Kora
hajnal van. Még nincsen madárcsicsergés, viszont kezd világosodni. Küzdök
magammal. Nem bírom leírni az érzéseimet, kimondani meg végképp nem tudom. Ez
zavar és dühít.
Félek tőlük.
Már nem vagyok bátor, nem tudok fejetlenül
rohanni, nem tudok küzdeni csak úgy a semmiért, várni arra, hogy mégis megfogja
a kezemet, megcsókol, szorosan átölel. Csak túl akarom élni a holnapot, meg az azutánt,
hogy nem Ő tölti be a gondolataimat.
Próbálom
visszarángatni az embereket, mert mindig elmennek, itt hagynak egyedül, eltűnnek előlem.
Csak
tudni akarom, miért hagynak el!!! Mi nincs rendben velem???
Itt
ez a "valaki" ami nem hagy békén. Van neve, szép barna szeme, göndör
haja, azt hiszem szeretem.
Belülről
rombol. Néha megadom magam, de akkor nagyon s menekülök magam elől.
"Nem jössz
vissza ide Többé már
ezután??? "
2 megjegyzés:
Semmi, csak én is csomószor ezt csinálom.Mondjuk ezen lehet változtatni. Ideális esetben. Kb. az a lényeg, hogy a jelenben élj és a most van-t használd. Ellenkező esetben borul minden. Vagy valami ilyesmi.
Ezzel a megjegyzésemmel most pont nem a jelenben éltem, úgyhogy ki is szállok. Az írásaid meg tetszenek.
Megjegyzés küldése