2017. július 2., vasárnap

Egy magánjellegű fecsegés huszonöt

         Épp a Citadella nemzetközi gyorsvonaton ülök, úton Budapest felé. Az elmúlt időszakban szinte alig jöttem haza és mentem vissza Pestre vonattal. Az Intercity-s vagonban ülök. Itt teljesen jó a feeling, külföldiek, fáradt utazók, új történetek. Sosem szoktam vonatozás közben elővenni a laptopomat, de most megtettem. Itt meg lehet azt tenni, nem néz ki a pillanatnyi órákra összezárt emberekből álló csoport. Ez a normális, míg a vonat másik felében nem lenne az. Vagy legalábbis frusztráltan érezném magam. Főleg, hogy ütöm a billentyűzetet, azaz írok. És azért írok, mert végre otthon voltam, feltöltődtem, igaz csak másfél napot. De kellett már, hogy a büdös, dohos Budapestet egy hónap után elhagyhattam. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó vonatutam, de nem tudok. Meglepően hat rám, hogy már sárgák a búzakalászok, és sok helyen már az is le van aratva. Hol voltam féléven át? Persze amikor legutóbb hazaindultam késő éjjel volt, és amikor visszamentem szintén késő éjjel volt , így sosem láttam az elhaladó tájat, amely sötétben burkolta magát, csak az elhaladó reflektorfény árnyékait és az utcalámpák sárgás illetve lassan már fehérré váló utcaképeit.                                      Hamar elment egy félév. Épp kinézek az ablakon és még látom a Somló hegy sapkáját, pedig már 22 perce úton vagyok. Már most hiányzik. Hogy mi? Igazából minden. A táj, a nyugalom, a csend, az egyszerű de őszinte emberek. Itt a vonaton is szívesen megismernék pár embert. Első ránézésre izgalmasnak tűnnek. A probléma velem van, nem vagyok annyira bátor és nyitott, hogy ráköszönjek, vagy kérdezzek tőle/tőlük valamit, bármit, hogy el kezdődjön a beszélgetés. Előttem ül egy pár, valószínűleg Ljubljanából jönnek, néhányszor szólnak csak egymáshoz, számomra ismeretlen nyelven, a kallertől angolul kérdeztek, de persze az magyarul szólt vissza, vissza a realitások talajára, ezért szeretjük Magyarországot. Nem mindenki agysebész. Szóval ez a pár érdekes. Kíváncsi vagyok honnan jöttek, hova tartanak, Pesten mit néznek meg, mik a tervek, hogy ismerkedtek meg, hány éve, hol laknak, mit tanulnak vagy dolgoznak. Ilyen alapvető pár perces betekintés az idegen emberek életébe, ez engem mindig érdekelt. Más hogyan csinálja? Más hogyan éli meg a szürke hétköznapokat, hogyan éli meg az örömöt, bánatot, mi egyáltalán a világról alkotott képe.                                   
Aztán megnéztem otthon a kertünket, mennyit fejlődött és erősödött minden. A levenduláimat, amelyből a hinta mögött két sor van, imádom őket, és a postaládába beköltözött cinegepár fiókáit, amelyek pár nap múlva kirepülnek a nagyvilágba, alig 15 nap alatt. 15 napjuk van a felnőtté váláshoz. Hihetetlen.      Anyám csodálatos virágait, amelyeket féltve óv, és gondoz. Mintha megállt volna az idő, mióta nem voltam otthon, miközben meg mindenen látom, hogy rohadtul nem állt meg.    
Szombat délután meg elmentem a kedvenc helyeimre, ami mostanában már nevezhető egyfajta szertartásos eseményeknek is. Sáska, aztán apa , aztán beszerezni egy nyomtatott sajtót. Ilyenkor vagy jobboldali, vagy baloldali újságot választok, vagy könnyített eset az, amikor csak az egyik van, mert a másik elfogyott, vagy ide nem is hoztak… ez maradjon ilyen költő kérdés, hogy melyik van mindig és melyik nincs mindig[…]    
Ez a túra kb 110 km autóval, de teljesen kikapcsol. Bartók rádiót hallgatok, mostani útra jött anya is. Szerettem volna megmutatni neki, hogy ha kóborolok, akkor merre is megyek, és hogy ez a kóborlás nem is egyszerű kóborlás, hanem spontán megtervezett (ez de hülyén hangzik) történet. Út közben beszélgettünk minden féléről, jövőképekről, vagy a közeljövőről, hogy mit kell még csinálni. Közben meg követtük a szaggatott vonalakat az úton, az hiszem ezek sokkal kopottabbak voltak, szinte nem is látszódtak, most pedig… Ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy miért kell addig várni, amíg szinte teljesen láthatatlan? És ez kinek jó? Mert, hogy nem az autósoknak az biztos, nincs rá pénz időnként felfesteni azt a rohadt vonalat? A másik kedvencem, ha már itt vagyunk, hogy egy főút hogyan nézhet ki így… foltosan, milliószor javítva, könnyítés képpen azért az út mellé helyeznek egy 50 km/h-s korlátozást, és csúszós úttáblát. Főúton…  és ez megy már lassan egy éve. Várják a pénzt, ami van, amit levonnak tőled, tőlem, és többszörös áron megcsinálják, persze szar anyagokból, és ez megint kinek jó? Persze ilyen a világ értem én azt, de ezen akár emberéletek is múlhatnak, aztán a többi dologba most nem is megyek bele. Hogy azért nem ülök a másik vagonba, ami ott elöl van, mert az is egy használt vagon, Németországban már nem kellett, itt nekünk jó, erre van pénzünk csak, amit ott 70-es 80-as években kidobnak, az jön át ide, aztán mi majd 2020ba  2040be leselejtezzük, aztán mi is továbbadjuk egy másik országnak, egy olyannak, aki örülni fog neki, és sokkal csóróbb, mint mi. Szóval ez így megy.    
Felhős az ég, esni fog. Imádom, ez igazi közhely, de az illatát imádom, persze Pesten nem, mert ott a csatornaszag, húgyszag, dohszag, mocsok, por benzin és dízel keveredik az esővel, amiből egy eddigi számomra ismeretlen szag összetétele alakul ki. Itthon pedig a hajladozó búzakalász, friss levegő, nah meg se tudom fogalmazni igazán. Van különbség nah, és ez utcahosszokkal mérhető. 
 Robogok vissza. Pár hónapja beszereztem egy Motobecane 1979-es Nomade bringát, amivel már tavaly október óta szemeztünk, vártam azt, hogy tudod, a tökéletes pillanatot. Jó ez egy hazugság volt, nem azt vártam, hanem a pénzemet, hogy meglegyen rá. Aztán, mindig másra kellett, még az a kevés is, amit félre szoktam rakni. Jöttek más bringák amik megtetszettek, de azok meg még többe kerültek (Bianchi), aztán egy, a barátnőm által bátorított estén megrendeltem. Azóta 289 km-en vagyunk túl, csütörtökön meg volt egy első defektem, kénytelen voltam otthagyni az egyik ismeretlen boltba szegény Jean-Francois-t, így neveztem el, elvégre made in france, neme férfi. Aztán nehéz volt kinyomozni a születési évét, de a rajta lévő serial számból és matricázásból erre lehet következtetni. Apropó matrica, azt viszont le kellene cserélni, mert rég volt már az a 79-es év, az idő foga, és a megtett kilóméterek, az ellenszélben nekicsapódó pillangók, és egyéb hasonló állatfajták, megtépázták. Jövőbeli tervek, annak kicserélése, amit könnyen be tudok majd szerezni, ha lesz pénz, és az most nincs, de majd lesz. Imádok vele suhanni, persze a vágyakozás is hozzátett sokat. Hogy éveket vágysz valamire, amit végre felemelhetsz, megfoghatsz, mehetsz vele. Ez segít a szürke hétköznapok legyőzésében is, hogy motivált legyen az ember, és ne törjön meg, ne törje le senki a vágyait, azt a birtoklási vágyat, amelyet érez legbelül. Szóval most a régi matrica marad Jean Francois-on, a tervek, hogy tavaszra egy francia autó legyen, amivel haza lehet járni, hogy ne kelljen IC-ken ücsörögni, persze hiányozni fog, de a felnőttek már autóval járnak nem? Azért, mert megkönnyíti az életet. A vonat