Egy magánjellegű fecsegés harminchat

         Épp az udvaron cigiztem, és a közel-távoli mezőt, és erdőt figyeltem közben. A frissen főtt kávé elégette a szájpadlásomat, kicsit könnyezni kezdett tőle a szemem. Aztán káromkodtam. A mezőre pillantottam újra. Napraforgómező lesz pár hónap múlva, és a hársfa illetve a napraforgó mező mellett közvetlen egy búzatábla van. Az, amire a napraforgó megnő – most olyan 20-30 cm nagyságú lehet, addigra már a búzát épp feldolgozza egy malom, s szemeit őröli, hogy friss lisztet készítsen belőle. A pékek ebből a lisztből remek kenyeret készítsenek. Nah igen ezt még a 80’as években jól tudták, mára már ehetetlen az összes kenyér, pár órával a sütés után aszalódásnak indul. Sok minden hiányzik belőle. Főként a jó minőségű liszt, illetve a szaktudás. Rengeteg „csináld magad süss kenyeret” könyv jelenik meg, nem hiába. Sokan már otthon bíbelődnek vele. Nagyapám molnár volt a helyi malomban. Már nyugdíjas évei után jó pár évvel mondta emlékszem, egy vasárnapi ebédnél, ahol ő vágta fel a kenyeret – mielőtt megáldotta a késsel keresztet vetett (rajzolt) a kenyérre, és utána vágta fel – ennyire zsurmolódik a kenyér ahh. Azaz apró pár centis morzsák hullottak az asztalra. Szemében látszott, a csalódottság. Sosem felejtem el. Ez körülbelül a kettőezres évek körül volt. Azóta a helyzet csak rosszabb lett.        

         Most már minden tucattermék, ruhák, autók, ételek, gyorsételek sőt az emberek is. Elfelejtünk enni, főzni, szeretni, álmodozni. És igen, ezek közhelyek, de tedd fel magadban a kérdést, hogy ma, vagy tegnap hol ebédeltél és mit. Időhiányra hivatkozva kész ételt, mert ez és az van.

De ezt hagyjuk is, mindenki eldönti saját maga. Az vagy amit eszel.

         Mai nap bevásároltam. Gyűlölök bevásárolni, az embertömeget is, de hát meg kell csinálni. Egyik boltba ki, másikba be, hol olcsóbb, hol még olcsóbb. A forróság nehezítette a dolgokat. Valahogy az ember akkor ingerlékenyebb, nem csoda hisz csorog, folyik róla a víz.

Egy fehér Iveco-s furgonos teljesen irreális helyen állt meg a számláját írogatni, vagy akármilyét, kikerülöm, persze várnom kellett, amíg a szembejövök eljöttek, és biztonságosan megelőztem, aztán rádudáltam egyet, mert balesetveszélyes helyen állt meg. Ha 15 méterrel feljebb állt volna meg a kereszteződés előtt, akkor nincs útban, ráért volna a Dankó rádiót hallgatni, árnyékban tudta volna a számláját megírni, kiszámolni az áfát, béfát, céfát, és a nettót meg a bruttót, stb. Aztán ahogy lenni szokott ment a mutogatás, én csak integettem neki.        

Aztán rövid időn belül egy másik F1-es pilótával is összefutottam. Szürke Audi-s volt, irányjelző nélkül kanyarodott, elsőbbséget nem adott, elém  furakodott, mire kikérte magának a dolgokat, hogy a közel 6 méteres kombijával elém jött. Persze legyek türelmes, gondolkozzak az ő fejével, merre akar menni. „Barátságosan” integettünk egymásnak ő rázta az öklét, és meg a középső ujjamat mutattam neki. Persze egy újgazdag férfit nem lehet csak úgy helyre tenni egy középsőujj felmutatásával. Legszívesebben, mivel már nálam is elpattant az ér a homlokomon, kiszálltam volna és bekopogok az ablakán, hogy „Hé ember te most mire is gondoltál?” ugyanis, a zebrán áthaladt egy gyalogos, azt persze még ő se merte elütni. Szóval így álltam mögötte, mire a barátnője is integetni kezdett az autóból. Valószínüleg az autót féltették jobban, hogy a matt Audi fényezése ne sérüljön. A nagyobb kutya baszik effektus ez az autóknál is jelen van íratlan szabály. Aztán elindultunk, nénike áthaladt a Tescoból, a Lidilbe, Audis előttem, én mögötte, felgyorsítunk 40-50-re, mire hirtelen a fékre lépett. Ez ugye a közúti veszélyeztetés tipikus esete. Az újgazdagok így próbálnak példát statuálni, hogy egy piros seatos, nehogy a meglévő egojába csak úgy bele merjen szólni, vagy taposni, aztán lakott területen belül padlógázt nyomott, mire a dízel Audijából egy gyárkéménnyi korom távozott. Kedvelem az ilyen embereket. Szerencséje volt, mert nem a gallytörő dzsippemmel voltam, mert akkor nem satuztam volna amikor büntetőfékezett előttem, hanem simán belemegyek, a zsaruknak meg megmutatom a felvételt, hogy volt F1-es pilótánknak képzelt újgazdag „férfi” mit csinált, és hogy is volt.

         Így telnek a szabadnapok csendesen. Kiolvastam Bukowski: Nők című könyvét, most Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt… című könyvét fogom elolvasni ebben a tikkasztó melegben.

         Tegnap este tizenegy körül sétáltam a faluban, ezt az időszakot szeretem, mert már nem lehet látni semmi embert, semmi mozgást, nyugodt minden, kihalt és izgalmas. A „szoros”-on mentem át, az akácfák és bozótok kötött kis szentjánosbogarak világítottak, persze frászt kaptam először tőlük, hogy mi világít a bozótosba, de csodaszépek voltak. Mostanában nem láttam ilyen csodát. Arra gondoltam önző mód, de szép lenne beletenni pár tucatot egy befőttesüvegbe, és nézni, ahogy világítanak a sötétben, illetve lefotózni, alkonyattájt felé. Haladtam tovább, a pompa utcailámpák fényében, pár szúnyog csípdesett, egy az arcomat, kutyák rémülten ugattak. Van egy utca amit különösen utálok, ott mindig vérszemet kapnak és üvöltenek. A gazdájuk nem szeretheti őket eléggé, talán ezért ennyire vadak gondoltam. A kocsma zárva, bár sosem teszem be oda a lában, a munkás busz már rég elment, pár macska fekszik a meleg aszfalton. Egy másik utcában van vagy 5-6 darab akik az egyik ház előtt bandáznak. Egy hófehér, egy szürketarka, fekete, fehér vörös, vörös szürkecsíkos, és egy teknőctarka. Némelyik kedvesnek tűnik, odajön és a lábamhoz dörgölőzik a többiek csak feszülten figyelik és tizedmásodperc alatt futásnak erednek.

         Hát valahogy így telnek a napok. Gondolatokkal, és el nem készített fotókkal, le nem jegyzett „hú de klassz mondatokkal amik később de jók lennének” a fejemben. Tervekkel, álmokkal, és közhelyekkel.

Minap láttam egy klassz laptopot, de most ebben és a következő hónapban és talán az után sem tudom megvenni, majd félreteszek, persze minden hónap így indul. Aztán a sok minden főként én keresztbe teszek magamnak. 10 éve néztem még ki, már akkor ilyet szerettem volna, hogy hú azon megírom a regényemet, azóta ez újra előtérbe került, és ahelyett, hogy azon lennék, hogy gyűjtök mégsem teszem. Igen egy alma laptopot szeretnék, mert menő, mainstream, a kedvenc íróm is azon ír, persze ettől én még nem fogok olyan jól írni, mint ő, és stb stb. Az álmokat meg kell valósítani nem? Hát azon leszek. És ahogy 10-15 éve elkezdtem, és az volt a fejemben, hogy azon fogom befejezni, hát azon fogom egy apple-n.

Igaz, hogy már az 1/3-át megírtam, de még lesznek oldalak, karakterek, csavarok, szomorúság vidámság, utazás benne. Hát ennyi. A magam szórakoztatására írom, nem akarok híres lenni, meg semmi.

Utána meg jöhet, az autó. Bár az nagyobb falat. Egy új Suziki Jimny, igen ez is cuki, mainstream, és kell…majd valamikor. Persze hányok a menő dolgoktól, de hát ez van.

Most elmegyek sétálni, megnézem a szentjánosbogarakat ott vannak-e még, és majd olvasgatok hajnali kettőig ahogy szoktam. Holnap már dolgozom, leemelem a munkahelyi szekrényemből az álarcomat és magamra öltöm olyan könnyedén, ahogy a céges műszálas pólót.

A hajnal aranyló bíbor színe

   Esteledett. A redőny még nincs lehúzva, csak félig, lyukain átszűrődik a mai naplemente aranyló bíbor színei. Meleg árad a téglafalakból, a bitumenből, a betonból. Pár órája vajas croissant ettem egy teraszon, forró eszpresszóval. Előttem egy hatalmas tó, legalábbis innen nézve. A nyomtató elkezdte kipöfékelni a gondolataimat, amelyet, akárhány hónap év, akárhány hét és óra perce írok. Aztán papírgalacsinok szerteszét a fahajópadlón. Csak Albertnek, a macskámnak tetszik a látvány, van mivel játszania ha már elhanyagoltam. Pocsék minden amit papírra vetettem? Elpazarolt idő, mire is? Magam sem tudom...

Telefonon beszélek egy szlovák lánnyal. Magánjellegű fecsegésekben vagyunk, csak mi ketten. Egy kihalt gondozatlan parkban ül egy padon, s előtte is és mellette is padok, de ez egy ápolatlan valami, amiben jó ülnie. Az az érzése, ettől az igen szegényes környezetről, hogy jó itt lennie csendben. Elmélkednie magáról, másokról „csak azt szeretném tudni, hogy mi ez az egész.” Egyedül a semmiben lenni. Persze velem van, hisz beszélünk.

A hétvégi utazásáról mesél, és a mesélés által én is részese lehettem egypersokad részben az egészből. Jó érzéssel tölt el. Ott járt ahol én jártam közel hat évvel ezelőtt a kis osztrák falucskában. Látta a tavat, a hegyeket, és ha vajas croissant és eszpresszót nem is fogyasztott, a látvány a hely mit sem változott.  Könyvekről filmekről mesélünk egymásnak, amit hasonló időben néztünk, és ugyanazt váltotta ki belőlünk, hogy emlékszünk rájuk, és hatott ránk, szívünkbe zártuk. Sokszor újdonságnak hat, amit már elmeséltünk egymásnak, de a másik valami miatt nem figyelt. Új könyvcímek után kutatunk, ezt talán olvastam, én nem. Akkor holnap bemegyek az antikvárba megnézem, és igen meg volt jön egy héttel később a telefon, most olvasom, tényleg jó, betalált a 21 gramm közé.

         Aztán egy másik telefonbeszélgetés. Egy fiúval, aki egy zsúfolt szobában tengeti a napjait, hangszerek között és mechanikák között. A naplemente aranylóbordó fénye beszűrődik az ablakán, igaz a mellette lévő tízemeletes panel elvesz belőle, de így is jelentős. Új hangokon dolgozik, amely ebben a bíborfényben megtörve eljut azokhoz akiket igazán…aztán hirtelen leteszi a telefonkagylót, s azóta sem válaszol, csak kicseng némán a telefon, nincs ki felvegye vagy nem akarja felvenni. 

