Egy magánjellegű fecsegés harminckettő

Barátok, álszent barátok, muszáj tönkre tennetek mindent? 
Mintha a világ új volna? 
Mintha ez lenne az első reggel?
Mintha még mindig hajnal lenne?
Az igazság, hogy ami már tönkrement ami a legfőbb csalódásunk az a szabadságunk.
Nem lehet vesztenivalód, ha szívből és lélekből akarsz szeretni.
A legszédítőbb magasságokba kell emelkedned, hogy fejest merj ugrani.
El kell viselned a birodalmak bukását és a legnagyobb viharokat, hogy együtt legyetek abban a pillanatban.
Élned kellett, veszítened kellett újra és újra, 
hogy győzedelmeskedni tudj.
A szerelem semmi, amikor új, 
nyers és tiszta.
A vihar előtti szerelem nem egy döntés hanem egy elhatározás.
Amikor esemény, baleset vagy lehetőség bekövetkezik, 
legyél ott!
Állva!
Találd meg a szót, a tettet vagy a nézést!
Igen, szerelmem, abban a pillanatban bízz bennem!
Nem tűnök el! 
Abban a percben,
én ott leszek.

„Úgy akarok élni, ahogy a madarak az égen. Szeretném megismerni a mindennapjaik tisztaságát és szabadságát. Más számomra haszontalan. Higgyétek el, haszontalan. A szeretet nélküli élet, amely betölti mindennapjainkat, nem lehet az ember célja. Kell, hogy legyen valami más. Valami jobb. És ez az emberei szellem, a lélek. Ez az amit szeretnék megtalálni, a lelkemet. Szeretnék a mezőkön élni, a hegyoldalban. Fára mászni, úszni. Szeretném érezni az anyaföldet a lábam alatt, cipő nélkül, vagyon nélkül, a szolgáknak nevezett árnyak nélkül.” 

/Zeffirelli: Napfivér, Holdnővér/

Kedves,

Kedves,

   a levelek általában megérkeznek, ez határozottan nem fog. Épp figyelem a hold fényében a közeli erdőt s előtte a tisztást, amely szürkéskék pára leng be. A természet lélegzik, itt él a szemem előtt, lebegve. Aztán a hold rengeteg csillagot kitakar az égről. Én nem augusztusi csillaghullás szeretnék lenni, hanem februári. Elég, ha egy ember fog látni, de ennek az embernek az egész életét végig fogom kísérni, nem hisz majd neki senki, hogy télen mit látott az égen, de ő tudja, hogy látta.

         Hogy miért? Keressük az illúziót, amit sokszor azt gondoljuk, hogy megtaláltuk, birtokoljuk. Sokszor hibás képet festünk magunkról másokban, sokszor túlhasonulunk, és ez által becsapjuk önmagunkat.

         Szeretnék meginni veled nyugodtan egy kávét, a Comói-tó körül, talán egy bérelt Fiat 500-assal, hogy elég hiteles legyen. Hogy az út alatt te elmondanál dolgokat magadról, és én is elmondanék dolgokat magamról. Csak a szépet és jót, a rosszra és valódira ráérnénk még. Az senkit nem érdekel, saját magunkat sem.

         Beköltöztetnénk lelkünket a majdnem legszebb villába, de csak azért a majdnem legszebbe, mert az élet nem tökéletes, sosem lesz az, se neked se nekem. Két ilyen lélek találkozna, erre mondaná egy költő, hogy sebzett? Nem tudom, talán.

 Az illúziók álarcát vesszük fel, te ezt megteheted, én Önmagam vagyok, önmagamat adom. Néha elmenekülök a rossz irányba, de a tempómon mindig lassítok, hiszen rossz irányba rohanok. A menekülés nem biztos, hogy rossz dolog. Vagy eltenni a fiókba olyan személyeket, akikre dühösek vagyunk, de aztán nem rájuk vagyunk dühösek, hanem saját magunk korlátolt határaira. A dühbe belevenni más játékosokat, nem törődve mások érzéseivel, a legnagyobb menekülés önmagunk elől.

         Sokat gondolok rád, már évek óta, eltűnsz és visszajössz. Ilyen az élet, húzza előttünk a mézes mázas cukorkát, hogy most lépj, aztán a félelem miatt mégsem teszed, az élet ad egy másik ízű cukorkát, akkor sem teszed, rossz időzítés…most léphetsz. Ki van most benned? Ki lehet Ő benne? Változott, te is változtál.

         Ez nem egy romantikus regény első fejezete, ez egy Z kategóriás író sorai, aki addig töpreng, amíg nem történik semmi. Az éjszaka csendesen zajlik, hangok nélkül, tompán.

         Ha pedig ott a semmi, bármi lehetséges. Az álmodozók előtt nincs akadály. Az álom pedig egy illúzió, ha eléred, már nem is annyira érdekel. Kipipálod a listádról, mint valami Ikea-s bevásárló listát. Többé nem nézegeted a listát.

         Az a szürkés lila pára vagyok minden este a mező felett, formát öltök, álcát, ahogy te.

  A rajongás, sokszor rabbá tesz. Rajongani valami olyan után, ami bennem nincs meg, de birtokolni szeretném saját magamnak, mert ha te vagy, benned birtoklom.

         A hold fényében gondolok rád, azt az elérhetetlen illúziót követve, hogy neked, az elérhetetlennek, elég vagyok, a hibákkal, a nyílt sebekkel, a hegekkel, ami az agyam kreációja, és a magányom csendjéé. Az erdő közepén állsz, azon a tisztáson, várj míg megjelenek újra, igen, abban a pillanatban, hogy a Hold ugyanígy álljon, hogy a pára formája a mai legyen, és nem elég a hasonló.

  Lemaradtál róla. Ahogy a mai naplementéről is. A madárcsicsergésről, ahogy a seregélyek kergették egymást rajba verődve a tóparti fán megpihenve csak hirtelen repültek, megijedtek a szél hangjától, vagy egy belsőzajtól, és különös formákat rajzoltak le az égen, úgy, hogy egyikük sem ütközött neki a másiknak. Honnan tudják merre fognak irányt változtatni? Irányváltoztatás hirtelen, jobbra -balra,  alaktalan mégis tudatos formává egységként haladva. Ahogy a tollukon megcsillant a lemenő nap sugara, az a pillanat voltam. Lemaradtál, hagytalak, hogy lemaradjál róla.

  Keresd az út porát, keresem a sajátomat a végtelen horizontot figyelve, ahol a párhuzamosok, néha egymáshoz érnek.

  Ahogy ajkad hozzá ér a kávéspohárhoz, szürcsölve iszod a kávét, én figyellek, majd a vékony ujjad szórítja az enyémet, és eltűnünk battyogva a Comó tói  narancssárgáskék halvány tükrében. Ott hagyjuk magunkat, a régi életünket, vissza már csak az új jöhet.   

Non è nel cuore

.. e adesso nel mio cuore non c'è più amore.

        

        

Az utolsó estém veled!

A képre kattints, aztán majd jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harmincegy

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harminc

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

https://www.youtube.com/watch?v=xgTBKe5nRuw

Egy magánjellegű fecsegés huszonnyolc

Egy magánjellegű fecsegés huszonkilenc

Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem

A napok lassan és nehezen telnek. Mély levegőket veszek és összpontosítok valami másra, próbálom elterelni a figyelmemet rólad. Nehéz a távolság, és az a tudatlanság, és bizonytalanság, hogy nem tudok rólad semmit. A reggeli kávém és cigim közben rád gondolok, hogy te épp a konyhai asztalnál iszod a kávédat, nézed az instagram-ot, vagy a reggeli híreket, hogy az éj leple alatt mi történt a nagyvilágban. Elképzelem, ahogy mondtad régen, hogy ez és ez történt, ki halt meg, miközben én tudom, hogy ki volt az, vagy miről híres, te nem is hallottál róla, vagy csak épp nem ugrott be.

Én beleszívok mélyeket a cigibe, és kortyolgatom a félmeleg kávémat. Te gondolsz-e rám reggelente?

Nézem anyám virágait közben, én meg elképzelem, ahogy keresztbe tett lábbal te olvasod a híreket, és közben az albérletünk melletti úton suhan el a 3as villamos és 32-es busz, amely zörög és csörömpöl, szétszakad a rossz minőségű úton. A villamos, ahogy áthalad, pedig összekocogtatja a színes poharakat a polcban, amit valaki leselejtezett, és mi megkaptuk ajándékba.

 Aztán munkába menet, zenét hallgatok, arra gondolok, te szívesen hallgatnád-e, vagy mondanád, hogy álljunk tovább a zenével. Te pedig zötykölődsz a 32-es buszon kb utoljára és, benyomod a Spofity-t, valami random lájtos zenét, amit szerettél mindig is. Nézed az elsuhanó tájat. Én a kocsiba ordítozok, ahogy szoktam, hogy az anyádba nem tudsz vezetni te suttyó paraszt, és a kurva anyádért tartod be a szabályokat. És akkor még a szabály felére lelassít, izzik a féklámpája is, 15 km/h-val döcögök mögötte, próbálom nem megnyomni a dudát, aztán kénytelen vagyok, és izzó cigimmel kiintek az ablakon, hogy fannaculó, mintha Pesten vezetnék, de persze nem ott vagyok. Minek indexelsz te barom, tudom, hogy arra mész, csak használnád már azt a kurva gázpedált, késésbe vagyok, miattad, te paraszt, jól van igen arra mész, csak kanyarodjál már. Közben éneklek valami olasz slágert, amit két nyugdíjas előadó énekelt a legutóbbi SanRemo fesztiválon. Valamikor ezt videóra is vetted, valamelyik estén amikor jöttünk haza, épp a Rákóczi hídról kanyarodtunk le, vagy már nem is emlékszem igazán, mert elvittelek egy Budapest tour-ra, kikerülve a péntek esti dugót, aztán egy még nagyobb dugóba vittelek, nem szánt szándékkal, de legalább minden Budapesti kibaszott hidat láttuk kivilágítva, igaz gyök kettővel, de szép volt. Boldogok voltunk és önfeledtek.  Bár láttam rajtad, hogy felrobbansz, de nem tudtam mit csinálni. Hát ilyen elbaszott egy fiúd volt. Aki képes térképpel és Gps-el eltévedni akárhol. Ha valahol negyedjére jártam, azt már képes voltam felfogni, hogy ezt mintha láttam volna, de persze nem voltam benne annyira biztos mint te, igaz te már elsőre mondtad, hogy körbe-körbe megyünk, de én még nem fogtam fel ezt, csak negyedjére. Te meg türelmesen tűrted, hogy jaj istenem, ez már megint azt se tudja mi van…tudtad azt, hogy olyan vagyok, mint akit most érkezett ide a földre, és azt se tudja, melyik a jobb keze. Bár azt tudom, amelyiken nincs óra.

Szóval haladok, de nélküled, ami kegyetlen. Hiányzik a mindennapi beszélgetés. Olyan jókat szoktunk beszélni szüntelen órákon át. Hiányzol nagyon, mérhetetlenül. És nem valaki hiányzik, hanem te. És ez pedig oltári kurva nagy különbség.

Szinte már csak én hiszek abban…amiben más már rég nem. Ahogy te se.  Nem tudom levelem révbe ért-e, nem tudom, hogy válaszolnod kellene-e rá, egyszerűen nem tudok semmit. Nem attól vagyok kétségbeesve, hogy egyedül vagyok, hanem attól, hogy nem vagy mellettem. Nem akarok mást, csak téged. A te orrfújásodat hallani, azt az orbitális erős orrfújást amit szoktál csinálni, meg a mindent. Finom kávét főztél, és a főztöd...sosem hitted el, hogy mennyire ízlett.

Az őszinte őzike mogyoróbarna szemedet, a tested összes szépségpöttyét, a tetoválásaidat, a madárkát és a kalitkát, a derekadon a húgod által rajzolt hangjegyeket, a heget, tudod, ott, és a hajad esését, és hajmosásod utáni illatot, a bőröd illatát, azt a szenvedélyes csókot, ahogy csókoltál mindig, és az ölelésed, amelyben benne volt maga az élet. Ezek nélkül annyira üresnek és feleslegesnek érzem magam kimondhatatlanul és leírhatatlanul őszintén. Bármit csinálok, minden hiába. Ami eltört, nem lehet megjavítani. Attól függ ki a szerelő, és kihez viszed. Hozd hozzám, én megpróbálok mindent, de tényleg. Kár hogy én törtem össze, és te vagy a szerelő.

Egy könyvesboltban dolgozom. Ez az álmom egy régi álmom volt, boldog vagyok, sokszor elbaszok dolgokat, mert hát mindenhol el lehet, de valahogy nem érdekel. Csak csinálom a dolgomat, mosolygok még akkor is ha kurvára nehéz, segítek, ahogy szoktam. A nagy szívem ellen nem tudok tenni. Még egyszer veled Rómában, amikor lefotóztad azt a régi antikváriust, akkor ugrott be ez a régi álmom újra. Aztán erre még vártam sok évet, nem gondoltam, hogy ez, nélküled üt majd be. Ahogy azon a fotón, nem tudom, neked beugrik-e hirtelen… Egy férfi ül, egy Imac előtt, és körülötte rengeteg könyv, dől belőlük a régiség, és a könnyed kissé dohos áporodott könyvszag, feleslegessé vált történetekkel. Akár a miénk? Az felesleges?  Mi meg álltunk kezén fogva az utca másik oldalán, te fogtad a fényképezőt és lefotóztad. Én szoktam fotózni, de neked ez fontos jelenet volt, hogy én tudjak emlékezni az álmomra…most, amikor elveszett minden. Ott álltunk hosszú percekig és irigyeltük a férfit, mert olyan boldognak tűnt, és úgy gondoltuk, hogy ez a munka mennyire jó lenne nekem, biztos szeretném. Ezt mondtad nekem akkor. Aztán tovább sétáltunk. Éreztük a lágy római tavaszi szellőt a testünkön. Élveztük a jelent, együtt.

Most itt vagyok ebben az álomban, nélküled és egyedül. Sokszor hullámzó a közérzetem. Sokszor írnék neked, pedig tudom, hogy te gyűlölnéd minden soromat, vagy minden fotót amit megosztanék veled, hogy velem mi történik a nap során. Ahogy régen ezt tettük, akkor még örültél, örülve vártad, aztán...most már szívedet és mindenedet elrejted.

Semmit, de semmit nem tudok rólad. Eddig mindent tudtam, jobban ismertelek, mint a saját testvéred vagy akárki más körülötted.

Tudtam, hogy mit szeretnél az élettől, és hogy mit teszel, meg milyen áldozatokat hozol meg érte.

Néha szabadon kell hagyni a madárkát, hogy repüljön, és hagyni, hogy had élvezze a szél áramlatait, nem lehet kalitkába zárni. Néha te ezt tetted velem. (De ez ne fájjon neked. Úgyse érdekel.)

A madárka élvezze a határokat, próbálja a szárnycsapásait, hogy önbizalommal tudjon repülni, érezze a nap melegét a diófán, érezze az eső cseppjeit a tolljain, vagy akármi mást, de a madárka tudta, hogy nem szállhat fáról fára, mindig ugyanazon a fán szárította meg a szárnyait, ugyanazon a fán érezte az eső cseppjeit. Miért? Mert ez volt a legszebb fa a világon.  Érted?

