Valami csendes dal
szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke
egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc
filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már
nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra,
hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül
lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni
- szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy
mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen,
gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve.
Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy
megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz
illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a
hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a
tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az
esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a
falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár
utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan
ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk
el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag.
Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon
jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak
pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és
kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a
sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy
a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz
az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy
akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod,
hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a
lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és
baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez :
"Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és
"Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött
a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott
kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve
magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden.
Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet
következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét
nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam,
kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben
Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár
kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba.
***
Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne
felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.
Anyone who
has given love will always live on in another's heart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése