Kint eleredt az eső.
Sétálás közben észrevettem a villámlásokat is. Furcsa látvány ilyenkor.
Menny és pokol alászáll, dühét a földön veri le, majd megtisztítja a
pillekönnyű esővel.
Az emberek nem mernek
kimozdulni, félnek, megáznak, megfáznak. Az emberek, a mindig félnek valamitől.
Semminek érzem magam. Milyen az hogy semminek érzed magad? Úgy tudnám leírni,
hogy az idő halad, s közben semmit nem csináltunk, semmi hasznosat. A semmi,
tulajdonképpen valami olyasmi, hogy csak vagyunk. Szabályos a szívverésünk,
folynak ereinkben a vér, gondolunk a megoldhatatlan kérdésekre, hiányolunk az
életünkből valamit, valakit. Aztán nagy nehezen erőt veszünk magunkon és
csinálunk ezt azt.
Néha túl sok mindent,
hogy a fáradtság ránk telepedjen, őrült erővel, hogy ne legyen erőnk és időnk
elalvás előtt elmondani pár imát. Ismerek ilyen embert, aki ezt csinálja. Jól
teszi, ő már megtalálta a módját annak, hogy az agyát ki tudja kapcsolni, és
nyugodtan tudjon szépet, és jót álmodni.
Az esőcseppek hangja
fokozatosan felerősödik, a szomszéd ház ablakai elsötétülnek, a galambok
táncolnak az erkélyen, emberek álmodják meg azt amit már megtehettek volna,
emberek gondolják át az életüket, hogy mit csináltak jól, és mit másképpen.
Vannak akik üres
tekintettel néznek a semmibe, vannak akik már alszanak, vannak akik most kezdik
meg a sokadik műszakjukat, vannak akik álmodnak, vannak akik álmodni hívják a
társukat, vannak akik elűzik a démonjaikat, vannak akik hívják az angyalaikat.
Egyszerű este ez is,
mindenki saját maga dönt. Egy biztos a remélhetőleg távoli halálon kívül,
csupán az, hogy az eső hangja fokozatosan erősödik, s a galambok táncolnak az
erkélyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése