Sétálgattam szombat estefelé az esőben.
Fejben tervezgetem a május 25-ei kiállításomat. Kicsit izgulok, mégiscsak ez az
első. Az eső szemerkél, picit fúj a szél, imádom. Olyan elgondolkodtató. A
közeli hegy tetejét beborítja a felhő, a szél által mindig más formájú. Mint egy igazán magas hegy...talán hó takarhatja? Persze nem... Hoztam
esernyőt is, de aztán mégsem használom, mint az öreg urak erre támaszkodom,
lépésenként leteszem a hegyét a földre, és bámészkodom. Az utcán nem jár senki sem
ilyen időben. Ezt szeretem a legjobban. A főúton autók száguldanak el mindkét
irányba. Vajon merre mehet az a szürke vagy fekete autó? Márai Négy évszak című
könyvét olvasgatom, már itthon. Néha néha kinézek az ablakon, nézem az üvegen a
vízcseppeket, ahogy a diófát fújja a szél, vagy a közeli réten hogyan mozog a
búzamező. Mint valami dühöngő tenger. Felvehettem az új téli pulcsimat, a citromfáim nőnek, de még korántsem olyanok, mint a római...a via antonelli-n ... az még jó pár év...
Szóval így telik ez a szürke szombat
délután...
..." Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet
cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely
máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros
életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja
magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan
élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a
veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos,
céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet
találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt
személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal."
zene: http://www.youtube.com/watch?v=ibgqFaQoNfU
