Rég nem írtam semmit. Túl sok
esemény volt kicsi életemben. Néha felmászok a hegyre ott nézem a tájat
boldogan, és mikor elnézek a horizont felé, már csak arra eszmélek fel, hogy
zúzott sebekkel ébredek a hegy alján. És mindenki azt mondja, hogy ez az élet,
és hogy legyek pozitív, és hogy most ez van, de majd lesz más és jobb. Kérdem én, de
mikor? Kételkedem. Nem rögvest akarom. Talán ez a baj? Aztán csak mennek céltalanul a napok. Nem állok neki
semminek. Időhiányra hivatkozva. Aztán dolgozom is. Éhbérért. Nem is tudom,
hogy egyáltalán minek. Bámulom a monitort 8 órán keresztül. Óránként megnézem,
hogy meg van-e az az apróhirdetésben leírt álmaim autója. Persze tudom, hogy
mindenki kiröhög vele, amikor azt mondom: Egy 1973-as Fiat 127-es az egyik
álmom. Amit még élőben sosem láttam, bár már mindent tudok róla. Mik a hibái,
mikre kell figyelni, mindent, miközben a kevés fizetésemből megpróbálok erre
félretenni, hogy összegyűjtsek, de olyan messze vagyok ettől, mint én Rómától.
Próbálom más világba terelni magam, és olvasni könyveket, azt a pár száz darabot,
amelyet az évek során megvettem magamnak, hogy majd egyszer…na hát itt a pillanat
kedves művészkém az olvasásra. Olasz és magyar írók könyvei között, velük
porosodom és korosodom. Álmaimat és céljaimat körözve. Igaz, néha már azokban
is elbizonytalanodom, mint az emberekben. Ezért fotózom a várost, vagy a
falut. Épp azt ahol vagyok.
Tervben
van az olasz nyelvtanulás, és aztán az odaköltözés is. Mindent halogatok, csak
azt nem tudom, hogy miért. Előbb ezt kell elérnem, aztán utána elkezdhetem ...
Mindig mások szerint élek. Miközben az időm véges.
Sokszor
és sokat vétkeztem. Talán ez a büntetésem. Néha egészen jó fotókat csinálok,
néha pedig nem. Hol fent vagyok hol pedig lent. Ingadozó a lelkiállapotom. Ez
ellen valamit tenni kellene. De nem tudom, hogyan. Nem vagyok irigy más
emberekre, amit elérnek. Csak azt kérdezem, hogy én miért nem jutok el oda? És
mit kell még tennem azért? Van rengetek fotóm, mások azt mondják, hogy
szerelmesek a fotóimba, miközben én, meg tudom a dolgaimat és a félelmeimet.
Túl sok súlyt cipelek magammal. Amit szeretnék végre letenni, magam szerint
élni, boldog lenni. Sokszor és sokat vétkeztem.
Néha
az írás sem segít, csak a fotózás. Ezért írok kevesebbet. Nem érdekel hányan
olvassák, és mi a véleményük. Nekem ez nem segít. Az én terápiám a fotózás. Egy
havi segély pénzből vettem egy öreg 1978-as Canon Ae-1 típusú gépet, egy fix
objektívvel. Ami filmes gép. Azelőtt is fotóztam filmmel, de most jött el a
pillanat, amikor szinte már csak filmmel fotózom. Jól meggondolom és átgondolom
mit és hogyan akarok megörökíteni. Van már négy előhívatlan negatívom. Mindegyik
fotóra emlékszem és kíváncsi vagyok rá. Szívem szerint eladnám a digitális
gépemet. De sosem tudtam eladni még egyetlen cuccomat sem. Nem a
fotófelszerelésemmel kezdeném ezt a sort.
Januárban
meghalt apám. Kívülről úgy látszott, hogy nem viselt meg a dolog. Most, hogy
eltelt az idő és tudatosult bennem, egyre nehezebb. Maradtak bennem kérdések persze
megválaszolatlanok maradnak… 1994 október 23-dikán vasárnap költöztük el tőle,
érthető okokból. Aztán így lett minden ami van. Kissé káosz világnézet, de formálódik.
Menthetetlenül
Olaszország mánia is.
A
minap arra gondoltam, hogy feltérképezem az ősöket. Talán egy hónapja
kezdhettem a kutatásomat. Segítségem szerencsére akadt, aki tudta, hogy
adagokba kell az információt adni, mivel a hirtelen jött sok információval nem
tud mit kezdeni az ember. Régi dokumentumokból öröm a keresés. Mindent át kell gondolni, hogy mi miből jön…stb.
Aztán kiderült, hogy az ükszülőm osztrák. Így 20%-ban osztrák vagyok. Igaz akkor
még talán az nem volt osztrák terület. Furcsa most minden. A szépszülőkig
visszavezettem, talán eddig lehet. Már háromszor jártam abban az osztrák kis
faluban, ami érkezéskor mindig furcsa érzéssel töltött el, most viszont tudom
okát. Most persze kinevethetsz, de így volt. Hétvégén majdnem felkerekedtem
ismét, de aztán mégsem.
Vajon
mikor vezethetem a Fiat 127-esemet? Igaz a 4 fotónegatív előhívására sincs
pénzem, de az álmok segítenek a túlélésben.
Most nagyapám zokniját és
kardigánját hordom. Az fent leírtakban is csak azt mondtam amit tudok, ahelyett amit akartam volna.”