Mindenről eszembe jutsz napközben is. Várom, hogy írj valami üzenetet, de csak a könyvesbolt gyereksarokában az asztalon valaki által rajzolt papíron látom meg a nevedet. Kiráz a hideg. Aztán elsírom magam a Wc-ben, hogy senki ne lásson. Utána kimegyek cigizni, és mintha semmi nem történt volna mosolygok a vásárlókra. Aztán a keresett könyv pont arra van, mint a papírfecnire írt neved, valaki által. Miért pont a te neved? Elcsuklik a hangom, már nem tudok mosolyogni. A vészkijáratra mutatok, kollégám tudja, mi a helyzet, felvált. Én mindent ott hagyok. Kimegyek. Kortyolgatom a kávém, ülök a parkolóban, mélyeket szívok a cigimben, Úr Isten még 4 óra meló. Aztán mit csinálok magammal? Otthon? Visszatérve kidobom a papírt. Folyamat rád gondolok, te már biztos mással lehetsz. Te már nem hiszel a gyűrű erejében igaz? Sem abban, hogy meg kellett volna időben beszélnünk. Egy kisfiú vagyok a gyönyörű álmaival, de a nélküled töltött hónapok rohamtempóban felnőtté tettek. Készen állok, de te ezt már nem akarod. Egyik ágról a másik ágba kapaszkodtál. Én a madárka, pedig nem találom a fáját, annyira erőtlenül repülök, meg kellene valahol pihennem már, tudod a fán, a legszebb fán, ami már nincs, amin szokta tollait süttetni eső után, hogy felszáradjanak az esőcseppek, vagy talán szeméből áradó patakban zúdúló könnycseppek? De a madárka nem találja már a fát. Reménykedve tovább repül, lassan zuhan… valamerre…

Az esték, a közös beszélgetések hiánya miatt elviselhetetlenek. Ezek a legnehezebb órák. Öt percenként nézem meg, hogy van-e új fotó, vagy valami rólad. Elkezdek írni valamit, aztán visszatörlöm. Nézem mikor vagy elérhető, hátha írsz, de hát aztán minek is írnál. Nem is gondolsz már rám. Talán néha. Talán néha hiányzik a zongorista kezem, talán néha hiányzik a szürkéskék szemem, amely 6 éven keresztül nézett téged, de úgy amely a lelkedig hatolt. Aztán lassan kiment a csillogás a szemedből, felőröltek a körülmények. Bárcsak itt lennél és meg tudnánk beszélni, amit akkor nem.

És hogy hogyan folytatódna? Jobban figyelnék rád, mert te ezt igényled, jobban figyelnék mindenre, ami velünk kapcsolatos. Jobban odafigyelnék magamra, hagynék magamnak időt, annak amit szeretek csinálni. Hiányzik Iván is, a szőrjei minden ruhámon. Néha meglátok még pár szálat a táskámban, akkor elfog a sírhatnék, vagy valamelyik télipulcsimon. Ott a bajsza, te jó ég. Here. Tudod így hívtam. Alig dorombolt és elég kajla volt, aztán megjelentem a színen, mint egy Shakespeare színdarabban, aztán elkezdett dorombolni, lecsillapodott, igaz a Tv-nket összetörte, de hát mi voltunk a hülyék, egyedül hagytuk. Unatkozott. Drága unatkozás volt az ővé.

Helyette van egy Albertem. Őt még nem láttad, sosem fogod. Első naptól hallgat erre a fura névre. Én adtam neki, tudod milyen vagyok, szeretem a különleges dolgokat, ahogy te is. Reggelente beletúr az arcomba, hogy hé te, ébredjél már fel. Esténként a takarót amit anyámtól kaptunk közösen veled, szóval azzal takarózom, Albert matat, keresi az anyját, szopni akar, megrögzötten keresi a cicit, néha azt hiszi megtalálta, gyúr a tappancsaival, és örömittasan hallucinálja, hogy szop. Ilyenkor annyira sajnálom. Bocs Albert, hogy elszakítottunk anyádtól, de itt vagyok neked én. Simizem, ő meg tovább keresi. Megszakad a szívem, de az megszakadt már azon a bizonyos pénteki napon.

Nem tudom levelem célba ért-e? Tudod én még a jól nevelt őszinte srác vagyok, az akit megismertél évekkel ezelőtt. Nem akarom hagyni, hogy kizárj az életedből. Nekünk közös az Útunk együtt. Túl ismersz, és én is téged. Valamikor a távoli jövőben úgyis a nagy szívem és segíteni akarásom visz a sírba. Én az életet veled terveztem, őszintén azokon a napokon amikor nem történt semmi, amikor csak csendben néztem ahogy ütöd a klaviatúrát és írod a doktoridat. Kávémat szürcsöltem, csináltam esti vacsorát, igen igazad van, hogy ritkán, és mindig ugyanazt, de örömmel ettünk meg és jól esett tőled a dicséret. Vagy amikor én olvasást színleltem a kanapén és felnéztem rád, ott voltál, és csak bámultalak, hogy igen ott ül a lelkem nagyobbik fele, az amiért bemegyek dolgozni, hogy amiért mély levegőket tudok venni, hogy a tüdőm levegőt kapjon. Hogy a sírban is együtt fogunk feküdni egymás mellett. Hogy egy életen át boldogok leszünk, ahogy a nagyszüleid, és az én nagyszüleim tették. Hittünk ebben az illúzióban, és ebben már csak én hiszek.

Most megannyi terhet cipelek. Sebzett vagyok, nincs az a sebtapasz ami elég lenne a 21 gramm betapasztásához. Érted?

Meg azt is, hogy ennyi időre lett volna csupán szükségem? Miért nem hagytad ezt meg nekem? Patient. Sajnálom, hogy nem tudtál és akartál rám várni. Egyfelől meg is értem. De tudtad, hisz ismersz, az a töketlen fajta vagyok, aki túl érzelmes, túlagyalós, túl töprengős. I am ready, ahogy az angol mondaná, vagy itt vagyok…i’m here. De ez téged már nem…

Nem kérsz belőlem. Sem a testemből, sem a lelkemből amelyet szerettél. Szerettél ugye? Eleged lett. Felőrölt a bizonytalanságom, amire időt kértem.

Aztán amit felépítettünk leromboltam, leromboltuk.

Hibáztatjuk egymást, gyűlöljük egymást, miközben szépen a kanapén megbeszélhettük volna mindent ami bennünk van, és amire gondol a másik. Ez a volna ott nem lett volna… És te mintha egy kötelet ketté vágtál volna. Nem létezem számodra. Nem vagyok fontos. Nem vagyok már semmi neked, csak múlt idő.

Túl nem akartuk ezt megbeszélni, könnyebb elmenni. Újra kezdeni, újra felépíteni, mint összerakni a már meglévőt. Eddig te voltál a kalitka én a madárka, aztán most már én a kalitka, te a madárka.

És hazafelé nézem a lenyugvó naplementét a kocsiból. Valami operát hallgatok a Nagy szépség cimű filmből, azt hiszem a 10-es soundtrack-et. Kiráz a hideg tőle, mert annyira a lelkemig hatol. Te pedig ülsz a vonaton a választott városod felé, ahová még fél éve szerettünk volna együtt költözni, legalábbis a környékre, mert annyira szépeket kirándultunk ott. És az ősz felerősítette a tájat, erősebb karakterré változtatta a dombokat. Nézed a bárányfelhőket, mosolyogsz, nézed a még ismeretlen tájat, hazafelé tartasz, bevásárolsz, boldog vagy. Hallgatsz valami lágy zenét a Spotify-on, nézed az ismeretlen embereket, történetet találsz ki hozzájuk, hogy ne und halálra magad. Aztán ezek az emberek pár hét múlva már nem ismeretlenek lesznek, hanem azok, akiknek történetet adtál a legelején és megszokottá válnak a hétköznapok során a zónázó vonalán.  Tudod ki hova szeret ülni, néha köszönsz is nekik. Van hova hazamenni, talán már más kezét is fogod. Miközben én kereslek a szememmel, bárhol megfordulok.

Nekem nincs hova hazamennem, mert az otthonom ott van, ahol te vagy. Ahová vonz a lelkem másik fele, a nagyobbik.

Hol vagy mondd? És mi van veled? Hiányzik a hangod, az ölelésed amiben benne volt az életem, és a meleg csókod, amely ajkamon csattant, és a mosoly, amelyet százméterekről láttam arcodon. Mondd ugye hiányzom néha? Egy kicsi is elég, de mi lenne ha az egészet kapnád? Hiányzik néha a minden, amit én jelentettem neked.

Máj dér láv. If you want true love, then this is it. This is real life. It’s not perfect, but it’s real.”

Lefekvéskor elmondok érted egy imát, kérem Szent Mihály arkangyalt, hogy utad újra keresztezze az enyémet, hogy közösen menjünk végig azon az elképzelt úton amit együtt terveztünk el. Mélységekkel, örömökkel és ürességekkel, bánatokkal együtt. A harang megkondult, megkaptuk a jelet. És három a magyar igazság, egy a ráadás. Őszintén hibáztam, beismerem. Leírtam papírra, hogy felhasználjam a történetem leírásához. Nem jelentett semmit. Egy elképzelt szerelem sorai voltak, amelyet olvastál. Semmi több, és semmivel sem kevesebb. Tudod én ilyen vagyok. Leírom az érzéseimet amely a valóság és képzelet határán mozog. Te is mindig arra vártál, hogy írjak rólad, mert az mennyire romantikus... Akartam mondani, hogy csak akkor fogok írni, ha már...és eljött ennek az ideje számunkra... Nem kell a szöveg mögé nézni, a szöveg mögött csak én állok, és várok rád. Tudod az a kisfiú a gyönyörű álmaival. Épp rád mosolyog, ugyanúgy mint mikor vártál rám a Déli-pályaudvaron legelőször amikor hozzád mentem, és boroztunk a teraszon és néztük a holdat Zuglóban. Te meggyújtottál pár mécsest, olyan tökéletes és törékeny volt minden. Aztán hozzád bújtam először, akkor már szilárd és megkérdőjelezhetetlen volt minden. Örökké ezt szeretném veled, a mindent. Az egész lényedet, azt aki te vagy. Nem akarom másban keresni foszlányaidat, részeket találni valaki másban, nem akarom örökké a te hiányodat pótolni. Nekem…tudod… ha választok valakit, akkor én egy életre, őszinte szívvel.

Tudod ki vagyok? Ismersz mennyire fáj most? Tudod és mégsem érdekel. Bár írnék most neked, igaz azt teszem most. Fogod-e olvasni? Eljut-e hozzád? Kérlek bocsáss meg, én megbocsájtok neked. Tabula rasa.

Ez a huszonkilencedik. Miattad a kedvenc számom, és miattunk a kedvenc számom. Az esemény miatt lett volna a kedvenc számom.

„Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. (...) Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek.” Hamvas Béla

Talán nem vagyok jó és igazi? Talán nem tettem meg mindent érted és értünk? Talán nem kellett volna, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Mindenfajta félelem ami létezik. Áthatolt a testemen, áthatolt a lelkemen. A lelkem már kiáltott, segítettek rajta, a testem még fogyott. A lelkem kicsit fejlődött, hisz láttad, mekkora fejlődés volt pár ülés után. Láttad ugye? Az emberek változnak maguk miatt. Most változnom kell, változni akarok.

Aztán időt kértem. A legrosszabb pillanatban, ami csak létezik.

Elrontottam. Énis , te is, nem kötöttünk kompromisszumot, nem gyűjtöttünk rá, amit meg igen az...

A közös jövő fontosabb lett volna veled. Megyek utánad. Mennék utánad.

