Épp a Citadella
nemzetközi gyorsvonaton ülök, úton Budapest felé. Az elmúlt időszakban szinte
alig jöttem haza és mentem vissza Pestre vonattal. Az Intercity-s vagonban
ülök. Itt teljesen jó a feeling, külföldiek, fáradt utazók, új történetek.
Sosem szoktam vonatozás közben elővenni a laptopomat, de most megtettem. Itt
meg lehet azt tenni, nem néz ki a pillanatnyi órákra összezárt emberekből
álló csoport. Ez a normális, míg a vonat másik felében nem lenne az. Vagy
legalábbis frusztráltan érezném magam. Főleg, hogy ütöm a billentyűzetet, azaz
írok. És azért írok, mert végre otthon voltam, feltöltődtem, igaz csak másfél
napot. De kellett már, hogy a büdös, dohos Budapestet egy hónap után
elhagyhattam. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó vonatutam, de
nem tudok. Meglepően hat rám, hogy már sárgák a búzakalászok, és sok helyen már
az is le van aratva. Hol voltam féléven át? Persze amikor legutóbb hazaindultam
késő éjjel volt, és amikor visszamentem szintén késő éjjel volt , így sosem
láttam az elhaladó tájat, amely sötétben burkolta magát, csak az elhaladó reflektorfény
árnyékait és az utcalámpák sárgás illetve lassan már fehérré váló utcaképeit. Hamar
elment egy félév. Épp kinézek az ablakon és még látom a Somló hegy sapkáját,
pedig már 22 perce úton vagyok. Már most hiányzik. Hogy mi? Igazából minden. A
táj, a nyugalom, a csend, az egyszerű de őszinte emberek. Itt a vonaton is szívesen
megismernék pár embert. Első ránézésre izgalmasnak tűnnek. A probléma velem
van, nem vagyok annyira bátor és nyitott, hogy ráköszönjek, vagy kérdezzek tőle/tőlük
valamit, bármit, hogy el kezdődjön a beszélgetés. Előttem ül egy pár, valószínűleg
Ljubljanából jönnek, néhányszor szólnak csak egymáshoz, számomra ismeretlen
nyelven, a kallertől angolul kérdeztek, de persze az magyarul szólt vissza,
vissza a realitások talajára, ezért szeretjük Magyarországot. Nem mindenki
agysebész. Szóval ez a pár érdekes. Kíváncsi vagyok honnan jöttek, hova
tartanak, Pesten mit néznek meg, mik a tervek, hogy ismerkedtek meg, hány éve,
hol laknak, mit tanulnak vagy dolgoznak. Ilyen alapvető pár perces betekintés
az idegen emberek életébe, ez engem mindig érdekelt. Más hogyan csinálja? Más
hogyan éli meg a szürke hétköznapokat, hogyan éli meg az örömöt, bánatot, mi
egyáltalán a világról alkotott képe.
Aztán megnéztem otthon a
kertünket, mennyit fejlődött és erősödött minden. A levenduláimat, amelyből a
hinta mögött két sor van, imádom őket, és a postaládába beköltözött cinegepár
fiókáit, amelyek pár nap múlva kirepülnek a nagyvilágba, alig 15 nap alatt. 15
napjuk van a felnőtté váláshoz. Hihetetlen. Anyám
csodálatos virágait, amelyeket féltve óv, és gondoz. Mintha megállt volna az
idő, mióta nem voltam otthon, miközben meg mindenen látom, hogy rohadtul nem
állt meg.
Szombat délután meg elmentem a kedvenc helyeimre, ami
mostanában már nevezhető egyfajta szertartásos eseményeknek is. Sáska, aztán
apa , aztán beszerezni egy nyomtatott sajtót. Ilyenkor vagy jobboldali, vagy
baloldali újságot választok, vagy könnyített eset az, amikor csak az egyik van,
mert a másik elfogyott, vagy ide nem is hoztak… ez maradjon ilyen költő kérdés,
hogy melyik van mindig és melyik nincs mindig[…]
Ez a túra kb 110 km autóval, de
teljesen kikapcsol. Bartók rádiót hallgatok, mostani útra jött anya is.
