A festőművész lánya

2011. nyár

Július első hétvégéje volt. A lány, apja képeit árulta egy fesztiválon. A lány barna enyhén göndör haja összetűzve, hogy vállai megpirulhassanak a nyár első igazán forró napsütésétől. Rajta piros vászon ing, piros gyűrű az ujján, piros karkötő. Piros a kedvenc színe...

 Apja a kiállított képek mellett bő csíkos gatyában és valami furcsa pólóban várta az érdeklődőket. Ha az utcán találkoznánk vele biztosan sokan megnéznék, és mindegyik egy közös helyet mondana, hogy hová is való. "Őrült" vagy "bolond", de a képei kiválóak.

A képek arról árulkodnak, hogy a festő igen hullámzó érzelmekkel rendelkezik. Egyszer szárnyal, mikor intenzíven használja a piros és sárga színeket, és van mikor depresszióba esik, ekkor gyakran a méreg zöld és sötétkék színeket dobja egymásra. Valahogy így megy ez.

A lány mosolyog. Magasra nőtt fenyőfa árnyékában nézi a tömeget, és azokat az embereket, akik fintorogva nézik a képekre írt árat. Ennyit ér a művészet hölgyeim és uraim!!! Senki nem hajlandó pénzt áldozni rá. Senki.

Apja képei záráskor ugyanannyi darabot számláltak, mint nyitáskor. Nem volt elkeseredve egyikőjük sem. Tudták, hogy a fentről kapott ajándékot ők eljuttatták az emberekhez, adtak, s cserébe, ha egyik nap nem kapnak semmit, hát akkor annak úgy kell lenni. Ha viszont eljön egy következő nap, lehet, hogy fáradozásukért, majd kapnak. Viszont nem várhatják el, hogy ha adnak, mindig kapnak is.

A nyáron többet adtak lelkileg másoknak, mint kaptak.

A lány, L. tanulni ment. Kollégiumban lakott. Apja, pedig a ház mögött lévő pajtából kialakított díszes, sárga, vörös,  teremben dolgozott a képein. Nem élt semmi szerrel. Nem ivott, nem cigizett. Csak alkotott. Élt azzal a fentről kapott ajándékkal amit ő kapott. Hagyta kibontakozni, ahogy a kezében lévő ecset íveket és formákat alkotott és élvezte  ennek minden egyes percét. Mindig kellett alkotnia valamit. Egy új festményt, egy új verset. S a végtelen utazások...

L. kitűnően tanult hétköznap az egyházi iskolában, még nem tudja mi szeretne lenni, talán író, vagy újságíró, mert szeret írni. Hétvégente , pedig a hegy tövében ahol laktak, magas fenyőfák árnyékában lévő tégla házukban melynek utcára néző ablakai száma négy, míg másik felől egy, s kéményeik száma kettő, emeleti ablakából nézte az eléje nyíló tájat. Az idő itt mindig hűvösebb volt, mint máshol. Egy kis völgy, melyben megváltozik minden, s ettől különlegessé válik minden. L. ezekből a hétvégékből merített erőt, a hétköznapokra. És abból, hogyha valami ismeretlen idegen jött hozzájuk vendégségbe. Mind azt az ismeretlent, amit meséltek neki elraktározta, és álmában ugyanazon a helyen járt, amit az ismeretlen idegen mesélt neki. A boldogság gondtalanul átáramlott a testében.

A gondolatait papírra vetette, egy elég vastag fekete füzetbe, amit benyomott a könyves polc könyvei közé így nem tudta senki megkülönböztetni, hogy az egy régi könyv-e, vagy valami agyonolvasott könyv. L. gondolatai így csak számára voltak ismertek.  A falu csendjét hallgatta, a levegőben tavasszal akácfa illat úszott, nyugalom, boldogság és remény. Esténként utcalámpák tompa fényében sétáltatta kutyáit, s a hideg friss levegőt mélyen tüdejébe szívta boldognak érezte magát. Lecsukta szemét, s egy ismeretlen fiúra gondolt akinek arcát, nevét nem tudja, csupán annyit tud róla, hogy vonzza a fiú a boldogságát. Szeretnélek megismerni. Beszélgetnek a végtelenségig, s tavasszal akácfa illatt mellett a szerelem is belengi az utcákat, amelyeken járnak. A szűk csörgedező patak part melletti ösvényt, a kis hidat, a tompa fényekkel teli utcákat. Újra akarja érezni az illatot az érzést. Ezek azok a felek, amelyek a viharban találkoztak!

Ősszel, egy szeles októberi napon, viszont úgy érezte, hogy a boldogság már csak akadozva jön. Élvezte, hogy hétvégente, pénteken az „édespénteken”, mert mindig így hívta, amikor hazamehet emeleti kis szobájába, és magára zárhatja az ajtó.

Ismeretlen ismerősök jönnek, vagy ő megy az apjával, kiállítás megnyitókra, vagy csak úgy mennek. Ez volt a hobbijuk. Sokszor úgy volt, hogy L.-ért pénteken kettőkor elment a festőművész apja a sulijához kocsival, hogy hazavigye, de aztán néha vasárnap délelőtt értek haza. Addig mentek az ismeretlenbe. A kocsiba aludtak. A festmények ide-oda szállításához egy nagyobb autóra volt szükség. Egy fekete dzsipjük volt nem egy kis busz, melyből kivehették volna a hátsó üléseket, így a nagy térben tudtak volna aludni. Ha ősszel az idő elég hűvös volt, akkor is a kocsiba aludtak, a kocsiba volt fűtés, így az akadályokat könnyen át rúgták vagy éjjel is utaztak. Betakaróztak több takaróba vagy hálózsákba. Út közben olyan dalokat hallgattak, amelyben nem volt ének, csak dallam. Többnyire olyan zenét hallgattak, például amiben csak zongora szólt, mert a zongora megérinti a lelket. S a zene mely egyben inspirálta is mindkettejüket, fontos volt, hogy a lélekig hasson. L. írt vagy olvasott míg apja pedig beszívta az ismeretlen levegőjét amely sok inspirációt boldogságot tartogatott. Kis falvakba megálltak enni, teázni,  fotózni, ha végeztek meg mentek tovább egy újabb városba egy újabb faluba. 

Így teltek a hétvégék. Míg L. szerelmes nem lett. Legalábbis valamit érzett. Egy fiú tetszett neki és mindig figyelte a távolból. Megfigyelte, hogy a fiú a  buszpályaudvaron milyen buszra száll, melyik nap hány órakor, és képes volt mindig kiszaladni a pályaudvarra, persze csak ha ráért, de általában igen, mert vitte előre a szíve, hogy láthassa a fiút.

Volt egy másik szerelme is, róla nem tudott semmit, de mégis mindent. Egy ismeretlen fiú írásait olvasta a neten, s titkon tudta, hogy egyszer úgyis találkozni fognak, kinyomozza, hogy a történeteket, melyek álmodozásra ösztönzik a képzelet és a valóság határán táncolnak, ki írhatja. Azt tudta csak, hogy fiú, mert mindig a szerelemről írt, vagy arról, hogy szerelmes akar lenni, vagy arról, hogy a lelkén újabb seb keletkezett, vagy csupán arról, hogy az elképzeltvalós életben milyen jó is létezni. L. akart lenni a fiú mindent elsöprő szerelme.

Késő őszi nap volt, mikor a köd betemette az elképzeltvalós életet, L. örökre elvesztette a szerelmét. Péntek van, ma van szerda és hétfő. A tompa fények sírnak az éjszakában, a lelkek dideregve mosolyognak a testekbe zárva.

Aztán a fiú aki a történeteket írta,  évekkel később volt neki egy új története. Egy barna göndör hajú lányról, piros ruhában, melyről mindig is álmodott s aki egy festőművész lánya volt. Később a történet valóság lett.

Ezek azok a felek, melyek a viharban találkoztak. 

"Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak."