A szürke táska és a megtalált Lara

Este.

Muszáj volt már írnom valamit. Hiába vártam és terveztem, hogy valami, egyszerűen semmi se jött. Ültem papír fölött, meg a word-öt néztem, de egyszerűen semmi. Most meg úgy csinálok, mint a nagymenők, a befutott írók, akik válság kellős elején, közepén tartanak. Délelőttjeimet a hegyen töltöm, mert onnan tudom fogni a rádióadómat, amit szoktam hallgatni két órán át tíztől délig. Igen kissé nevetséges ebben a világban. Tudnám hallgatni online, de az nem olyan feelinges, mint kocsiban dekkolni a pusztán vagy dugóban, vagy ahol vagyok és együtt élni a műsorral. Elképzelni az interjú alany életét, megélni, aztán ha vége elfelejteni azokat a dolgokat pedig amit fontosnak gondolok elraktározni. Még a hegyre is viszem az új gépemet ami lassan már egy éves, de hát „új”, és az ehhez tartozó fotós táskát, plusz még a szürke táskámat is amibe angol könyvek vannak [csak hogy el ne vigyen a szél], és az írásos füzetem, amiből több van mint három, de ez most mindegy. Egy szürke fém tolltartó, amibe a kedvenc tollaim vannak, meg pár ceruza. Ügyelek, hogy ne felejtsek itthon semmit, főleg ne a fényképezőm kártyáját, amire a képeket csinálja, mert mindig bent felejtem a laptopomba, és akkor út közben a lövés pillanatában döbbenek rá, hogy „nincs kártya”. Aztán az addig sem meglévő önbizalmam és életkedvem, így együtt igen le tud csökken, hogy nem voltam képes erre figyelni. Szóval, ha elhagyom a házat körülbelül, mint egy málhás ló úgy nézek ki a fotóstáska és a normáltáskámmal. Múltkor a városban egy nő követett. Láttam a szemem sarkából, hogy követ. Nah most mondom fussak, vagy mit akar tőlem??? Már ott voltam, hogy megállok hirtelen, így a nő reakcióideje biztos késni fog, vagy nem tudom, meg azon is gondolkoztam, hogy futok, de aztán mondom, minek fussak??? Szóval a nő követett, így haladtunk vagy száz métert, siettem és hallom a lihegését. A vállamon lógnak a táskák. Erre valahogyan elém keveredett. Megállok. Furcsa érzés volt, hogy most utánam futnak a lányok, és nem én utánuk. Kérdezi a lány:

-      Szia, figyi, csak azt szeretném megkérdezni, hogy a szürke táskádat hol vetted, mert nekem is tetszik!!

Volt egy kis hatásszünet, mert mindenre számítottam csak erre nem. Mondom:  - Turkálós.

-      Ja, tudhattam volna. A legjobb cuccok ott vannak. Ne haragudj hogy megállítottalak. Szia.

-      Ciao.- felelem. – A telefonszámom esetleg nem kell??? Bár ezt már csak halkan mondtam és csak akkor, amikor már éreztem arcomon a lendületének szelét. Idősebb volt nálam, úgy 25.

Szóval ilyen az én szürke táskám. A rádióműsor után mindig azt tervezem, hogy írok valamelyik füzetbe, legalább néhány sort, hogy mégis. Aztán meghallom a közeli kápolna harangjának vékony hangját, ülök a padon még egy picit, nézem a távolt, beleszívok a félig se szívott cigimbe. Aztán indulok lefelé a lejtőn írás nélkül. Pedig már mióta vágyom, hogy a lopott 4H-s ceruzával írjak valamit. Hátha maradt még valami energiamaradék az előző felhasználótól. Eddig úgy fest, hogy nem vagyunk kompatibilisek, mert már 5 napja csak nézzük egymást. Maradnak a hajnalig tartó filmek, amíg lehet. Az alvás őrlángon. Szeretnék olvasni is, de valahogy nincs erőm rá. Könnyebb elindítani egy filmet. Egy szép drámát befogadni az elképzeltvalóst.

„Olyan erős lett a keleti szél, hogy az arcán érezte. (...) Megirigyelte a szél szabadságát, és rádöbbent, hogy a szabadságot ő is megszerezheti magának. Ennek nincs semmi akadálya, csupán ő maga.”/paulo coelho

ui: megtaláltam Lara-t még mindig eladó és a megyében van. :) 

Az este harmadik szakasza

A Tv villódzó színes fényei vakítanak a szobából. A kutyám ugat kint a kertben. Ugatja azt a sok semmit, ami elől meg akar védeni. Talán ő is fél, talán mindenki fél. Az udvaron állok a diófától nem messze. Nézem a csillagokat, majd könnyed levegővel töltöm meg a… a tüdőmet. A lelkem helyét nem tudom, azt csak érzéssel tudom megtölteni, mint ma, amikor a lottószelvényt töltöttem ki. Húzogattam a számokat…6...10..22…29 közben pedig láttam azokat a dolgokat, amelyek segítenék az életet, vagy talán ennyi pénzből vehetnék egy másikat is. Szeretnék egy…

…és azt mindet.

Egy olyan házat, amely a „Szép Házak” újságba is lefényképeznek, és mutogatnak. Igaz azok a házak szinte olyanok, mintha nem is laknának benne, persze a fotó kedvéért rendet raknak, és mintha élet nem lenne bennük. Sehol egy édes karc, sehol egy ceruza színes vonala. [Vagy addig be se költöznek amíg le nem fotózzák?]  

Szeretnék egy olyan kocsit, amelyet mindig megnézek mindennap a neten, mert ha lesz pénzem, akkor csak ilyet ülésfűtéssel. A neve az lesz, hogy Lara. Szeretnék egy magyar vizslát is, mert olyan szép és kajla. Az ő nevét még nem tudom, talán Pavese, Pino vagy Béla.  Apukámnak volt egyszer egy vizslája, ő Sári volt. Tisztán emlékszem rá, mennyit ugrált és mennyi szeretetet adott és kapott amikor meglátogattam. A galambokat mindig megugatta, póráza csilingelt, mert valami rajta mindig egymáshoz ért. Szinte csak beszélni nem tudott, néha jó lett volna vele, vagy valakivel. Hirtelen nem is tudom, még mit szeretnék. Talán nagy hiba, hogy nincsenek világra szóló terveim, sőt egyáltalán tervem sincs az életre, de még közelítőleg sincs, hogy mit szeretnék kezdeni vele. Túl egyszerű lenne nyerni a lottón igaz??? A szép házba beköltözni, és egy méregdrága kék kanapén nézni az olasz focit, mezben, chipsszel…

A gyerekek meg aludnának, vagy nem is tudom. Nem lennék jó apa. Nincs is viszonyítási alapom, milyen egy jó apa és milyen egy rossz apa. ((És valahogy mindig itt kötök ki.)) Aztán a Tv fénye ugyanígy ontaná a fényt, hogy az ablakból csak a villódzás látszódjon, meg a színek, amelyek kifelé jönnek. Aztán szépen élnénk. Happy End???

Az asztalon felejtett újságcikkben pedig arról írnának, hogy a japánok, már mióta úgy írnak meséket, hogy a gyerekek ne csak a boldogságot lássák és az örömöt, hanem a rosszat is és sok mesének nem happy end a vége.  A szereplők igenis meghalnak a végén, némelyik előbb, némelyik később. Az életet életszerűen mutatja be, nem pedig úgy ahogy azt mi szeretnénk látni, hanem úgy ahogy átéljük.

Azon gondolkodom, hogy….magam se tudom már min. Nézem egyedül a csillagokat és kész. Utazni szeretnék, egészen messze. Kávét inni ismeretlen emberekkel, beleszívni a cigimbe miközben beszédül a menetszél, az esti forgalom magányában vergődni, megismerni egyszerűen a nagyszerűt. 


zene: http://www.youtube.com/watch?v=wa4sGqALi38&feature=feedwll&list=WL 

Vonzás

 Hm. A kezdet mindig is nehéz. Most nehéz írni, pedig azt érzem, hogy szükségem van rá és arra, hogy valamit cselekedjek. Egy éve láttam a Titok c. filmet, valahogy átvészeltem vele az akkori szerelmi csalódásomat. A filmből rájöttem, hogy amim van, azt bevonzottam magamnak. Kezdve a tárgyakat amik körülvesznek és sajnos függünk tőlük, mindenki….

 A telefonom, amelyet tavaly ősszel vagy télen kezdtem el kinézni magamnak, előtte a laptopomat, amelyre egyáltalán akkor a kezdetekkor pénzem se volt, aztán lett, pedig nem volt alacsony az ára, aztán jött a fényképezőm. Fotóztam már 1 éve, gondoltam arra, hogy ha majd lesz pénzem, akkor majd veszek egy jobbat. A gépet is fél évig nézegettem a neten, majd már azt vettem észre, hogy a kezemben van és fotózok vele. Hihetetlen. A hála pedig ahogy a filmben is van, egyáltalán nem mondtam ki senkinek. Most így egy évvel ezelőtt, a film átsegített és/vagy segített megérteni a szerelmet. Arra rájöttem, hogy saját magam építem az életemet és nincs szükségem másra főként itt a szerelmet értem. Előbb magamra kell figyelnem. Viszont ez az egyedüllét magával hozza azt, hogy fel kell találni magunkat, ezt én egyáltalán még a mai napig nem tudom megoldani. Az egyedüllét magával hozza azt ,hogy a gondolatok egész nap a fejedben vannak, néha le akarom írni, néha csak hagyom, had menjen. Az egyedüllét magával hozza bennem a félelmet. Sokszor nem cselekszem úgy, ahogy mások elvárják, de viszont én is látom, hogy meg kellene cselekednem. Itt jön tovább a dolog, hogy most már szükségem lenne valakire, aki rám talál én rá és ez a valami ami van eltűnne ez a félelem és...

Nézem a filmet, de semmi erő…akarás…semmi…valami baj van velem.

Orangelove

(Egy magánjellegű fecsegés) II.

Köszönöm, hogy bejelölitek a kis jelölő négyzetet az "elolvastam" nevezetűt. Mostanság utálom a Word programot, ha meglátom. Igaz, most is a gyorsaság kedvéért ide firkálok pár sort. Az ötletek is a fejemben vannak köszönik szépen jól vannak, csupán az egyéb körülmények gátolják szabad áramlásukat. Most 21óra 9perc van, de New Yorkba viszont még csak délután 3óra 9perc. Valamitől vezérelve már egy éve a telefonomon is látom ezt az idő-t is, meg kaptam egy másik karórát, és annyira szeretem őket, mert ha van új, attól még a réginek is örülök, de az újat is akarom hordani. Szóval kompromisszumot kötöttem magammal, így a régi óra a megszokott helyzetében mutatja a pontos időt, azaz a bal kezemen, míg a jobb karomon meg az új van. Gondoltam, hogy ne ugyanazt mutassák, meg minden, így a régi az itteni időt méri, az új meg a New York-it. Még a másodpercmutatók is egyszerre kattognak, állásuk is ugyanaz. Azon versenyeznek kiadja fel előbb, azaz melyik lassul be. 

Az ablakomból kilátok az udvarra, a nagy diófára, a szemközi házra, a felhőkre. A liláskék felhők rendezetlenül tetszelegnek, néha a halvány barackszín is feltűnik, csak úgy mert miért ne. A blogomon, új funkciók is létzenek, mint például ahttp://www.formspring.me/andreapiovanni amelyen akár névtelenül is kérdezhettek akármit, én meg válaszolok. Végül is, ha sok kérdés összegyűlik és válaszolok is, akkor egy idő után biztos vicces, hogy a kérdések nem logikusan kullognak egymás után. Aztán van a lájkolós oldal(https://www.facebook.com/pages/Andrea-P%C3%AFovanni/139595099431737), amin most jelenleg 57 ember lájkolt, amit köszönök szépen. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak ott közlöm, hogy írok valami újat a blogra, de aztán a statisztikai adatok kimutatták, hogy a rendes személyes oldalamon többen nézik meg, így mind a két helyen van posztolás. Az andreapiovanniphoto (http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni/) szerintem egyértelmű. Van egy 365 nap elnevezésű projektem, amit ott is figyelni tudtok. 

Ki honnan néz engem. Nah ez a kedvecem, mert a kíváncsi ember hamar megöregszik. Mostanában látom, hogy Amerikából ugyanonnan a helyről valaki mindig olvas. Azon gondolkoztam, hogy Amerikából én nem ismerek senkit. Igazából kíváncsi vagyok arra, hogy ki lehet az. Szóval majd írj rám Amerikából jó??? (Lényegében azért mazsoláztam ezeket most, hogy ne tűnjön túl direktnek, hogy én kíváncsi vagyok arra, hogy ki olvas Amerikából.)

Baromira szeretnék New Yorkban élni, és fotózni kávéházban ülő embereket, sárga taxi-t fogó embereket, szép nőket, akik szép ruhában felemelt fejjel csámpásan járnálnak a tűsarkú cipőikben. Szóval ilyeneket, meg olyanokat. Jelenleg bátorságot szeretnék meríteni abból a semmiből, ami van. És végre itt a blogba oda teszem ki a vesszőket, ahova akarom. És „HA- val is kezdhetek mondatot, ha akarok. Mert mindig van választásunk.

- ÉS az a helyzet, hogy nem tudom mit kéne kezdenem magammal.

- Mert rossz kérdést teszel fel. Azt kérdezed: Mit kellene tenned? A jó kérdés az, hogy: Mit akarsz tenni?

Szeretni, szeretve lenni, fotózni. 

Védőangyal

[írtam: 2010. jún. 6.]

Szombat délután volt, a nap az égen nyugovóra tért. Itt volt valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett. Tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.

Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.

Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a állapotot. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk az élet pillanataiban.

Abban a pillanatban, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová. Nem jelent meg semmi, pedig várta.

Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új minden, persze erről csak mi tudunk, ő nem. Ha nem is halunk meg, hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba. Lehet oda, ahova mindig is vágyott vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.

Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle. Elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.

Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.

Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte s nem volt ideje cselekedni.

Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?

Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni. Szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg. Átalakult valamivé.

Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában s Története helyes megírásában.

Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a halálunkig.
Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.

Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba, ahol újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.

Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része. Felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.

Most, hogy a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.

„Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.”