25 perc

Csütörtök, 12 óra lesz 5 perc múlva. Egy padon ücsörgök, egy ismeretlen ismerős vasúti megállóban. Várok, mindig csak várok, de most nincs mit tenni. Jó lesz ez a 25 perc. Emberek néha néha feltűnnek, a peronon senki, csak egy kósza madárka és én. Ez egy ilyen nap. A távolban köszörülnek, a villanyvonat (V43 3161) búg, kaja illat száll a levegőbe (rántotthúsmimás?). A hangosbemondó már 4-dszerre mondja be, hogy mikor indulok, ezzel is dühítve, újra jelezve, hogy még mennyi van vissza. 12.20 kor indulunk, ilyen egyszerű.

A kalauz köröz, senki más. Ő is csak mosolyog, hogy várnom kell, és itt írok a padon.

 Dél van. A harangok emlékezetnek egy csatára, imádkozom egy Üdvözlégy-et, mert most ebben a pillanatban valami történik bennem.

A nap erőteljesen süt, az ilyenkor megszokott erejével, nincs se meleg, de hideg sem, amolyan tavaszias barackfavirág illatú, vagy csak virág illatú. A tavaszi illatos szél erősödik, meg meg áll, majd kavarok egy kicsit, aztán pihen.

Egy idős házaspár felszállt a vonatra. Végre valakik. Bevásárlótáska a kezükben. Felsegítik egymást a második vagonba.

Otthon akarok lenni, igaz otthon nem tudom mi vár. Megkajálok, rántott sajtot csinálok rizzsel, zenét hallgatok, amolyan lágy zongora hangokat, aztán ha megebédeltem, igen lassan már a megszokott New York-i időhöz képest normálisan élek, pár napja. Ott , most 6:05 van, azaz hajnal.

Lehet, reggelinek számít majd az ebédem? A vonat még mindig búg, azaz a helyzet változatlan. Amúgy két vonat árválkodik a megállóhelyen. A másik vonat oda megy , ahonnan jöttem, az enyém , persze ezt tudjuk, hogy értem a másik irányba. Én egy hegy előtt szállok le.

A levegő ott tiszta és megszokott, az emberek, hát, ha tudnám kicserélném őket akár egy fájlt a számítógépemen, vagy másik zenét tennék fel a már agyonhallgatott helyett. Nem is pörgőset, mert egy falu ne legyen pörgős, csak lenne birtokomban az a ház, amelyet már évek óta figyelek, amelyet a sors nem engedett birtokolni, pedig olyan jó lenne az emeleten az ablakból csillagokat nézegetni, vagy lenyírni a füvet a ház előtt.

A kávémat szürcsölni a nappali kanapéján, megsétáltatni a magyar vizslámat. Egyszerűen élni, megélni minden baszott pillanatot. Még 5 perc.

…

Felszálltam a vonatra, egy személy mellé, csak hogy ne utazzak már 5 megállót tök egyedül.

Telefonját birizgálta, újságot olvasott, várta azt, amit én, hogy induljunk végre. Elindultunk. Máv-os pontosság ide, Greenwich-i oda, 3 perccel előbb indultunk.

A megállótól nem messze egy temető, keresztet vetettem, Dicsértessék a Jézus Krisztus. Csak reménykedem, mind mindenki, még aki nem is hisz Istenben, hogy feltámadunk, vagy talán újra élhetünk majd egy másik testben, és egy másik lélekkel. Ezt nem azért írom, mert rossz a lelkem, vagy akarnék egy újat. Marhaság lenne ezen filozofálni. Az én lelkem, s a te lelked ki olvasol, az mind jó, úgy ahogy van, szerény meglátásom szerint. Különleges, ámulatba ejtő és titkokkal övezett terület. Ez a kulcsa mindennek. Valaki örökké rejt, valaki megosztja, valaki pedig csak hallgat. A földön jelen pillanatban akárhány ember él, és mindenkinek különböző lelke lenne? Érdekes. Szerintem azért csak akadnak lelkek, amelyek ugyanazok nem? 1-2 pár csak akad. Az egyik Indiában, a másik meg a valahol akármerre, egészen messze.

