Éjfélhez közelít az óra. Eleredt az eső, már vártam. A fehér színű műanyag redőny oldalát verdesi az eső, kissé feltámadt a szél ereje is, mert hallom a házhoz közeli diófának a félig kinyíló leveleinek susogását. Az emberek közben csendben alszanak, kipihenik a mai napot, vagy az előző napokat, s álmukban feldolgozzák a történéseket, ami zajlott különös vagy épp megszokott életükben.
Talán semmi, vagy épp csak valami, s ha már valami az jó, nemigaz? Túlmutat a szokványos szürke téli napokon, mint a mai. Dátum szerint még tél, de idén és tavaly sem esett már igazi nagymennyiségű hó. Nem lehetett szánkózni a közeli hegy kanyargós meredek beton útjain. A legutolsó ilyen is vagy öt éve volt, a barátokkal, akik azóta már nincsenek itt a faluban, felköltöztek a fővárosban te épp vissza onnan, s ha lenne is hó, nem lenne kivel szánkózni. Az időjárás kezd átalakulni mediterránná. Kár, hogy vettem új téligumit a kocsira. Pénzkidobás. Bár a winter felirat ad némi biztonságot, de a snow felirat, ami a cseh gyártmányú gumin ficeg, eddig nem jött be.
Ma hónapforduló van. Reggel cigi, kávéval indítom a napot, s közben különös hangra lettem figyelmes. Egy rikoltozó jellegzetes madárhangra. Itt van. Minden évben megjön, s ez tíz éve folyamat. Ő A harkályunk, nagy A-val. A házhoz közeli Szentiváni fában van az oduja. Ott költ, ki tudja hány generáción át. És hogy a megszületett fióka jön-e újra vissza, vagy a szülők...
A lényeg, hogy a már elnyíló hóvirágok felett rebben, néha kopácsol, és rikkant. Jó tudni, hogy az életben vannak állandóságok, mint például ez is. Közeledik a tavasz, csendesen, de már itt van a kertek alatt.
A hegyen nyiladoznak a mandulafák. Egy hónappal előbb, mint az szokványos lenne, ebből bajok lesznek később[...] Ha a hegyen nyílnak, akkor a Balatonfelvidéken már egyhéttel azelőtt kinyíltak, mint itt, (ideje elmennem a kedvenc helyemre a Szent György hegyre a Lengyel kápolnához, melynek útja tele van mandulafákkal). Az emberek lemetszették a szőlőt, rotálják a szőlők közötti halovány gazos földet, amely kezd éledezni csak, s mindezt persze hétvégén, és csak akkor, ha szép az idő.
A feltöredezett kátyús hegyi utakon megjelennek a városi Suv-ok, amit ki tudja, ki talált ki, de mindenki átkozza, hogy az autók formája, egyénisége elveszett, minden autó egy szopott nyalókára hasonlít, semmi különleges nincs bennük, amitől szép egy tárgy, vagy különleges. Nincsenek szögletes ívek, vagy épp gömbölyded ívek, nem praktikus belső, semmi amely hozzásegítene a rohanó és rothadó életünkhöz.
A kávém gőzölög a kezemben, sok cukorral iszom, most hagyok időt, arra, hogy elvesszek ebben az örömben, amelyet ez a visszatérő harkály okoz. Elképzelem ahogy Rómában nyüzsög az élet, a Colosseum körül vagy a via Cavouron. Itt ezen a madárhangon kívül nincs más, ott autók, mentők szirénája, a város lüktetése lenne, hangok, illatok, amelyek ismeretlenek lennének számomra. Kávéházból ordítozó emberek hangjai, házak nyitott spalettáiból kiszűrődő otthon illatok, az a mély és érdekes illat, amelyet csak az első alkalommal érez meg az ember, s ha sokszor jár abban a bizonyos otthonban, akkor természetessé válik. Kora reggel még kevesebb a turista, csak a helyiek mozognak a törzshelyeik felé, ahol az eszpresszójukat felszürcsölik, néhány mondatot váltanak egymással a baristával, megbeszélik az esti Róma meccs eredményét, és hogy ez felháborító, már rég ki kellett volna rúgni az edzőt, és az a les, ami nem is volt, az, tuti lefizették a bírót, mert ilyen nincs, hogy nem adták meg azt a káprázatos gólt a Rómának.
A folyamatos tompa zaj, amire már fel sem figyelnek az ottani emberek, amelyhez hozzászoktak, s ez a harkályhang sem lenne hallható, ami itt van.
A fények felerősödnek, árnyékok sötétebbek lesznek és illatok intenzívebbé válnak. Hamarosan tavaszodik, határozottan.
A falu határán lévő szántóföldre hordják a trágyát, a langyos meleg fokozza ez az illatot amelyet még gyerekkoromból őrzők, s ez különös érzelmeket vált ki belőlem. (Igen, illat és nem szar szag.)
Valami különös érzelmet vált ki belőlem, bizsergést, hogy e tavasszal valami jó fog történni érzem a bőröm alatt az ereimben, pezsgés szerűen csörgedezik a vörös halvány vérem, (vörösvértest -fehérvértest, s melyben a fehér a több, mely aggodalomra ad okot) ezt a szívem lüktetése szórja szerteszéjjel mindenfelé.
Rengeteg felesleges és valós tervem van még, néha több felesleges, mint kellene. Ideje szelektálni, dönteni, s ha dönt az ember az felettébb jó érzés, mint a tenyeredet összedörzsölni és felmelegíteni egy téli napon, hogy az ujjbegyeid felmelegedjenek, meginni egy forró teát, vagy kávét és sétálni a városban, nézelődni a fénnyel bevilágított szobákon, a szobákban lévő tárgyakon, elképzelni a lakókat, az embereket, akik ugyanolyanok, mint te saját magad, ugyanazokkal a problémákkal, hasonló élethelyzetekkel, hasonló érzésekkel, vágyakkal, vagy ahogy vagy, valahogy így.
Érezni a tél illatát, a barátnőddel kézen fogva sétálni, érezni a keze melegét, a csókja ízét, a barna vastag szálú hosszú haját, azt, hogy szerelmes vagy belé, ő is beléd, s ezek a tökéletes percek egy szürke hétköznapban, amelyet nem is vettél észre. S tudod ez a pillanat örökké ott marad a szívedben, örökké fog hiányozni s majd a barnahajú lány is egyszer, most még jobb nem is tudnod, hogyha kitavaszodik, ő már mással lesz, más kezének melegében összefonódva sétál, felfedezi a várost Bergent, Prágát, te pedig otthon szenvedsz a hiányától, a hangja hiányától, minden rá fog emlékeztetni, az elmúlt hat kerek év, a közös minden. Nehéz idő lesz, de túl fogod élni? Ő túl élte, de nem biztos. Csak azt tudod, hogy hiányzik mérhetetlenül, a csípője vonala, a szépségpöttyei a testén, s nem csak ez. De erre rájössz, ha a sebedből már nem érzel semmit, de a heg ott marad rajtad örökké, így emlékezni fogsz rá, akár a mai nap, akár a tegnap előtti nap délután a naplementében ücsörögve, jó lenne elmesélni neki, amit láttál, ami bennem van.
Aztán a házakból kiáramló gőz ívét figyeled egyedül, beszívod azt az enyhe fa füst illatot, amely a kéményből lecsapódik az utca töredezett betonjárdára amelyen lépkedsz és figyeled a repedéseit, a kinyílt hársfavirág tömör illatában.
Csak lenni a sétálás közepedte, a sötét magányos téli estében, amely már tavaszi.
S ebben az állapotban megtalálni, azt, amire vágysz. Mintha meggyújtanál egy sötét szobában egy gyertyát s néznéd órákig a falakon lógó képeket, amelyet a barátod festett, elmélyülni a színekben, a formákban, a dinamikában, az érzelmekben, amelyet ad a festmény magából, ahogy teljesen le nem ég a kanóc és a lemezjátszón el nem némul, a rá tett bakelitlemez s a lemezjátszó tűje csak serceg lüktetve, s körülvesz, a néma lüktetés és csend a zene dallamai helyett. Az idő magaddal, nélküle.
Tavasszal könnyebben szerelmes az ember. A nappalok meghosszabbodnak, a fényben több mindent lát az ember, s a virágok illata, a hideg melyet felvált a langyos meleg, rádöbbenünk, hogy a tél jobban is telhetett volna, ha van kivel megosztanunk gondolataunkat, érzéseinket, a rövid világról alkotott képünkkel, melyet próbálunk tavasszal megtestesíteni és megkoronázni. A nőt látni a mélybarna szemeit a naplementében megcsillanó vastagszálú haját melyen a narancssárga tompa fény áthatol, minden másabb és szebb, mint télen s mégis ugyanaz. Elfelejtünk beszélni és találkozni. Kialakítani azt, hogy ne legyünk egoisták, az idő kényszeres rabjai. Az idő, amelyet adhatsz másoknak az általa leszel te is. Közhelyes, de mégis sokan elfelejtjük. Rabul ejtjük saját magunkat, a saját illúzióinkkal.
S ha néhány szempárban megragadsz, mint egy pillanat, a lelkekben is.
Indulnom kell dolgozni, egy órás út. 18 hónapja majdnem mindennap ugyanaz az út, s a mai napig találok újat benne, valami változást, mert van benne és azt rögtön észreveszem. Többnyire csendben haladok, rádiót sem kapcsolok be. Furcsa érzés a csend, a benne lét, a haladás közben, hogy csak az autó kerekeinek gördülő zaját hallom, a szélzajt, a légzésem hangját. Ha dalt kapcsolok, 6 perces dal jön s megy, pár dal, zeneszám, és ott vagyok a megyevárosban, ott ahol autók rohannak, mentők szirénáznak el mellettem, emberek sétálnak akik hasonló problémákkal, vágyakkal és érzésekkel sétálnak a töredezett járdán, a topmpán felkelő narancssárga napfényben. Nézik-e a járták repedéseit? Vagy várnak a helyközi járatokra némán? Nyüzsgés, élet, ahol nincs csend, s nem vagyok én (s te sem leszel már) , mert ott és akkor a repedések figyelése között jön rá az ember, hogy nincs egyedül, de mégis magányos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése