mami! Ciao Papi!
(Hiányoztok!!!)
"Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind
elvisz belőlünk egy darabot." / Bertók László