         Aztán egy harmadik telefonbeszélgetés. Egy lány fekszik méregzöld színű függőágyában, Szabó Magda: Az ajtó című könyvét olvassa. Itt az idő előbb jár, itt már nincs aranylóbordó szín, itt már éjszaka van. Csendes forróság árad a falakból, a szellő könnyeb járkál át a tetőtéri szobájában. Ő most nincs ott. Egy színházi előadás szünetében hív vissza. Hangja érdes, épp fújja ki a cigifüstöt a tüdejéből. Szoknyáját fújdogálja a langyos szellő. Hiányzol mondja. Amint letesszük a telefonkagylót a huszon pár perc beszélgetés után, útnak indulok.

 Egy válogatás kazettát hallgatok a Trabantomban ülve. Nekem is hiányzik. A főúton csak egyes-egyedül vagyok, se előtte, se mögöttem se szembejövő nincs. Kihalt minden. Alszik a világ, csak én vagyok ébren és a gyári éjjeli műszakosok. Felé tartok, nem vagyok magányos, sosem voltam. Meleg van, a Trabant leengedett ablakán hűvös levegő áramlik be, és az erdő vadaktól ricsajozó muzsikája. A szarvasok tánca, a békák brekegése, s ezek mellett az erdő lélegző fenyőfástölgyes földes párás aromája. 

És a hajnal aranylóbíbor színében meglátom őt, átölel egy vajas croissant és eszpresszot fogyasztunk a tó előtt, a harangtoronyból fokozatos emelkedéssel harangzúgás kezdődik, öt óra van. A tó felszíne párában úszik, a tó egyik felén lévő hegy sötét árnyékban van, s a tó mellett lévő szemközti hegyen egymás után kis időközökben megjelenik az aranylóbíbor szín, ami átvált aranysárga színre, majd erősödik  a pillanat tört ütemében sárgára és fényborul az egész hegyre. Rég láttuk egymást, mégis csendesen figyeljük a pillanatot. Ez most egy olyan valami, mint a szemhéj hirtelen kinyítódása és lezárása annyira gyors  egszeri és múlandó ami itt van. Ujjaink egymásba fonódnak, meleg szorítás. Rég éreztem ilyet. S ez a lány, ott áll később a tengernél. Combját verdesi a szoknyája a meleg széltől, karjai kitárva, bokáig áll a hullámzó tengerben. Haja kócosan lebeg a lemenő nap aranybíborszínében. Ő az. Ilyen a szerelem. Megfoghatatlan, mint a szél a lány fodrozódó szoknyáján.

        

         Aztán a nyomtatót felváltotta az írógép, a háromnegyed oldalig írt szöveget, hogy a javításnak legyen helye. A folyamatos kattogás az írógépből, ami hetvennyolc éves. A fehér papírra freccsenő tinta illata, az írógép fémes illata, a gondolatok fiatalsága. A vagy- vagy, is-is nem ugyanaz. Haldokló lepke az íróasztalon, de ez csak képzelet.

A gianicolo-n ébredek fel egy parkban szobrok közötti padon. Arcomat és hónapljamat az Aqua Paolában mosom meg, majd leülök egy padra, a zakóm zsebéből előveszek egy fekete kis noteszfüzetet egy tollal, majd írni kezdem az álmomat, néha rágyújtok egy Modiano cigarettára. A történet fontos, így az éhség érzetem is kisebb. Csaknem tizenegy óratájt, mikor meghallottam a körülöttem lévő ezer harang közül azt az egyet, amely a szemközti parton álló bazilika egyedüli harangzúgása és összetéveszthetetlen, majd felnézve a füzetemből látom a szürkésfehéres kupoláját, elindulok a hegyről lefelé. A történet kész, amit írtam, mégha nem is olyannyira. Egy téren vagyok a Trasteveren macskaköves utakkal, vajas croissant és eszpresszót fogyasztok, körülöttem emberek, testekben élő lelkek, van kiben élő s van kiben holt, Vagy- vagy, is-is, nem mindegy.  Bennem hol ósdi, hol…ki tudja...a lényeg, hogy itt vagyok s felémközelít a lány, melynek szoknyáját fújdogálja a szellő. S hogy milyen a szerelem illata? Fahéj és levendula szappan illatú.