Már rég letettem az álmaimról azt hiszem. Nehéz
felismerni és bevallani. Haladok épp a kedvenc helyem felé, egy zsák faluba,
hogy lássam az egyik álmomat. Egy kőből épített házikót. A, majd ha nyerek a lottón,megveszem, és itt
élek nevezetű álmom egyikét. Nézem a reflektor sugarát előttem, próbálok
figyelni. Bal kezemben izzik a cigaretta, jobb kezemmel fogom a kormányt,
Bartók rádió szól, épp orgona hangversenyen ülök. A búzamezőt fújja a szél,
mintha csak a tenger hullámozna könnyedén. Itt ér a naplemente. A nap utolsó
sugarai. Elraktározom, lefotózom, dokumentálom. Újra itt, újra idejövök valami
megmagyarázhatatlan dolog miatt. Nincs itt semmi, de aztán tudom, hogy van itt
valami, éppen nálam van, itt történik közben pedig mégsem. Már évek óta
harcolunk egymással, összefűzve szépen. Néha már az évek múlásával elfelejtem,
hol is tartok a magam által kreált történetben, itt lenne az ideje újra
átolvasni, folytatni, befejezni.
Mindenem
meg van. Mégis hó közepén elkezdem kutatni azokat a tárgyakat, amelyekre nincs
szükségem, mégis meg akarom venni. Egy új cucc, egy új könyv, egy új cipő, vagy
egy új élmény vásárlása. Aztán, mindent kiverek a fejemből, nincs rá keret.
Pedig megjelent a kedvenc magyar íróm új könyve, stb. És, sorolhatnám. Meg
azokat az indokokat is, hogy keressek új munkahelyet, ami többet fizet, ami nem
ennyire megterhelő, hogy vigyem valamire. Aztán mégis csak függünk a
tárgyaktól, meg azoktól a dolgoktól, amit bemenve a boltba meg tudsz venni. Egy
stílust megveszel és azzá válasz, miközben ez egy elég hamiskás dolog. Küzdeni kell az álmok ellen, hogy egy nagyobb
álmot tudjunk megvásárolni. Egy kibaszott autót. Amellyel úgy érezhetjük majd,
hogy a világ szép, nekünk van kitalálva. Hogy szem szembemehetünk a
határainkkal, hogy felfedezhetjük, amiről azt gondoljuk, hogy még nem fedeztek
fel. Hogy átélhetjük a szabadságot, arra mehetünk, akár a fecskefióka aki most
röppent kit a fészekből, és ez az első röppenése, arra mehetünk, amerre fúj a szél. A
lemondásokkal épült út, nehéz akadályokkal van kikövezve. Miközben ereje
szakadtáig dolgozik az ember, küzd a megélhetésért, az elérhetetlen elérhető
álmokért. Míg utazol 200 km-t és egy teljesen más világba cseppensz. Ott nem is
tudják ezt végig gondolni, ezt a szomorú helyzetet. Ott kellene lenni? Ott
kellene dolgozni? De ez egyfajta menekülés. Pénzért eladni a lelked, vagyis
több pénzért eladni a lelked. Ambivalens érzés, de egyik se jó, egyik se rossz.
Itt vagyok a kedvenc zsák falumban, ahol játszódik a kitalált történetem, amely
részben igaz, részben nem, és újra kellene folytatnom, hogy azok az ál írók,
amelyek léteznek, megtudják, azt, hogy attól, hogy írnak egy könyvet, nem
nevezhetőek írónak. Mert semmi közük az íráshoz, csak időlegesen felkapottak.
Semmit nem adnak a társadalomhoz, de ha sokan felkapják és olvassák az egyenlő
azzal, hogy sikeres író, amelyre sok száz ezer ember rátapad, követi fb-on
merre jár, nézi a fotóit instagrammon, amelyből teljesen azt gondolja az „író”,
hogy tényleg az, pedig rohadtul nem az. Nem a klasszikus értelembe véve író.
Alig van saját gondolata, nem olvasott el több száz könyvet, egyszerűen
beletenyerelt valamibe, amiben pár üzletember lát potenciált, és pénzt csinál
belőle.
Amúgy épp Németh Gábor
: A tejszínről c. könyvét olvasom, ő a kedvenc magyar íróm. Nincs felhájpolva,
nincs futtatva, mint sokan mások, hogy késztetést éreztél az új könyve
megjelenésekor. Egyszerű, imádom a kis történeteket, épp egy fejezetet olvastam
szivarkával a számban, kávét kortyolgatva egy pénteki, munka utáni napon, és
azt éreztem, hogy ez az a dolog amelyet vártam hétfő reggel fél nyolc óta,
amikor elkezdődött a munkám. Most itt vagyok, süt a nap, nincs túl meleg,
pöfékelem a szivarkát, olvasom a szöveget, kortyolgatom a forró kávét, olyan
tökéletes minden. Erre majdnem 120 órát vártam, miközben minden délután lehetne
ilyen, de mégsem, mert abban nem lenne öröm. Az öt napból egy kakuktojás, és
már nem is szürke ez a hétköznap. Az olvasástól felbátorodva, este 22 órakor
nekiindulok a városnak biciklivel. Ez az egyik vágyam volt, hogy vegyek egy
országúti kerékpárt, valami olaszt, Bianchi-t,
vagy Pinarello-t vagy valami olyan formájú tervezést, ami megfog, ami
tudom, hogy olyan, mint én, vagy legalábbis hasonló. Aztán ahogy Homo proponit, Deus disponit. (azaz ember tervez Isten végez) egy
francia lett a befutó. Motobecane márkájú sötét ezüst gyönyörű formájával és
színével megnyert. Persze fáj a szívem egy Bianchi celeste színűért, és, hogy
olasz, de be kell vallani, hogy hiába gyűlölöm a franciákat, azért tudnak,
tudtak ők is szépet alkotni. Egy 1986-os Motobecane az enyém. Különleges, akár
csak én, nem jön egy másik velem szembe. Ezzel szeltem az éjjeli várost.
Megittam egy sört a lezárt Szabadsághídon, majd a várban a Mátyás templomfelé
vettem az irányt, őrületes tervezés, lélegzetelállító, persze benne az orgona
is frenetikus élmény hallgatni, Egyszer beültem egy délutáni misére.
Elvesztettem a hinni akarást, azt, hogy létezik, és újra hinni akartam.
Megszólalt a nagy orgona, ott ültem és újra hinni kezdtem. Agnus Dei, qui tollis peccáta
mundi, miserére nobis.( Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk.) Aztán
a Moszkva tér, felé vettem az irányt,
itt laktam majd egy évig, a kapucsengő előtt állva se tudtam, hogy hányas
számba laktam, néhány név ismerős volt, néhány viszont teljesen új. Ennyit
jelent az egy év. Minden változik, egyet pislantasz és már más van, más lesz.
Moszkváról a Margithídra tekertem, sötétszürke pólóm lobogott a széltől, az
emberek néztek, hogy a felemelkedett budai srác itt teker, itt menőzik,
miközben én tudom, hogy ez a második bringázásom itt pesten, és nem a budai,
hanem a falusi teker itt, csórón, de erőteljesen, álmaira várva. Be vagyok
fosva ez a helyzet, eközben úgy csinálok, mint a vérprofik, autók között
cikázom. Aztán meglátom a Parlamentet, eszembe jut, hogy itt sok olasz szokott
lenni. Valahányszor jártam arra, csak olasz szavakat, mondatokat hallottam.
Teljesen úgy éreztem, mintha otthon lennék, feltöltődve érzem magam. Itt egy
olasz csoport, ott egy olasz csoport. Elképzelem honnan jöttek, mit
dolgozhatnak, kis történeteket találok ki róluk. Van egy lány megtetszik, de
aztán el is múlik. Ilyen ez.
Gyűrűs ujjamon, bár kinek mi
a gyűrűs, a réz gyűrűm megfogta a negyedik ujjamat, a jobb kezemen. Nekem a
gyűrűs a bal kezem negyedik ujja, de ezt most hagyjuk. A Parlamenttől a Deákra,
onnan Astoria, csodás épületek, szürke emberekkel, szürke lelkekkel. Tekertem,
majd begörcsölt a lábam. Néhány hete vettem egy piros hosszúszárú Converse-t,
azért mert tetszik, meg a kedvenc íróm is ilyet hord, meg hát vennem kellett
valamit, ha már megdolgoztam érte a hónapban. (Ora et Labora) . Szóval
ilyen össze-visszaságban vár rám pár könyv, azok a könyvek amelyekre nem értem
rá, de az utóbbi hetekben arra a fontos dologora jöttem rá, hogy a tárgyaktól
függünk. És amíg nem tudok új élményet vásárolni magamnak, addig a már meglévő
tárgyaktól függök. Ezek a könyvek, amelyek elrepítenek Nápoly maffiájába, vagy
Velencébe, vagy rájövök „A szépség történetére”,
„A csend birodalmára”, elmehetek az El camino-ra, persze ezeket csak lélekben, majd talán hosszú
évek múlva testileg is, ha még bírom az álomhalogatást vagy ha addig nem jön
egy újabb álom, amire félreteszek havi 10 ezret, és nem eurót.
Miközben:
a szemközti c.család segélyből vagy a fene tudja
miből minden második héten új autót vesz, értsd használt autót. Pontosan olyan
márkákat mint amire én vágyom. Fiat Uno, Renault Twingo, vagyis nem is a
vágyás, hanem a pénztárca vastagsága, mert ha túl vastag lenne a pénztárcám,
kötegben lógnának a húszezresek, vagy a mastercardomon az összeg…és csak annyit
kérdeznének, hogy paypass mehet? Mire én csak annyit, válaszolnék hogy : - Mehet…
akkor egy Alfa 166-os, vagy Citroen C6, vagy Citroen DS az öregebbik, vagy a
kortársa Fiat 127-es, 850-es, vagy egy igazi metálzöld Panda, mint amilyen a
Népszínház utcában van, amit mindennap látok, és fáj érte a szívem, olyan
patika állapot, ezek amiről te azaz
kedves olvasó, semmit nem tudsz már.
Így maradnak álmok az álmok, közben, meg peregnek a
szürkehétköznapok, Velencében, vagy a Nápolyi maffiával töltött időmben. No meg
Rómába a Via Paolo Frisi-n a kedvenc utcámban, ahol vannak a lakatjaink. Meg
kellene nézni őket, hogy még ott vannak-e!!! Kalandra fel…valamikor…csak nem
most, túl sok a terv amire félre kell tenni, és ezekre sem elég a havi 10 ezer,
és nem euro. Sok év múlva csak, sok szürke hétköznap után csak, kemény melóban
ezzel vígasztalom magam, ezzel bátorítom magam a nem feladásra.
ui: kedvenc zongoristanőm Budapesten lép fel,
(Khatia Buniatishvili) e hónap elején lehetett rá jegye venni, 2018. áprilisban
lesz. De ott leszek a második sor, hatos széken. (Születési hónapom és napom. )
Szóval vannak véletlen dolgok? Azt hiszem ez egy előre megírt forgatókönyv,
amiben élünk, élek.
