p.c.

Ha olyan a múltad, hogy elégedetlen vagy vele, most rögtön felejtsd el. Képzelj más történetet az életednek és higgy benne. Csak azokra a pillanatokra gondolj, amikor sikerült a terved, és az erő majd segíteni fog, hogy elérd, amit akarsz. Paulo Coelho

Érzéki képletek

Eltelt egy év , mire újra találkoztak egymással. Az életükben gyökeres változás nem volt, illetve a fiú másképpen gondolkodott, másképp értékelte a lányt, akit egy év eltelte után is szeretett. Valóban szerette? Kedd volt ismét. A fejében már egy hete ott motoszkált, hogy meglátogassa a lányt, de ezen a kedden érezte azt a megmagyarázhatatlant, hogy mennie kell, semmi veszteni valója nincsen. Beült a kocsiba, utazott 20 Km-t majd bekopogtatott az ajtón. A lány csodálkozva, és mosolyogva fogadta a fiút, akár csak régen. Zavarban voltak ez első percekben. A lány megkínálta almás lével, majd leültek beszélgetni. A fiú mesélt magáról, a lány hallgatta, majd a lány mesélt, és a fiú hallgatta. Valahogy tudták mind a ketten, hogy valami hiányzik az életükből, csak nem jönnek rá hogy micsoda. A fiú mesélt pár kockáztatásáról, hogy mit csinált, de aki nem kockáztat, az nem ismeri meg a világot. A lány is mesélt ugyanerről. Egyikük sem talált párt magának ebben az évben. Hogy a lány mit érzett, és mit gondolt nem tudom. A fiú, pedig legalább napjában gondolt a lányra, hogy mit csinálhat. Hiányzott. Igen. Hiányzott a lány. Hiányzott az ölelése, a puszija, az hogy ott van, a legfontosabb dolog, hogy a lányban bízott meg a legjobban és tudta, hogyha a világ rossz is, a lány ott van mellette, ami megcáfolja azt, hogy a világ ilyen. Amikor hallgatta a lány szavait, felállt, és szó nélkül megölelte a lányt, majd a lány is hatalmas szorítással jelezte, hogy ő is hasonlóan érzett idáig, csak félt beismerni magának azt, hogy valaki hiányzik neki, félt felemelni a telefont és a legnehezebb időkben felhívni a másikat, amikor a legfontosabb lett volna ha mellette van a fiú. Az ölelésük hosszú volt, majd a lány folytatta a történeteit. Ebben az érzéki órában valami elindult a fiúba. A lányon is látszott, ahogyan viselkedett, hogy a fiú az, akit várt, tudta, hogy amikor meghallotta a kopogást az ajtón, hogy a fiú az. Megérezte. A lelkük és testük is külön jár, de gyakran a lelkek jelzést adnak gazdájuknak, hogy várják a másik lélek érkezését, mert hiányzik.

Titokzatosságok napja

Lesznek folytatások persze, csak még nem tudom mikor. A napokban több hullámban érkezett a boldogság, ami tudjuk valami rossz fog követni (bukás- bukások). Na mind1.
A napokban Paulo Coelho: A győztes egyedül van c. könyvét keresgettem itt-ott. Május 25dikétől kapható, de én már csütörtökön megláttam a boltba, könyvesboltba, de nem volt elég pénzem, így csak pénteken vettem meg. Keveset olvastam még belőle, mert tuti jó, és hamar véget fog érni, és akkor ez egy kisebb halál lesz, amelyet, egy új könyv tud majd orvosolni, talán. Szóval a kezemben tartottam és átfutott az agyamon az, hogy ha leülnék, meglennének az eszközök, meglenne az idő rá, meglenne a téma, akkor a saját könyvemet is tarthatnám így a kezemben. Ez a célom. Amikor átfutott az agyamon ez a valami, egy "kisebb hideg végigfut a hátamon", vagy "kiráz a hideg" kísérte.
Még ezen a napon, pedig fényképeztem. Soha nemlátott fények voltak az égen. A nap lemenőben azaz nagyon narancssárga, felette pedig még a viharfelhők, és ahogy a nap megvilágította a felhőket, és tükrözte a narancssárga fényt. Hm. Az egész narancssárgában tündökölt. Félelmetes volt.
Képek a http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni/ -n.

Egy hét, sötét ősz

Nincs mit mondanom. Elindultam. Eszetlenül, boldogan kockáztatva. Kedd volt. Igen kedd, még emlékszem rá, amikor délután mindent megterveztem egy könyvtárban, hogy mikor és hol kell átszállnom. Előttem, egy barna hajúlány, vékonyka, barnaszemű. Látszott rajta, hogy ő nem az a tucatlány fajta. Ráírtam egy papírra a telefonszámomat, majd odaadtam neki. Ő mosolygott, majd a zsebébe mondta.
Elmondtam neki a tervemet, és nagy meglepetésemre azt felete, hogy igen.
Még 3 óra volt az indulásig.
Én siettem, hogy le ne késsem a vonatomat, amivel indulni fogok. Még haza is kellett mennem a bőr utazótáskámért. Bepakolni és bepakolás közben átgondolni, hogy most valójában egy őrült meggondolatlan ember vagyok, vagy éppen most fogok majd emberré válni, hogy megismerem a világot? Hiszen aki nem kockáztat, az nem is ismeri meg a világot. Pár hasznos cuccot bepakoltam. Olvasni való, egy kis ez, egy kis az. Meg persze a laptopom. Az élet nélküle már szinte elképzelhetetlen.
Az eső el kezdett szakadni, nem volt nálam az England felirattal ellátott esőkabátom. Esernyőt meg nem hordok magammal, nincs három kezem amibe elfér.
Tartottam a buszmegállóba, hogy busszal elmegyek a főtérig, majd ott leveszem az összes megtakarított pénzemet, aztán onnan meg majd valahogy a vasútra.
Elértem a buszt, senki nem volt rajta. Hát senki nem akar a támaszom lenni? Senkinek nem okozhattam örömet, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy ez a gyerek vajon hova mehet? Egyikőjük sem találta volna el, hogy hova fogok menni, hogy hova tartok.
A főtéren vettem le pénz, ugyanis a környékbeli automatákhoz nem jó a kártyám. Meg sem számoltam már, hogy mennyi is az annyi. Belevágtam az utazótáskába, azt remélve, hogy nem igen ázik majd el, mint ahogy én.
A főtértől a buszpályaudvarra tartottam, hátha elérek valamilyen távolsági buszt, ami a vasútfele megy, csak vigyen el gyorsan, mert nem érek oda. Még egy óra volt hátra. Az eső rendíthetetlenül szakadt, és csak szakadt. A farmernadrágom, a melegítő felsőm, csurom víz lett, a hajamról is csak csepegett le a víz.
A fejemben két dolog mélyen zakatolt bennem. Vajon eljön a kékszemű lány? Vajon jól döntöttem, hogy útnak indulok az összes megtakarított pénzemmel?
Nem volt busz, ami a vasútfelé ment volna, taxit meg nem tudtam hívni, mert a telefonom lemerült, apróm meg nem volt. Nem akartam megkérni másokat,hogy segítsenek. Elindultam gyalog. Vizesebb már nem leszek. Erősödött bennem a kétely, hogy a lány ott lesz-e. De hiszen, egyedül akartam indulni. És ha nem jön el, akkor ez az egész világgá megyek dolgot eltolja egy negatív irányba? Nem tudtam a kérdéseimre válaszolni, de minden kérdésre van megfelelő válasz.
Még pár sarok és ott a vasútállomás.
16 óra elött indul a vont Graz-ba, majd onnan 19 órakor busz Firenzébe.
Megvettem a jegyet, feltettem a táskámat a vontra, én a vonat előtt vártam a lányra, egy automatából vett kávét ittam. Azt hiszem ez már a 3-dik kávém. Jó ez nem nevezhető annak, alig gőzölög, meg csak cukros víz, tudom.
Még 15 perc. Azon törtem a fejemet, hogy elmondtam-e neki pontosan, hogy Graz, és stb. De igen, elmondtam. Biztos, hogy valaki visszarántja, pedig lehet , hogy ő jönne. Teljes akaratából, szintúgy kockáztatni, és pár napig fittyet hányni akar a világra, mint én.
Egyre több minden járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy a másik telefonom valahol, a laptoppal együtt van, vész esetére. Fel kell hívnom egy jóbarátot, hogy legalább ő tudja, hogy merre járok, ha esetleg valakinek feltűnne, ha nem látnának.
Igen tárcsáztam is. Elmondtam neki, hogy mit csinálok. Nem kérdezett sokat, hogy miért, és kivel. Annyit mondott, hogy vegyek neki egy szurkolói mezt a kedvenc csapatáét természetesen.
Még 3 perc. Felbukkan a lány. Barna haja összefogva, egy nagy gurulós bőröndöt húz magam mögött, vállán a laptopja, jobb kezében pedig egy rajzlapokkal megpakolt, óriás mappa. Ekkor valóssá vált a feltételezésem, hogy ő valóban nem egy tucatlány, hanem alkot. Egy kurva nagy rajz mappa. Zöld színben pompázott.
A lányon lila harisnya, szürke szoknya, és zöld zakóféle. Furcsának tűnhet ez az összeállítás, de rajta tökéletes volt. Ez Ő.
Fogtam a táskáját és a mappáját, majd felszállt előttem. Kérdezte, hogy merre ülök, erre halkan mondtam, hogy balra fordulj.
Aztán már látta is, hogy hova menjen, hisz a csomagjaim mellett nem ült senki, de azért megkérdezte, hogy biztossá váljon számára, hogy valóban ez a helyünk-e.
Felraktam a csomagtartóra a cuccait, és az én cuccomat, majd bemutatkoztam neki.
Ő is bemutatkozott, majd rám mosolygott. Elmondtam a pontos útvonalat, és az érkezési időket. Graz-ig beszélgettünk, elmondta az életében történt fontosabb szakaszokat, amit érdemlegesnek gondolta a 21 évében. Közben én is mondtam néhány dolgot.
Az utazással kapcsolatban a fő dolgot nem említettem neki, hogy én valójában miért is megyek erre az egy hétre. Van célja, remélem neki is lesz. Alkotni, rajzolni és ebben az egy hétben úgy élni, mint ahogy a régi művészek a 20-dik században.
Graz-ig az út 3 óra volt. Innen még 12 óra busszal. Hajnalra már Rómában lehetünk.
Nem tudom, hogy bele lehet-e szeretni valakibe 3 óra alatt, csupán 3 óra alatt, de teljesen azt éreztem, hogy ha nem is az a bizonyos nagy ő , de egy kisebb vagy nagyobb szerelem ez.
A vonaton beszélgettünk, az egész természetes volt, semmi túlzott kíváncsiság, semmi túlzott monológ. Nevettünk, beszélgettünk, ettünk eközben haladtunk valamifelé.
folyatás.

Szürke nap

Ahogy az életemben sincs semmi érdekes, úgy ebben a napban sem. Jó volt egy pillanat amikor szép is volt a mai nap, főleg, hogy beragyogja a napomat. Igen ő. Különös és furcsa.
Elég életvidám dalokat hallgatok. Mozart, Requiem , Moonline szonáta, és egyéb.
Ő is itt van. Jelen van. Testileg is. Hogy merre jár a lelke azt nem tudom, de különleges, nem tucatlány féle, amit nagyon szeretek. Imádok.
"A szerelem az elveszett felünk keresése" ezt mondja Kundera. Valóban így van. Egyetértek.
Ő teljesen különleges. Nem tudom leírni.
Vágyom rá. Lehet hogy szeretem is, de lépni, nem mertem.
Elment.
Borús nap ez.

A folytatás nemsokára elkövetkezik a "Vonaton felejtett szerelem" , de most eléggé kaotikus az életem, úgyhogy még pihen az agyamban a folytatás. Plusz van új is. "Az ukrán balerina" címmel.

Hétfőn, már lassan egy hete, láttam egy lányt. Gyönyörű kék szemei vannak, szőke haja, szép keze. Azt hiszem, hogy belé szerettem. 

"Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál." Kundrea

Ma már nem írok többet. 

Jó éjt!

menny és pokol között

-Pokoli hőség

-lelkünk mélyén

-szeretünk

-szétválunk

-pokoli hőség aztán ébredéskor megyek a saját utamon

... menny és pokol között

Vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye. P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt. Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni. A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik. Valami pluszt. Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normális korbeli gyerekek. De szerintem mindenki így van ezzel. A történetét nem tudom, hogy mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd csak a fiókjában fog heverni és egy szép napon befejezi. Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömét lelték az életnek. A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem? Az óra, P. számára gyorsan eltűnt, és sétált az esőben a vasútállomásra. Fél órás séta. Ő szeret az esőben lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte. A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg. Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett, vagy visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re. Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott. Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. visszabújt a könyve mögé. Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott. A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét. Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg. P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm.Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta? Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?  - Nem erről van szó válaszolt P. - Akkor miről? - Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom. - A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes? P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P. A lány mosolyogva válaszol. - Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok. - És az hol van? - Amerre te mész. Mondja a lány. P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti. - Nem értem.  Mondja P. - Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak az indulás előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.  P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen. P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott: - Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én. - Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e. E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem. E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett 2 ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton. Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott. P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. Várnia kell egy picit, egy fél napot, egy napot, vagy többet. 

ui: lesz folytatása. De hogyan? kommenteljétek meg! :)