Kedves,
a levelek
általában megérkeznek, ez határozottan nem fog. Épp figyelem a hold fényében a
közeli erdőt s előtte a tisztást, amely szürkéskék pára leng be. A természet
lélegzik, itt él a szemem előtt, lebegve. Aztán a hold rengeteg csillagot
kitakar az égről. Én nem augusztusi csillaghullás szeretnék lenni, hanem
februári. Elég, ha egy ember fog látni, de ennek az embernek az egész életét
végig fogom kísérni, nem hisz majd neki senki, hogy télen mit látott az égen,
de ő tudja, hogy látta.
Hogy
miért? Keressük az illúziót, amit sokszor azt gondoljuk, hogy megtaláltuk, birtokoljuk.
Sokszor hibás képet festünk magunkról másokban, sokszor túlhasonulunk, és ez
által becsapjuk önmagunkat.
Szeretnék
meginni veled nyugodtan egy kávét, a Comói-tó körül, talán egy bérelt Fiat
500-assal, hogy elég hiteles legyen. Hogy az út alatt te elmondanál dolgokat
magadról, és én is elmondanék dolgokat magamról. Csak a szépet és jót, a
rosszra és valódira ráérnénk még. Az senkit nem érdekel, saját magunkat sem.
Beköltöztetnénk
lelkünket a majdnem legszebb villába, de csak azért a majdnem legszebbe, mert
az élet nem tökéletes, sosem lesz az, se neked se nekem. Két ilyen lélek
találkozna, erre mondaná egy költő, hogy sebzett? Nem tudom, talán.
Az illúziók
álarcát vesszük fel, te ezt megteheted, én Önmagam vagyok, önmagamat adom. Néha
elmenekülök a rossz irányba, de a tempómon mindig lassítok, hiszen rossz
irányba rohanok. A menekülés nem biztos, hogy rossz dolog. Vagy eltenni a
fiókba olyan személyeket, akikre dühösek vagyunk, de aztán nem rájuk vagyunk
dühösek, hanem saját magunk korlátolt határaira. A dühbe belevenni más
játékosokat, nem törődve mások érzéseivel, a legnagyobb menekülés önmagunk
elől.
Sokat
gondolok rád, már évek óta, eltűnsz és visszajössz. Ilyen az élet, húzza
előttünk a mézes mázas cukorkát, hogy most lépj, aztán a félelem miatt mégsem
teszed, az élet ad egy másik ízű cukorkát, akkor sem teszed, rossz időzítés…most
léphetsz. Ki van most benned? Ki lehet Ő benne? Változott, te is változtál.
Ez nem
egy romantikus regény első fejezete, ez egy Z kategóriás író sorai, aki addig
töpreng, amíg nem történik semmi. Az éjszaka csendesen zajlik, hangok nélkül,
tompán.
Ha pedig ott a semmi, bármi lehetséges.
Az álmodozók előtt nincs akadály. Az álom pedig egy illúzió, ha eléred, már nem
is annyira érdekel. Kipipálod a listádról, mint valami Ikea-s bevásárló listát.
Többé nem nézegeted a listát.
Az a
szürkés lila pára vagyok minden este a mező felett, formát öltök, álcát, ahogy
te.
A rajongás,
sokszor rabbá tesz. Rajongani valami olyan után, ami bennem nincs meg, de
birtokolni szeretném saját magamnak, mert ha te vagy, benned birtoklom.
A hold
fényében gondolok rád, azt az elérhetetlen illúziót követve, hogy neked, az
elérhetetlennek, elég vagyok, a hibákkal, a nyílt sebekkel, a hegekkel, ami az
agyam kreációja, és a magányom csendjéé. Az erdő közepén állsz, azon a
tisztáson, várj míg megjelenek újra, igen, abban a pillanatban, hogy a Hold
ugyanígy álljon, hogy a pára formája a mai legyen, és nem elég a hasonló.
Lemaradtál
róla. Ahogy a mai naplementéről is. A madárcsicsergésről, ahogy a seregélyek
kergették egymást rajba verődve a tóparti fán megpihenve csak hirtelen
repültek, megijedtek a szél hangjától, vagy egy belsőzajtól, és különös
formákat rajzoltak le az égen, úgy, hogy egyikük sem ütközött neki a másiknak.
Honnan tudják merre fognak irányt változtatni? Irányváltoztatás hirtelen,
jobbra -balra, alaktalan mégis tudatos
formává egységként haladva. Ahogy a tollukon megcsillant a lemenő nap sugara,
az a pillanat voltam. Lemaradtál, hagytalak, hogy lemaradjál róla.
Keresd az út
porát, keresem a sajátomat a végtelen horizontot figyelve, ahol a párhuzamosok,
néha egymáshoz érnek.
Ahogy ajkad
hozzá ér a kávéspohárhoz, szürcsölve iszod a kávét, én figyellek, majd a vékony
ujjad szórítja az enyémet, és eltűnünk battyogva a Comó tói narancssárgáskék halvány tükrében. Ott hagyjuk
magunkat, a régi életünket, vissza már csak az új jöhet.
Non
è nel cuore
..
e adesso nel mio cuore non c'è più amore.
