A hajnal aranyló bíbor színe

   Esteledett. A redőny még nincs lehúzva, csak félig, lyukain átszűrődik a mai naplemente aranyló bíbor színei. Meleg árad a téglafalakból, a bitumenből, a betonból. Pár órája vajas croissant ettem egy teraszon, forró eszpresszóval. Előttem egy hatalmas tó, legalábbis innen nézve. A nyomtató elkezdte kipöfékelni a gondolataimat, amelyet, akárhány hónap év, akárhány hét és óra perce írok. Aztán papírgalacsinok szerteszét a fahajópadlón. Csak Albertnek, a macskámnak tetszik a látvány, van mivel játszania ha már elhanyagoltam. Pocsék minden amit papírra vetettem? Elpazarolt idő, mire is? Magam sem tudom...

Telefonon beszélek egy szlovák lánnyal. Magánjellegű fecsegésekben vagyunk, csak mi ketten. Egy kihalt gondozatlan parkban ül egy padon, s előtte is és mellette is padok, de ez egy ápolatlan valami, amiben jó ülnie. Az az érzése, ettől az igen szegényes környezetről, hogy jó itt lennie csendben. Elmélkednie magáról, másokról „csak azt szeretném tudni, hogy mi ez az egész.” Egyedül a semmiben lenni. Persze velem van, hisz beszélünk.

A hétvégi utazásáról mesél, és a mesélés által én is részese lehettem egypersokad részben az egészből. Jó érzéssel tölt el. Ott járt ahol én jártam közel hat évvel ezelőtt a kis osztrák falucskában. Látta a tavat, a hegyeket, és ha vajas croissant és eszpresszót nem is fogyasztott, a látvány a hely mit sem változott.  Könyvekről filmekről mesélünk egymásnak, amit hasonló időben néztünk, és ugyanazt váltotta ki belőlünk, hogy emlékszünk rájuk, és hatott ránk, szívünkbe zártuk. Sokszor újdonságnak hat, amit már elmeséltünk egymásnak, de a másik valami miatt nem figyelt. Új könyvcímek után kutatunk, ezt talán olvastam, én nem. Akkor holnap bemegyek az antikvárba megnézem, és igen meg volt jön egy héttel később a telefon, most olvasom, tényleg jó, betalált a 21 gramm közé.

         Aztán egy másik telefonbeszélgetés. Egy fiúval, aki egy zsúfolt szobában tengeti a napjait, hangszerek között és mechanikák között. A naplemente aranylóbordó fénye beszűrődik az ablakán, igaz a mellette lévő tízemeletes panel elvesz belőle, de így is jelentős. Új hangokon dolgozik, amely ebben a bíborfényben megtörve eljut azokhoz akiket igazán…aztán hirtelen leteszi a telefonkagylót, s azóta sem válaszol, csak kicseng némán a telefon, nincs ki felvegye vagy nem akarja felvenni. 

         Aztán egy harmadik telefonbeszélgetés. Egy lány fekszik méregzöld színű függőágyában, Szabó Magda: Az ajtó című könyvét olvassa. Itt az idő előbb jár, itt már nincs aranylóbordó szín, itt már éjszaka van. Csendes forróság árad a falakból, a szellő könnyeb járkál át a tetőtéri szobájában. Ő most nincs ott. Egy színházi előadás szünetében hív vissza. Hangja érdes, épp fújja ki a cigifüstöt a tüdejéből. Szoknyáját fújdogálja a langyos szellő. Hiányzol mondja. Amint letesszük a telefonkagylót a huszon pár perc beszélgetés után, útnak indulok.

 Egy válogatás kazettát hallgatok a Trabantomban ülve. Nekem is hiányzik. A főúton csak egyes-egyedül vagyok, se előtte, se mögöttem se szembejövő nincs. Kihalt minden. Alszik a világ, csak én vagyok ébren és a gyári éjjeli műszakosok. Felé tartok, nem vagyok magányos, sosem voltam. Meleg van, a Trabant leengedett ablakán hűvös levegő áramlik be, és az erdő vadaktól ricsajozó muzsikája. A szarvasok tánca, a békák brekegése, s ezek mellett az erdő lélegző fenyőfástölgyes földes párás aromája. 

És a hajnal aranylóbíbor színében meglátom őt, átölel egy vajas croissant és eszpresszot fogyasztunk a tó előtt, a harangtoronyból fokozatos emelkedéssel harangzúgás kezdődik, öt óra van. A tó felszíne párában úszik, a tó egyik felén lévő hegy sötét árnyékban van, s a tó mellett lévő szemközti hegyen egymás után kis időközökben megjelenik az aranylóbíbor szín, ami átvált aranysárga színre, majd erősödik  a pillanat tört ütemében sárgára és fényborul az egész hegyre. Rég láttuk egymást, mégis csendesen figyeljük a pillanatot. Ez most egy olyan valami, mint a szemhéj hirtelen kinyítódása és lezárása annyira gyors  egszeri és múlandó ami itt van. Ujjaink egymásba fonódnak, meleg szorítás. Rég éreztem ilyet. S ez a lány, ott áll később a tengernél. Combját verdesi a szoknyája a meleg széltől, karjai kitárva, bokáig áll a hullámzó tengerben. Haja kócosan lebeg a lemenő nap aranybíborszínében. Ő az. Ilyen a szerelem. Megfoghatatlan, mint a szél a lány fodrozódó szoknyáján.

        

         Aztán a nyomtatót felváltotta az írógép, a háromnegyed oldalig írt szöveget, hogy a javításnak legyen helye. A folyamatos kattogás az írógépből, ami hetvennyolc éves. A fehér papírra freccsenő tinta illata, az írógép fémes illata, a gondolatok fiatalsága. A vagy- vagy, is-is nem ugyanaz. Haldokló lepke az íróasztalon, de ez csak képzelet.

A gianicolo-n ébredek fel egy parkban szobrok közötti padon. Arcomat és hónapljamat az Aqua Paolában mosom meg, majd leülök egy padra, a zakóm zsebéből előveszek egy fekete kis noteszfüzetet egy tollal, majd írni kezdem az álmomat, néha rágyújtok egy Modiano cigarettára. A történet fontos, így az éhség érzetem is kisebb. Csaknem tizenegy óratájt, mikor meghallottam a körülöttem lévő ezer harang közül azt az egyet, amely a szemközti parton álló bazilika egyedüli harangzúgása és összetéveszthetetlen, majd felnézve a füzetemből látom a szürkésfehéres kupoláját, elindulok a hegyről lefelé. A történet kész, amit írtam, mégha nem is olyannyira. Egy téren vagyok a Trasteveren macskaköves utakkal, vajas croissant és eszpresszót fogyasztok, körülöttem emberek, testekben élő lelkek, van kiben élő s van kiben holt, Vagy- vagy, is-is, nem mindegy.  Bennem hol ósdi, hol…ki tudja...a lényeg, hogy itt vagyok s felémközelít a lány, melynek szoknyáját fújdogálja a szellő. S hogy milyen a szerelem illata? Fahéj és levendula szappan illatú.