Látom a hegyet, ahol le fogok szállni, persze ha kinyílik a kurva régi MÁV-os ajtó. A hegy kikandikál a földből, mint egy vakondtúrás a mezőn, persze nagyított verzióban. Repcemezők armadája, vagy légiója veszi körül, igaz most szinte mindent a sárga mező szépsége borít, mint takaró az ágyat úgy olvadnak egyé. Lehetne feketésvörös, akár a vér, amely folyik testemben. Lassan haza érek. Elhagyom a sárga vágyott házat, aztán belecseppenek valamibe…

Holnap, ki tudja holnap

Reggel színes szivárványt hányok, csodás madárcsicsergésre ébredek. Minden tökéletes, az összetört szívemen kívül. Álmos vagyok, aludnék még, a meleg takaróból nem akarok kibújni. Védelmet és meleget tölt belém. Üres vagyok, s mégis színes szívárványt hányok, majd alább marad. Minden véget ér, a szívárvány, s minden mi szívben keletkezett, s keletkezett-e egyáltalán? 5 perc telt el csupán. Most nincs szív ár , se szívárvány, csak fekete szívárvány, mi testet öltött. Újra, ismét, megint.
Kávé sem folyik a csapból, de ma nem is akarom beszennyezni a fehér érintetlen kockacukrot, hogy felvegye a kávé cseppjeit, egyé olvadjon, s körülöleljék egymást.
Az utcán nyüzsögnek az emberek, itt mindenki a megszokott időszerint él.
Hogy mi volt tegnap?
Tegnap az eső lassan és megfontoltan szemerkélt, pára csapódott fel az autók fényében, persze ha lettek volna autók és emberek, csak az 1c-s, 3as, és 9es busz körözését láttam az utcán, semmi és senki mást. A buszon tolongtak az emberek, az olyan emberek akiket csak bizonyos emberek látnak csupán, én nem. Ezen emberek mellett, pedig egy, de maximum három ember utazott, szemét lecsukva, fáradtan, mintha már nem élne. Ültek az utolsó sorban, s figyelték, azokat az embereket, amelyeket csak bizonyos emberek láthatnak, hogy vajon mikor és hol szállnak fel. Amikor már másodszor ment el a 9-es busz mellettem, késztetést éreztem, a megállóban megvárni a következőt, s kérni egy jegyt, oda arra, amerre megy. Beülni az utolsó sorban, s figyelni az embereket, hogy mikor és hol szállnak le, bámulni a sötét ablakon kifelé, és maradni, minden egyes emberre kiváncsi vagyok, hogy mikor száll le. Az utolsó járat ez, s csupán azt veszem észre, hogy Hajnal van megint, igen, hajnal van megint.
Hajnalban, pedig színes szivárványok öleléséből, újra elszenvedem azt, amit el kell, s megélem azt a pillanatot, amelyet felkínál Isten, ha van.
A napfelkeltét bámulva, álmosan figyelek, hátha történik valami, valami ami megváltoztat valamit.
Aztán indulok, már csak 15 perc, és kezdődik minden újra, de valahogy másképp.
Keresem a pillanatot, a pillanatban egy személyt, vagy a boldogságot, már én sem tudom, de indulnom kell.

Akkezdet Phiai : A skit érdekel

Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi, törtfehér
sugár a kertiasztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, e ócska szesz
--élek, s ez nem az én hibám.
Igérem, orvosolva lesz.

Kelj fel te szemét, itt a kibontakozás

Az ember már csak ilyen... érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti. 

Paulo Coelho

Hétköznap fekete szivárványt hányok, s még ezekben a napokban is magányt ölelek, magányt szorítok, magányt hányok. Vakító fény tört át a redőny lyukain megtöltve a sötét szobát.

Álmomban mélyen kalandoztam, s ahogy a fény elérte mosolyogtam, iszonyú meleg perzselte arcomat. Felkelve dühítő érzés fogta el azonnal a szívemet. Magányos vagyok. Egyedül ébredek, egyedül teázom, egyedül fázom. S ha a tea fel is melegíti a lelkemet, a test üres, és hideg marad.

