Holnap, ki tudja holnap

Reggel színes szivárványt hányok, csodás madárcsicsergésre ébredek. Minden tökéletes, az összetört szívemen kívül. Álmos vagyok, aludnék még, a meleg takaróból nem akarok kibújni. Védelmet és meleget tölt belém. Üres vagyok, s mégis színes szívárványt hányok, majd alább marad. Minden véget ér, a szívárvány, s minden mi szívben keletkezett, s keletkezett-e egyáltalán? 5 perc telt el csupán. Most nincs szív ár , se szívárvány, csak fekete szívárvány, mi testet öltött. Újra, ismét, megint.
Kávé sem folyik a csapból, de ma nem is akarom beszennyezni a fehér érintetlen kockacukrot, hogy felvegye a kávé cseppjeit, egyé olvadjon, s körülöleljék egymást.
Az utcán nyüzsögnek az emberek, itt mindenki a megszokott időszerint él.
Hogy mi volt tegnap?
Tegnap az eső lassan és megfontoltan szemerkélt, pára csapódott fel az autók fényében, persze ha lettek volna autók és emberek, csak az 1c-s, 3as, és 9es busz körözését láttam az utcán, semmi és senki mást. A buszon tolongtak az emberek, az olyan emberek akiket csak bizonyos emberek látnak csupán, én nem. Ezen emberek mellett, pedig egy, de maximum három ember utazott, szemét lecsukva, fáradtan, mintha már nem élne. Ültek az utolsó sorban, s figyelték, azokat az embereket, amelyeket csak bizonyos emberek láthatnak, hogy vajon mikor és hol szállnak fel. Amikor már másodszor ment el a 9-es busz mellettem, késztetést éreztem, a megállóban megvárni a következőt, s kérni egy jegyt, oda arra, amerre megy. Beülni az utolsó sorban, s figyelni az embereket, hogy mikor és hol szállnak le, bámulni a sötét ablakon kifelé, és maradni, minden egyes emberre kiváncsi vagyok, hogy mikor száll le. Az utolsó járat ez, s csupán azt veszem észre, hogy Hajnal van megint, igen, hajnal van megint.
Hajnalban, pedig színes szivárványok öleléséből, újra elszenvedem azt, amit el kell, s megélem azt a pillanatot, amelyet felkínál Isten, ha van.
A napfelkeltét bámulva, álmosan figyelek, hátha történik valami, valami ami megváltoztat valamit.
Aztán indulok, már csak 15 perc, és kezdődik minden újra, de valahogy másképp.
Keresem a pillanatot, a pillanatban egy személyt, vagy a boldogságot, már én sem tudom, de indulnom kell.