Én is sajnálom. Tudom neked is fáj, fájt. Aztán megkapaszkodtál egy másik faágba. De ez a faág nem én vagyok, tudod jól, és hiányozni fog a megszokott faág. Idővel, amit nem is hagytál meg magadnak.

„Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.” Emily Bronte: Üvöltő szelek

I feel certain that I am going mad again. I feel we can't go through another of those terrible times. And I cant recover this time. I begin to hear voices, and I can't concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don't think two people could have been happier 'til this terrible disease came. I can't fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can't even write this properly. I can't read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that – everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can't go on spoiling your life any longer. I don't think two people could have been happier than we have been

we...

„Nem is tudod, de az is lehet, hogy már többször mondtam, ha előttem mentél valahol, vagy távolodtál és ablakból néztelek, azt gondoltam magamban: „ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.” Most is a nagyobbik fele vagy, de szabadon akarlak hagyni, azért, mert igényled, és mélységesen igazad van. Talán bűn is volt, ahogy Te nekem az életet jelentetted.”

Open your heart, mypapearheart29!

Insieme.

Egy magánjellegű fecsegés huszonhét

Néztem, ahogy indul a géped. Végig néztem flyradaron, azt a majdnem két órát, hogy mit láthatsz a repülőből. Ott voltam veled, azt akartam érezni és látni amit te láttál. Aztán landolt a gép. Nekem ott kellett volna várnom téged, Budapesten 12:08-kor. Aztán erősen átölelni téged. Aztán beköltözni virtuálisan azokba a házakba, amiket lefotóztál a pár nap alatt. Megbeszéltük volna, hogy a miénk milyen lenne, és hogy a klassz norvég házaknál nekünk sokkal jobb lett volna, mert mi sokkal de sokkal jobbra megtudtuk volna csinálni. Aztán minden irigykedő haverunk bekaphatta volna. Örömmel jöttek volna hozzánk a barátok, akik sose akartak volna lekopni tőlünk, mert hogy nálunk annyira kurva jól érzik magukat. És ők is azt akarják maguknak, amiben mi élünk, persze amiben éltünk volna az nem átruházható, sem kialakítható. Mindenki vágyódik a tökéletes dolgokra, persze a miénk kellett volna nekik, de mi nem adtuk. Amikor látom arcodon a mosolyt, az nekem a világ. Te éppen mosogatsz, én elszívom a cigarettámat, gyerekek már rég alszanak. Te mellém bújsz az erkélyen, nézzük a közeli város pulzáló fényeit, én átkarollak, még találunk fél üveg vörösbort, a szarabbikból, felezünk, röhögünk a semmin, szeretkezünk a csillagok alatt. Szóval valami ilyesmi. Bocs, hogy mindent elkúrtam. Kitépném a szívemet, hogy a bizalmad újra felépüljön. Vagy soha többet nem fotóznék, csak, hogy újra bízz bennem. Tudod nagyon jól, hogy az mekkora áldozat lenne számomra, de lemondanék mindenről, érted. Csak is érted, a szerelmünkért. Aztán még meg szerettelek volna tanítani jól vezetni, a saját kocsinkon, mit együtt vettünk, miattunk. Minden összeköt veled. Önző mód féltem magamtól, elbasztam mindent. Nem vigyáztam eléggé rád, pedig megérdemeltél volna mindent, napot s minden csillagot. L' amor che muove il sole e l'altre stelle. Nélküled semmi vagyok. El fogok veszni, megtaláltalak, én meg…elbasztam mindent a félelmeimmel. Ne haragudj rám. Őrülten szeretlek, mert a mi szerelmünk a legnagyobb. Hiányzol, hiányzik a meleg ölelésed, a csókod, a tiszta szerelmed és szereteted felém, hiányzik az odafigyelésed, a törődésed. Hiányzik, hogy nem törődhetek veled, és nem szerethetlek már, csak innen messziről…a világ végéről, bezárva. Szeretlek!