Szerettem volna megmutatni neki, hogy ha kóborolok, akkor merre is megyek, és
hogy ez a kóborlás nem is egyszerű kóborlás, hanem spontán megtervezett (ez de
hülyén hangzik) történet. Út közben beszélgettünk minden féléről, jövőképekről,
vagy a közeljövőről, hogy mit kell még csinálni. Közben meg követtük a szaggatott
vonalakat az úton, az hiszem ezek sokkal kopottabbak voltak, szinte nem is látszódtak,
most pedig… Ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy miért kell addig várni,
amíg szinte teljesen láthatatlan? És ez kinek jó? Mert, hogy nem az autósoknak
az biztos, nincs rá pénz időnként felfesteni azt a rohadt vonalat? A másik
kedvencem, ha már itt vagyunk, hogy egy főút hogyan nézhet ki így… foltosan,
milliószor javítva, könnyítés képpen azért az út mellé helyeznek egy 50 km/h-s
korlátozást, és csúszós úttáblát. Főúton…
és ez megy már lassan egy éve. Várják a pénzt, ami van, amit levonnak tőled,
tőlem, és többszörös áron megcsinálják, persze szar anyagokból, és ez megint
kinek jó? Persze ilyen a világ értem én azt, de ezen akár emberéletek is
múlhatnak, aztán a többi dologba most nem is megyek bele. Hogy azért nem ülök a
másik vagonba, ami ott elöl van, mert az is egy használt vagon, Németországban
már nem kellett, itt nekünk jó, erre van pénzünk csak, amit ott 70-es 80-as
években kidobnak, az jön át ide, aztán mi majd 2020ba 2040be leselejtezzük, aztán mi is továbbadjuk
egy másik országnak, egy olyannak, aki örülni fog neki, és sokkal csóróbb, mint
mi. Szóval ez így megy.
Felhős
az ég, esni fog. Imádom, ez igazi közhely, de az illatát imádom, persze Pesten
nem, mert ott a csatornaszag, húgyszag, dohszag, mocsok, por benzin és dízel
keveredik az esővel, amiből egy eddigi számomra ismeretlen szag összetétele
alakul ki. Itthon pedig a hajladozó búzakalász, friss levegő, nah meg se tudom
fogalmazni igazán. Van különbség nah, és ez utcahosszokkal mérhető.
Robogok
vissza. Pár hónapja beszereztem egy Motobecane 1979-es Nomade bringát, amivel
már tavaly október óta szemeztünk, vártam azt, hogy tudod, a tökéletes
pillanatot. Jó ez egy hazugság volt, nem azt vártam, hanem a pénzemet, hogy
meglegyen rá. Aztán, mindig másra kellett, még az a kevés is, amit félre
szoktam rakni. Jöttek más bringák amik megtetszettek, de azok meg még többe
kerültek (Bianchi), aztán egy, a barátnőm által bátorított estén megrendeltem.
Azóta 289 km-en vagyunk túl, csütörtökön meg volt egy első defektem, kénytelen
voltam otthagyni az egyik ismeretlen boltba szegény Jean-Francois-t, így
neveztem el, elvégre made in france, neme férfi. Aztán nehéz volt kinyomozni a
születési évét, de a rajta lévő serial számból és matricázásból erre lehet
következtetni. Apropó matrica, azt viszont le kellene cserélni, mert rég volt
már az a 79-es év, az idő foga, és a megtett kilóméterek, az ellenszélben
nekicsapódó pillangók, és egyéb hasonló állatfajták, megtépázták. Jövőbeli
tervek, annak kicserélése, amit könnyen be tudok majd szerezni, ha lesz pénz,
és az most nincs, de majd lesz. Imádok vele suhanni, persze a vágyakozás is
hozzátett sokat. Hogy éveket vágysz valamire, amit végre felemelhetsz,
megfoghatsz, mehetsz vele. Ez segít a szürke hétköznapok legyőzésében is, hogy motivált
legyen az ember, és ne törjön meg, ne törje le senki a vágyait, azt a
birtoklási vágyat, amelyet érez legbelül. Szóval most a régi matrica marad Jean
Francois-on, a tervek, hogy tavaszra egy francia autó legyen, amivel haza lehet
járni, hogy ne kelljen IC-ken ücsörögni, persze hiányozni fog, de a felnőttek
már autóval járnak nem? Azért, mert megkönnyíti az életet. A vonat a
nyugdíjasoknak és a diákoknak jó, akik féláron utazhatnak, és ez a jegy ár
összeg valóban kiváló, a felnőtteknek is ennyit kellene fizetniük. Azért, mert
mindig késik a Máv, kivéve akkor, amikor esik a hó, de az úton még nem marad
meg és 5 cm alatti, akkor bezzeg még előbb is jön. Ez csak személyes
tapasztalat az egyik télről. Szóval egy Renault Twingo motoros napfénytetővel,
fekete vagy szürke színben. Én benne lennék még a sárga színben is. Meglátjuk,
mit hoz az élet. Első autónak tökéletes, meg később is. A második szériás Fiat
Pandáról (kocka) még persze nem mondtam le, sőt, egy hete majdnem összejött
egy. Persze kellett volna kölcsönkérnem, de elhappolta előlem egy szerencsés.