Nem de? Kedvem lenne, ezt és amazt csinálni, kocsikázni, ismeretlen helyekre menni, de ha mennék csak egy helyre mennék, oda ahol tiltás mezeje övez. Hívatlan vendéget pedig Ő, sosem akarna. Itt maradtam hát, ülve, fáradtan és álmosan, gyarló agyamból kipréselve a reggeli dühítő gondolatok árját.

Se szív ár, se szivárvány, csak szürke felhők. Lehet nem is felhők, hanem csak a hamu most ért ide, messzi földről, az Óperenciás tengeren túlról ahol a kis malac túr.

Vagy ki tudja, lehet mégis csak felhő.

Egyik héten, amikor rám jön a sétálhatnék, persze, mit mást csináljak egy lakatlan vidéki nagyvárosba, ahol fél 9 után az emberek rejtélyes módon eltűnnek, és csak én maradok. Néha a benzinkút körül feltűnik egy rendőr autó, jelezve, hogy ő a REND ŐR-e, aztán azon kívül nem sok minden történik, kivéve akkor, amikor nem vagyok ott. Ha nem vagyok ott, bankot rabolnak, embereket találnak meg a kis patakba, amibe belefulladt, vagy belefullasztották, s ezen kívül tényleg nem sok történik.

Aztán sétálás közbe örülsz, ha szembe jön veled egy ember, de azon is látod, hogy lehet nem is ember. Lélektelenül vánszorog szinte a szürke járdán. Kezében egy Tesco-s zacskó, benne Tesco-s tojás, színes Tesco-s kaja, ami persze nem adja vissza a Tesco kék és piros színét.

A templom előtti téren, egy autó haladt el, aztán semmi több. Leültem elszívtam egy cigit, vártam, hátha rám támad valaki, ezzel is félelmet kreálva magamba, de hát semmi. Talán itt az emberek olyanok, mint a Szökőévben születő gyerek születésnapja. Van, de igazából 4 évbe csak egyszer. Ezzel arra gondolok, hogy csak 4 évente jönnek emberek erre? Ez egy költői kérdés.

Maradjunk annyiban, hogy este ritkán vannak kint emberek. Félnek a denevérektől, abból amúgy is rengetek van a Tó körül, de ott sincsenek emberek, csak denevérek, meg szúnyogok.

Azt hiszem vissza kellene feküdnöm, hátha más érzésekkel és gondolatokkal ébredek, meg minden.

Én örök szerelmem

Neki kezdek a második kávémnak, hogy még véletlenül se álljon le a szívem. Sok cél lebeg előttem, noha most minden ködös. Akarok tovább menni, látni, hallani, szeretni érezni.

Tegnap éjjel találtam valakit, akit akarok látni, hallani, és szeretni. Mélyen átölelni, bámulni, megállítani, megállítani ezt az időt, ami egyenesen előre halad, ahogy én, most itt ülve is haladok, valamennyi sebességgel, valahová s mégis egyhelyben ülök.

Furcsaság csupán. Ő az. Messze repíti a gondolatomat, nem tudom ki Ő, s mégis valaki. Nem csupán egy, hanem minden, de valahogy mégis csak egy. Megismételhetetlen.

Arca hasonlít megannyi más emberéhez, mégis más, akár te , vagy én. Hogy milyen is ő?

Aranyló haja lapockáját verdesi, kék szeme, olyan, mint a holland tenger vize, illata, ohh az illata. Leírhatatlan, s szövegem mögül sem fogod érezni, hiába írnék bármit. Érezni kell, de csak annyira, amennyire mélyre el lehet raktározni ezt az illatot, hogy sok év után is ez az illat Ő legyen. Elő tudjam hívni, ha kell. Elő tudjam hívni azokon az átkozott üres napokon, amikor nem lesz velem, s tán lehet, sosem lesz velem, de el kell tudnom raktározni, hogy velem legyen a sötét szobában, ahol csak a lelkek láthatják egymást s test a testet ritkán.