a nyugdíjasoknak és a diákoknak jó, akik féláron utazhatnak, és ez a jegy ár összeg valóban kiváló, a felnőtteknek is ennyit kellene fizetniük. Azért, mert mindig késik a Máv, kivéve akkor, amikor esik a hó, de az úton még nem marad meg és 5 cm alatti, akkor bezzeg még előbb is jön. Ez csak személyes tapasztalat az egyik télről. Szóval egy Renault Twingo motoros napfénytetővel, fekete vagy szürke színben. Én benne lennék még a sárga színben is. Meglátjuk, mit hoz az élet. Első autónak tökéletes, meg később is. A második szériás Fiat Pandáról (kocka) még persze nem mondtam le, sőt, egy hete majdnem összejött egy. Persze kellett volna kölcsönkérnem, de elhappolta előlem egy szerencsés. Pedig ugyanolyan színe volt, mint a Népszínház utcában álló testvérének, vonzás törvénye mi? De nem tudtam szabadságot kivenni múlt pénteken, ezért a hajnali órákban másnak adták el, én csak vasárnap tudtam volna menni. 24 éves , 54 ezer km volt benne, persze ki tudja, hogy ebből mi igaz, de minden megtörténhet. Amúgy utálom a franciákat… csigaevők. És meg van róluk a véleményem, de azért alkottak pár jó dolgot, lásd, Motobecane bringa, lást Twingo. Szóval brutál nehéz időszak lesz, félretenni, lemondani mindenről és mindennap nézegetni, hogy milyen Twingo-kat fogunk elszalasztani, mert ezek hamar, napok alatt elkelnek, persze csak ami valóban jó is. Nagy az átbaszás lehetősége, de ahogy pár sorral fentebb írtam… ilyen az élet. Nem tudsz ezzel mit csinálni, csak reménykedhetsz, hogy nem te leszel az, akit átbasznak.                                                           
A Velencei tó mellett robogunk, még úgyis sokan vannak, hogy rossz az idő, bár itt már süt a nap. Iszap szag van, fúj a szél, hullámzik a nádas, még itt is csendes minden. Majd autóval is itt robokunk el a Twingóval, nah majd annak is kell keresni egy nevet,  bár női francia név kell hogy legyen - Cloé, vagy Noelle. Tetején kinyitom a motoros napfénytetőt, lobogni fog a hajunk, péntek éjjel lesz, felszabadultak leszünk, lehet, hogy fürdeni is megállunk majd, addigra összeállnak a megálló helyek. Hol lehet jó lángost enni, akár még télen is, vagy kiteszteljük, hogy melyik benzinkút főzi a legjobb kávét, és akkor ott iszunk egy eszpresszót. Szóval a szokásos pénteki dolgok, amikor a legfelszabadultabb az ember, amire már hétfő reggel 8 óta álmodsz. Nah, ne álmodozzunk kérem, jön a kaller, már harmadszor. Nem adom oda a jegyem akkor direkt szól, hogy adjam oda neki, ha adom meg az a baja, hogy minek adom oda, már lecsippantotta. Ki érti…                  
Haza az mindig is Somló, lesz, meg ahova kötnek az érzelmek, érzések, nosztalgia. Ezektől nehezen szabadul az ember, sőt, nem is akar. Különben megszakadna a szíve. Egy éve ilyenkor még a Moszkván laktunk, pénteken, amíg vártam a vonatra körbe sétáltam a környéken, kicsit hiányzott. Megnéztem ki lakik az albérletünkbe, mi változott, mi maradt ugyanolyan. Elszívtam egy cigit, aztán indult a vonat.                                                          Most tele vagyok energiával, valahogy be kell osztanom a következő három hétre. Persze lehetetlen lesz.                                                                  Hamarosan leszállok a Délibe, először rágyújtok majd egy cigire, tegnap is csak egy szálat szívtam, aztán indulok Zuglóba. Ezek a pillanatnyi tervek a fejemben. Fabrizio Paterlini-t hallgatok. Ez a legtökéletesebb utazáshoz. Másik kedvencem Tim Hecker – Ravedeath 1972-es albuma, amit szerintem csak én ismerek, de most már te is. Ezt fogom majd hallgatni a Twingoban az első hazautazáskor, meg egy Cesar Frank orgona darabot.         
Búzatáblák, magasra nőtt zöld fák, ellenszélben repdeső madarak, távolban autók, távolban falvak, most virágba borult kikandikáló napraforgók, amelyek hátat fordítanak a napnak, gomolyfelhők, bárányfelhők, Hold, majd jövök még. Köszi, hogy velem voltatok ezen az úton. Titütidü, Cidatella nemzetközi gyorsvonat érkezett Ljubljana felöl a hatodik vágányra, kérem, a vágány mellett vigyázzanak.

         Megérkeztem. Újra.  Már most hiányzik minden otthonról. Most főleg a csend. 

Nincsenek megjegyzések: