Munka cím: Egy naplemente
Vázlat cím: Egy naplemente részletei
Valós cím: ....
Kissé kétségbe vagyok esve, mivel ha van is két címem, azok mégsem valós címek, hogy mégis miről írjak. Csak pár élmény, ami meghatározó, és fotóm van, meg egy kérdés még 2017-ből a pszichológusomtól Budapest Király utcából, annak a legvégén valamelyik házépületben, majd kezdődött a Lövölde tér, majd a Városligeti Fasor, majd innen sétáltam haza a XIV. kerületbe a Bosnyák tér közelébe. Valahol itt kezdődik a kétségbeesés, hogy talán ott a Király utcában megszabadulok a 29 év valamilyétől, persze nem hirtelen, lépcsőről lépcsőre, vagy épp időközönkéntről, mint ahogy az évszakok futnak, haladnak velünk. Vagy ahogy láttam hazafelé sétálva a fasor változásait. A teljesen kopár fasort, majd a kivillanó kis levélrügyeket, amelyek élni akarnak, mint ahogy én akartam volna, aztán a nyár hervasztó izzó melegét, melyen a fasor platánfái kókadozó hervatag lehajlott levelei kisebb pánikot keltettek bennem, hogy itt az egész fasor meghal, mint akár a lelkem, pedig jól voltam, legalábbis úgy gondoltam, hogy az eddig felépített életem, mégha nem is legokockákból építettem fel, úgy stabil, persze a szellő, vagy hurrikán be-be fúj az ablakokon, de ez úgyanúgy van mint másoknál, ez mindenkinél ugyanolyan, mint nálam. Mindenki túléli, túlélte, vagy túl fogja élni.
Vannak szelek, hullámvölgyek, a völgyekben dúsabb a csapadék, mint a hegy félénél, az sík területeken meg megint máshogy van minden, mint az előbb leírtaknál.
Aztán ott a beton és tégla tömbök forró, és védett sétálás után, a fasoron jöttem rá sok mindenre, hogy védtelen vagyok, hogy a platán levelei védenek meg, a napsütéstől, vagy épp az esőtől hazafelé, de ez így van jól, így volt akkor természetes.
Valami változott bennem, közben mégsem.
(Várom,hogy a spoti hirdetés véget érjen.)
Most pont egy olyan dal szól „La stella più fragile dell'universo” Ultimo-tól, amit csak mi, meg az olaszok ismernek. Én hazafelé fejhangon énekeltem az énekesssel a fehér M(akárhánybetű)-842-es Twingonkban ülve, mire Ő is énekelte, persze ő sem tudta a szöveget, csak a dalt. Olyan könnyedek voltunk, akár a dal, ahogy Budapest szürke és egyben színességét elhagytuk a Duna feletti hídján (Rákóczi-híd) után, mert tudtuk, hogy hazafelé megyünk. Mi a hazafelé ugye? Ez egy érdekes kérdés. Kinek, hol a wifi automatikusan kapcsolódik, de azért ennél többről van szó. Az, ahol az ember, azaz önmaga önazonos. Ez fontos tény, hogy tudjuk, hol is van az az ahol önazonosak azaz saját magunk lehetünk, minden nélkül. Ismerjük a szomszédokat, ismerjük az utcát, az utcán parkoló autókat, a szél zúgását, és persze ahol mindenki ott van ami fontos az életünkben. Anya, Apa, másodapa, testvér, új kiskutya, a nagyitól szerzett málna tő, ami már többszöröse, amikor el lett ültetve. Ilyesmi. Sokszor a neveden szólítanak az utcán, hogy szia és a neved.
„Több vagy itt nálam, de igen, idegen is leszel”, kettő generációval később mégis, más, egy ismeretlen tudja élvezni az ami a fa ad, termést, és legfőképp árnyékot.
A napok vészesen haladnak a tempójukban megállíthatatlanul. Csupán a nap besütési szögeiben, az égbolton megjelenő felhőfoszlányok, vagy bárányfelhők, vagy épp teljes szürkeségében változik, amely esőt ad, vagy hideget. Napra-nap, ahogy szokták mondani, vagy épp átélni, alkalmazkodni.
Sétáim a hegyfelé mindig mások. Ma épp felhős volt az ég, egybefüggő szürkeség, melynek mégis voltak tónusai, színei, változatos volt az épp lemenő nap narancsos színével, már-már lilává váltak azok a szürke tónusok. A szél már így az őszben hideggé vált. Pár napja még átkóboroltak a nap sugarai, meleget adott, a kavargó déli szél mégjobban erősítette langyos melegét, hogy még nincs itt az idő. Mára ez már változott.
Néztem a tarka ezerféleszínű leveleket, amelyek apránként hullottak le a fákról, az apró kis zuhanásukat, amelyeknek csak én, mint épp arrajáró voltam tanuja. Gyömölcsfák, birskörte, barancfa a vékony leveleivel, diófák, meggy, bükk, mandulafák, a szőlőtükék sokszínűségében a hirtelenjött hideg északiszélben próbáltam egyik lábamat a másik után tenni, és nem arra gondolni, hogy az őszikabátomat a szél úgy fújta át, mintha rajtam se lett volna. Kissé fáztam, ha még nem is a csontig hatoló hidegséget éreztem, csak ennek enyhébb változatát, amit pár hónap múlva megtapasztalok úgyanígy a hegyfelé vezető úton. Csak akkor már magam leszek a magányomban egyedül. Akkor igazán még szívettépő a táj látványa, és az út, amin mindenki jár, te is, én is, csak nem tudja, hogy a legmegfelelőbb úton jár, azon amin mennie kell. Követni a jeleket az út mentén.
Ezek szinte láthatatlan jelek az út mentén, de átszövik az életünket, ez a vékony, de látható fonál fogja össze az életünket egy másik élettel, egy másik sorssal, aminek csak ismerői vagyunk, nem átélői, egy regény pár fontos mondata, idézete, mintha félkövéren vagy dölten írta volna a szerző, hogy ez fontos. Miközben a lehullott levél színe a megsárgult, vagy épp sárgából vörösen izzó levél látványa a fontos, az erezetek a levélen, a hajszálerek, a főbb artériák rajta, a színek átmenete. Emlékeztetve, hogy az élet, sokszor, és mintahogy a természet megújul, mint a friss hó kristályokon megcsillanó naplemente narancssárgás színe. Az élet ott van, akkor és ott.
(jó ezek elég közhelyesek voltak)
Írhattam volna, hogy őt láttam meg egy vörös színbe borított tulipánmezőben egyedüli fehér tulipánnak, az is volt akkor, most is, vagy a liliomokban amiket én ültettem tavasszal el hideg nedves földbe, melynek virágszirmainak lehullását is láttam, nem csak a kinyíló fehér virágát, vagy a liliomhagymából naponta kifejlődő zöld hajtást milimérerről, napra nap követve újabb csodát véltem felfedezni,s majd benne a sárgálló porzókat a kifejlődött virágot látva, várha rá. Hogy ő most, itt van, de még sincs, mint a a bal kezem negyedik ujján lévő másik gyűrűvel társulva liliomvirág formájú gyűrű nemesacélból kivágott formája, értelmet nyer, amely fogja nagymamám ezüst karikagyűrűjét, hogy ujjaim percéről ne essen le. Egymást szórítják, már közel tizenéve. Szorosan egymás mellett. Majd neki adnám.
Most így este az utolsó cigarettámat elszívva látom az udvaron magasló hatalmas, grandiózus diófát, amit még nagyapám ültetett valamikor, amit mostani tavasszal csonkítottunk meg. Olyan formálja volt levelek nélkül, mint egy emberi tüdő. Kevesebbet kellene cigarettáznom... jut eszembe. Tömött cigarettám parazsának darabjait viszi a felerősödő szél, szétárad az őszi feléledt zöldellő fűben a nyár perzselő melege után. A diófáról hullanak a meghalt levelek. Nyikorognak az egymáshoz érő faágak, karcolják, a levelek egymáshoz, mint smirgli papírhoz dörzsölődve várják a zuhanást, mintha hátulról meglökné őket valaki, de kapaszkodnak, várják a megfelelő pillanatot.
Ő nézi a Földközi tenger hullámait egy kavicsos tengerparton a kora őszben. A tenger vízének hullámain megcsillan a lemenő nap fénye. Egyre vágyunk. Csak kérdés Ő meglátja-e a tavaszi vörös tulipánmezőben a fehéret?
„ Egyre gyakrabban esik meg velem, hogy nem tudom elolvasni, amit nemrég sebtében, izgatottan vagy a sötétben lejegyeztem” Ivo Andric p.277
ui: fotó saját.
zene: https://www.youtube.com/watch?v=xgTBKe5nRuw
"[ A HULLÁMOK MORAJLÁSA, 1974. ]
Bőrödön napfény, füledben a hullámok zaja, elnyeli a múltat a zöld színű tenger végtelen moraja.
Lila fürdőruhában ülsz a ringó, vén csónakon, minden nehéz emléket messze sodor a hullámon.
Nem kell most semmi , se szó, csak a jelen, a sós tengeri szél , amely szárítja kócos hajad .
A hullámzó vízen megcsillan a lemenő nap narancssárgás fénye,
elcsendesül végre a zajos, rohanó élet Boldog vagy.
Helyére kerül minden zaklatott, régi seb, a múlt-súlya,
s a sós víz kicsit szárítja szeplős arcod,
a vízmorajlásban megszületik az egyensúly.
Lehúnyod a szemed, egy tulipánmező vörösében sétálsz
s meglátod, a vörösben az egyetlen fehér cseppet.
Valami ilyesmi a szerelem." saját versike
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése