Valamelyik harmatos hajnali reggelen már megfogalmazódott
bennem, hogy azt a mérhetetlen felesleges időt ideje lenne már végre nem
elpazarolni. Bár ha leírok pár sort lehet, hogy az is időpazarlás. De én akkor múlatom az időt. Hasznosnak érzem magam. Aztán ahogy a reggeli harmat felszáradt, úgy a
szavak is elszálltak belőlem, így nem írtam semmit. Igaz az este csendjében egy
baráti levelet írtam. Nem nem angolul, mert mindenkinek az cseng az agyába ha
meghallja, hogy baráti levél, hogy az a letenni vágyott nyelvvizsga nyelvén
van. Nem ez egy Olivetti írógéppel írt baráti levél abból a maradék klasszikus
fajtából, amelyet még űzök, a magam szórakoztatására. Igaz sosem kapok választ.
Éjjeli 1 óra tájban lehettünk, amikor levetettem pizsamám, farmergatyámat és
egy vásott pólót vettem fel, meg egy adidas-os zöld pulóvert. És nekifogtam.
Hiányzott már az Olivettin való gépelés. Úgy jó írni, ha tudom kinek szeretnék,
csak úgy a nagyvilágban elég nehéz a gondolataimat, vágyaimat, problémáimat
szabadjára engedni.
Most épp az autóban ülök, szivárványt nézek, esik az eső,
süt a nap. Lefotózom. Sosem voltam még ennyire közel egy szivárványhoz. Erre a
napra ez volt a legnagyobb csoda. A második pedig az új piros adidas használt
cipőm. Örülök neki. Az országba nincs másnak ilyen. Ez örömmel tölt el, bár nem
ez volt a cél, hanem csak az, hogy találtak egy olcsó cipőt tavaszra. Az
sokszor felidegesít, hogy normális új cipők 25 ezer felett kezdődnek. A piros
adidas cipőmet ami annyira kénylemes…sose volt kényelmesebb cipőm 5 ezer ftba
került. Szóval én még 12 ezer felett sosem vettem cipőt magamnak. Persze
valahogy azok a használt cipők amiket hordtam sosem lehetett máshol kapni, ha
igen akkor egy vagyonért. Most is ez a helyzet. Ez van egyedi hülye
gondolkozású embernek egyedi cipőt. Vagy legalább egyedinek gondolhatom
magamat. Tök mindegy. Szóval itt fotózom
a Rábához közel a szivárványt, az új cipőmben. Örülök. Boldog vagyok.
Rágyújtok. Hazafelé a következő napon gondolkodom, mit kellene…persze úgysem
azt fogom tenni.
Kicsit nagyon görcsölök
a következő hónapoktól. Nem tudom mi lesz. Új városba költözöm. Találnom kell
egy új melót, és ez viszonylag fizessen annyit, hogy ne haljak éhen. Közben a
hobbimnak is tudjak élni. A fotózásnak, és az írásnak. Ne legyek kurva görcsös,
és stresszes. Nem akarom feladni magam a pénznek. Bár eddig se tettem. Sosem
érdekelt a pénztárcám tartalma. Hál Isten minden volt, és minden lett…persze
idővel. De jó lenne távolabb tervezni. Szeretnék egy szép házat, valami egészen
kicsit sok szeretettel (tudom ez elég klisé), amiben a két kezem munkája is
benne van. A kertben szép virágok lennének, amit anyám segítene ültetni. Büszke
lenne rám. Talán a fotóimra is. A könyv az még érlelődik, formálódik, alakul.
És talán erre is. Erre vágyom. És most hogy lefotóztam a szivárványt…már el is
tűnt. Most arra vágyom, hogy egy jó forró fürdőt vehessek. Ne görcsöljek. Ne
stresszeljek azon a nokedlitészta állagú jövőn ami előttem áll. És persze a
Fiat Pandáról sem tettem le. Az ügyön vagyok, hogy lehessen egy napfénytetős,
erős motorral felszerelt Fiat Pandám a 80-as évekből. Hogy néha napján el tudjak szökni a város
fényei alól. De előtte munkát kell találni, aztán az álmokat megvalósítani.
Befutni. Olyan ördögi kör ez, mint a Moszkva tér című film végén az Epilógusban.
Mindegyik szereplő változáson ment keresztül, míg a főszereplő nyugtázza, hogy „Velem
mi van? Semmi... ”