Pedig ugyanolyan színe volt, mint a Népszínház utcában álló testvérének, vonzás
törvénye mi? De nem tudtam szabadságot kivenni múlt pénteken, ezért a hajnali
órákban másnak adták el, én csak vasárnap tudtam volna menni. 24 éves , 54 ezer
km volt benne, persze ki tudja, hogy ebből mi igaz, de minden megtörténhet.
Amúgy utálom a franciákat… csigaevők. És meg van róluk a véleményem, de azért
alkottak pár jó dolgot, lásd, Motobecane bringa, lást Twingo. Szóval brutál
nehéz időszak lesz, félretenni, lemondani mindenről és mindennap nézegetni,
hogy milyen Twingo-kat fogunk elszalasztani, mert ezek hamar, napok alatt
elkelnek, persze csak ami valóban jó is. Nagy az átbaszás lehetősége, de ahogy
pár sorral fentebb írtam… ilyen az élet. Nem tudsz ezzel mit csinálni, csak
reménykedhetsz, hogy nem te leszel az, akit átbasznak.
A
Velencei tó mellett robogunk, még úgyis sokan vannak, hogy rossz az idő, bár itt
már süt a nap. Iszap szag van, fúj a szél, hullámzik a nádas, még itt is
csendes minden. Majd autóval is itt robokunk el a Twingóval, nah majd annak is
kell keresni egy nevet, bár női francia
név kell hogy legyen - Cloé, vagy Noelle. Tetején kinyitom a motoros
napfénytetőt, lobogni fog a hajunk, péntek éjjel lesz, felszabadultak leszünk,
lehet, hogy fürdeni is megállunk majd, addigra összeállnak a megálló helyek.
Hol lehet jó lángost enni, akár még télen is, vagy kiteszteljük, hogy melyik
benzinkút főzi a legjobb kávét, és akkor ott iszunk egy eszpresszót. Szóval a
szokásos pénteki dolgok, amikor a legfelszabadultabb az ember, amire már hétfő
reggel 8 óta álmodsz. Nah, ne álmodozzunk kérem, jön a kaller, már harmadszor.
Nem adom oda a jegyem akkor direkt szól, hogy adjam oda neki, ha adom meg az a
baja, hogy minek adom oda, már lecsippantotta. Ki érti…
Haza az mindig is Somló, lesz,
meg ahova kötnek az érzelmek, érzések, nosztalgia. Ezektől nehezen szabadul az
ember, sőt, nem is akar. Különben megszakadna a szíve. Egy éve ilyenkor még a
Moszkván laktunk, pénteken, amíg vártam a vonatra körbe sétáltam a környéken,
kicsit hiányzott. Megnéztem ki lakik az albérletünkbe, mi változott, mi maradt
ugyanolyan. Elszívtam egy cigit, aztán indult a vonat. Most tele vagyok energiával, valahogy
be kell osztanom a következő három hétre. Persze lehetetlen lesz. Hamarosan
leszállok a Délibe, először rágyújtok majd egy cigire, tegnap is csak egy
szálat szívtam, aztán indulok Zuglóba. Ezek a pillanatnyi tervek a fejemben.
Fabrizio Paterlini-t hallgatok. Ez a legtökéletesebb utazáshoz. Másik kedvencem
Tim Hecker – Ravedeath 1972-es albuma, amit szerintem csak én ismerek, de most
már te is. Ezt fogom majd hallgatni a Twingoban az első hazautazáskor, meg egy
Cesar Frank orgona darabot.
Búzatáblák,
magasra nőtt zöld fák, ellenszélben repdeső madarak, távolban autók, távolban
falvak, most virágba borult kikandikáló napraforgók, amelyek hátat fordítanak a
napnak, gomolyfelhők, bárányfelhők, Hold, majd jövök még. Köszi, hogy velem
voltatok ezen az úton. Titütidü, Cidatella nemzetközi gyorsvonat érkezett Ljubljana
felöl a hatodik vágányra, kérem, a vágány mellett vigyázzanak.
Megérkeztem. Újra.
Már most hiányzik minden otthonról. Most főleg a csend.