Ülve várom, hogy jöjj. Néha követlek, vagy legalábbis követnélek, hisz tudom, hogy merre jársz.

Pulzusom megszaporázza apró lépteit ha melletted állok, nem tudom mit mondjak. Állunk, s tudjuk, hogy mik vagyunk egymásnak, te , én és a világ. Nehéz kimondani a szív döntését, nem kell megóvni lelkünket egymástól, hisz tudjuk már rég. Létezik ez, csupán minket került el jó messzire, hogy micsoda? Fénylő égen megannyi csillag kószlál, keresik, meg próbálják megérteni, s ha ezt teszed régen rossz, régen rossz.

Az érzés, mely szívtől szívig ér, s testtől testig tart, hogy kiteljesedjen vérvörös pillekönnyen. Ez az, amire mindenki vágyódik, a boldogság szép sima vidéke. Ahol ketten, s még akárhányan járunk, járhatunk mezitláb, hallgatva egymás zenéjét, mely a szívünkből ered.

Az én szívem sebzett, de te jöttél, oly könnyedén, beleépültél, beleépültél a szívembe, betömködve azokat a sebeket, lyukakat, amelyekkel eddig küzdöttem. Életem egy része most már újra vidám, boldog. Valóban az? Nem kérdés. Egyszerű kijelentés. Nincs több kérdés, nincs több miért. Az élet egyszerű, s én bonyolultan élem, éltem ez idáig.

S eddig a szavak mint vasúti sínek futottak a távolba de sosem találkoztak, sehogy , sohasem.

„Mit bánom én, hogy érdemes,

vagy céltalan a dolgom?

patak vagyok: kérdjem-e, hogy

habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért

és nem tudom, ki ellen.

Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.”

( W.S.: A célról )

"tán csak a törődés fals varázsa
hinni: valakinek jó, ha vagy
tán csak azért van szükséged másra
hogy szerethetőnek tudd önmagad

tán rátalálni sosem akartál
az se bántott volna, ha nem leled
most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán
fontosabb az, hogy elveszítheted

így többé magadat nem kell okold
mert ezt a játszmát senki sem nyeri

tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt
s mégis sikerült elveszíteni." Z. P.

Várlak

Úgy mentél el, úgy mentél el ahogy jöttél
Semmit sem hagytál és félek hogy semmit sem vittél
És most itt vagyok
És itt hagyott hangokat hallgatok
És megint kérded

Refrén: (mért nem hívsz)
Hívlak minden reggel
(mért nem sírsz)
Sírok minden éjjel)
(mért nem vársz)
Várlak mindenemmel
(mért hátrálsz)
Hívlak két kezemmel
És úgy félek, hogy csak én hallom hangodat

Mért hagytál el és mért kísért most is hangod
Mért hagytál el és mért nem érinti ujjam az arcod
És most itt vagyok
Szédülten egyedül ballagok
És megint kérded

Refrén: (mért nem hívsz)
Hívlak minden reggel
(mért nem sírsz)
Sírok minden éjjel)
(mért nem vársz)
Várlak mindenemmel
(mire vársz)
Hívlak két kezemmel
És úgy félek, hogy csak én hallom hangodat

Tudod te?

„Tudod te, hogy mi az hogy szerelem? Az igazi szerelem? Szerettél-e olyannyira mélyen, hogy öröklétre kárhoztattad magad a pokolba? Én igen.”
...
Kora délután, déli szél szürke felhőket hozott, az égboltot haragos viharparadicsommá varázsolva tündökölt, ott fennt, az hol örökké tarka az ég, ahová tartunk mindannyian, oda fel.
Tudod te, hogy mi az a szerelem? Mikor egy olyan kívánságod teljesül, melyekre éveket vársz, aztán teljesül. Majd nem ott áll előtted, a semmiből. Rád mosolyog, körtét eszik, s csak mondanod kell, és teljesül amit évekkel ezelőtt kívántál.
...
Láttam egy lányt. Arcán mosoly ragyogott fel, barna szemében a szerelem tüze perzselte szívemet.
Kora délután , déli szél hozta felhők mellé, csatlakozott a megmagyarázhatatlan valós érzés, mely szívtől szívig terjed, amely testtől testig tart.
...
Az este arcomról igazi könnycseppek hulltak, az igazi hömpölygő, zivatar. A könnyem sós, mely végig marta készülőben lévő ráncaimat. A papír átnedvesedett. S a zivatar óvatosan , tíz- húz percig tarthatott.
Megérkezett: a szerelem.
...
Szeretlek, kiáltottam fel hangosan. Az esti órák sóhaja mellett, sétáltam, kutattalak, noha tudtam hol keresselek, de azt akartam, hogy te is tudd szívem akaratát, hogy tudd, a sorsunk egyé válik. Egyé kell válni, te barnaszemű lány.
Lelkedet csak akkor látom, ha már ismerlek, akkor látom igazi szemed színét.
Azt akarom, hogy tudd, sorsunk egy öleléssel indul, és az örökké valóságig tart, míg ég vagy pokol tűz haragja nem hív.
...
Táncoljunk az esőben, élvezzük a könnyeket. Mit mesél az eső? Azt súgja, szeretlek. Azt súgja, szeretlek.
...
A végzet asszonya lettél. Te teremtesz életet, te teremtesz bennem egy olyan világot, melyben a fekete fehér képek színesekké válnak, a levegő hidege felforrósodik, az álmok valósággá válnak.

Szabó Lőrinc

Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá.

Minden

Minden egy körtével kezdődött. 

Nappali érzékcsalódás

Limuzin szempilla
Ó béby, a gyönyörű arcod
Dobj egy könnycseppet a borosüvegembe
Nézd azokat a nagy szemeket,
Tudod, mit jelentenek nekem.
Finom sütik és vanilía-turmix.
Egy angyal vagyok, csupán érzékcsalódás,
A fantázia játéka.
Akarom, hogy tudd, mire gondolok.
De azt nem, hogy tovább találgass.
Nem tudod, honnan jöttem,
Nincs semmi ötletünk, hová megyünk.
Az Élet Vizére bocsátva
Mint ágak a folyóban.
Csak utaznak tehetetlenül
A Most fogságában.
Vigyázom rád
Te vigyázol rám
Így talán jó lesz
Bár nem ismersz
Még nem ismesz.

Mielőtt fel kel a Nap

Álmodozó önámítás
Limuzin szempillák
Ó, bébi, édes arcodról
Hullass könnyet borospoharamba
Micsoda nagy szemek
Látod, mi vagy nekem
Édes sütemény és tejturmix
Önámító angyal vagyok
Fantáziaparádé
Azt akarom, tudd, mire gondolok
Nem akarom, hogy találgass többé
Nem tudod, honnan jöttem
Nem tudjuk merre megyünk
Életbe ágyazva, mint folyóágak
Folyunk lefelé, úszunk az árral
Én téged viszlek, te engem
Így kell ennek lennie
                                                         Nem ismersz engem?
                                                         Még mindig nem ismersz?

Mielőtt lemegy a Nap

...
Mindig gyengének éreztem magam, hogy nem tudok csak így továbblépni. Ha egy viszony vagy egy házasság véget ér, szakítanak és elfelejtik egymást, úgy válnak meg egymástól, mint egy pár elnyűtt cipőtől. Senkit nem tudok elfelejteni, akihez valaha közöm volt. Minden egyes ember különleges, és feledhetetlen, senkit nem lehet pótolni, ami elveszett, elveszett. Mindig megvisel, ha egy kapcsolatom véget ér, nehezen heverem ki.
....
Sokkal óvatosabb lettem, mert egyszerűen túl fájdalmas még egy futó kaland is, inkább bele sem megyek, akkor is nehezen szakadok el a másiktól, elveszek az apró dolgokban. Apró részleteikben látom őket, és mindenkiben van valami, ami megindít és hiányozni fog nekem, ezek az apró, gyönyörű részletek teszik pótolhatatlanná a másikat.
....

Fiatalabb korunkban úgy gondoljuk, annyi nagy találkozás vár ránk még az életünk során, de lassan rájövünk, ez csak párszor fordulhat elő.