Rövid történet: A megtalálni a megfelelő szavakat

   A szél zaja behallatszik kintről a szobába, néha- néha az esőcseppek is kopogtatják a párkányt és a redőnyt. Teljesen őszi hangulatom van. A kávém gőzölög, a bögre belseje hófehér külseje fekete s benne a kedvenc kiskanalam. Most szél fúj a szívemben. Próbálok valami valós képet festeni amelyből egy valós test születik. Talán ezek az utolsó idők, amelyek a saját határozatlanságomról szól. Ez ma már nem játék, mondom magamban, miközben az idő pörög, az utolsó képek valamiről, valakiről.... az emlékezés. A papírlapokra írt létezés. Megtalálni a megfelelő szavakat. Megtalálni a megfelelő szavakat, hogy rám találjanak. Magamba szívni a szavakat, a mondatokat. Elbambulsz, kinézel az emeleti hatalmas ablakon, ahol beáramlik a  tompa narancssárga felkelő nap fénye. Madarak rajokban alakzatokkal játszadoznak a levegőben a panelházak között, rengetegen vannak, talán ezren is. Mi irányítja őket? Hogyan tudnak együtt mozogni? Miért nem repülnek egymásnak? Tovább bambulok, nézem a polc könyveit, megvakarom a fejemet, szürcsölök a kávémból, épp a balkezemnél helyezkedik el. Mindig balkezes akartam lenni. Persze a világ a balkezesekkel elutasító, mivel csupán 7-% tartozik ebbe a körbe, de ezt sosem tudtam.

   Kisétálok az erkélyre, a hatalmas város elém tárul, egy enyhe dübörgést hallok, felkelt a város...Próbálom figyelni, valamilyen magyarázatot találni a madarak számomra össze-vissza repdesésében, ugyanakkor mégis valami meghökkentő formát és csavart visznek bele repülésükbe. Rövid gyors szárnycsapkodásokkal. Élvezik. Hullámokat rajzolnak az égre, szárnyaik csapkodása, heves csiripelésük hallatszik. Néha elvakítja szememet a felkelő nap fénye. 

- Mire gondolsz most? jön a kérdés. Leírom a papírlapra, de annyira személyes, hogy félek leírni magam számára is.  Újra és újra próbálom, zörög a félig felhúzott redőny, friss levegő árad be a szobába, a csíkos lapra csak ennyit írok: "megtalálni a megfelelő szavakat". A személyes szavak, amelyek nem csak szavak. Jóformán a szavaim mégsem személyes szavak, mert félek tőlük, néha magam sem értem, hogy én hol vagyok köztük.  S rájövök, hogy nem köztük, hanem bennük vagyok. Mert ahogy itt ülök írom ezt, nem tudom, hogy érdemese-e olvasni. Elsődleges cél : Megtalálni a megfelelő szavakat. Azt hiszem megyek, és most feladom a szavak keresését. Végtére is nincs mitmondanom, mert félek a szavak erejétől. Bízom a szemedben. A kezeidben. A tekintedben, amikor a szél csókolja arcod, vagy bármikor. Pár hónap alatt sikerült csak szavak újra Megtalálni a megfelelő szavakat, de ez csak a kezdetek kezdete. Talán most  ott ülsz valahol, és te is a kávédat kortyolod egyedül, de csak az ízéért, akkor gondolkodj el azon, hogy mi az életed súlya? Mit csinálsz egy nap alatt, mik azok a dolgok amelyeket belezsúfolsz, vagy kihagysz, vagy felhagysz valamivel, ami hiányozni fog esetleg, olykor olykor. A döntés amit ma hoztál, biztos jó döntés? 

Hajnaltól hajnalig tartó keretben. Gondold végig: mi az életes súlya azon a napon! Volt-e pótolhatatlan pillanat amely boldoggá tett?

Hosszú néma csend cikázik végig a madarak között. Hosszú csend cikázik végig a szobán, amelyet a szél fúj a szívembe. "Hol van az a határ, ahol a szabadság már teher? Amikor annyira szabad vagy, hogy nincs senkid?" és semmid. Mint a madaraknak. 

video :http://www.youtube.com/watch?v=V-mCuFYfJdI&feature=related