2012. március 19., hétfő

Csinálja az ember vagy nem, az mindig a körülményektől függ

Valami csendes dal szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra, hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni - szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen, gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve. Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag. Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod, hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez : "Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és "Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden. Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam, kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. 

***

Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.

Anyone who has given love will always live on in another's heart. 

Nincsenek megjegyzések: