Egy magánjellegű fecsegés IX.

Én fekszem itt a kihűlt földön:
Eleven kincse még a nyárnak,
Vétkek s rossz jelek rohamozva
Édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak.
Érdes tüllben gyere lassúdan,
Horzsolj végig, s hagyj itt örökre
Izzó kikerics-koszorúmon.

Nagy László

Az elmúlt pár hónapban valahonnan jött az a gondolat, hogy hová vezet az írás, meg úgy egyébként. Jó terápia, baromi sok megválaszolatlan és csak úgy hagyott kérdés dolgozik bennem, a sok-sok "Miért?". Megnéztem a szokásos filmemet, amiből erőt merítek, persze ez nem túl gyakran történik, hogy megnézem, mert akkor elveszíti a varázsát. Jött a gondolat, hogy forgatókönyv. Néha filmszerűen írok ezt össze kellene kapcsolni. Aztán most fentről küldtek egy embert, aki ezzel is foglalkozik. Kaptam tőle forgatókönyvet, egy eredetit, meg tanácsokat, viszont nem úgy meg az, hogy csak írok. Most egyáltalán nincs miről, hanem csak kiről, azt meg nem szeretném leírni. Vagyis mégis. Szóval most itt ellent mondok magamnak, meg az ördögnek. Az elmúlt hónapban, találkoztam valakivel, és beleszerettem. Furcsa dolog ez, nem számítottam rá, tudtam, hogy ez lesz, mert a történések szokás szerint úgy épültek fel, hogy magával ragadott az egész. Én meg mintha egy filmet néznék otthon a barna fotelemben, közben pedig a macskám mellettem dorombolna, úgy figyeltem az eseményeket. Tavaly nyáron láttam meg először barna göndör haját, piros felsőjét. Rengeteg ember volt jelen. Miért pont Ő??? Miért nem pedig más??? Az nap éjjel emlékszem, baromi sokáig fent voltam. Hajnalban pedig a gőzölgő kávém és egy kellemes vihar társaságában írtam róla. Ha én valakiről írok, ott valami történik. Az ismeretlen utáni sóvárgás, elképzelés, hogy milyen ő. Láttad külsőleg, de milyen belsőleg? Milyen a lelke? Milyen lehet?  Mi a kedvenc színe? Valójában milyen színű a szeme, akkor amikor látod benne magad? Milyen érzés érinteni a haját? Elbűvölt, s elhitettem magammal, hogy ő az. Úgy éreztem, mintha már ismertem volna, tudtam volna mindent. Az érintését, az illatát, a csókját, s láttam volna már magam a szemében. Amikor először megláttam, teljesen hatása alatt voltam, lúdbőr, a szívem pedig úgy kalimpált, mint még eddig sose. (Ez valóban így volt.)

Úgy próbáltam írni, hogy majd talán ő is elfogja olvasni egyszer, és belém szeret. Egy pár oldalas történet leszek számára, melyről sosem tudott, de volt.  Persze ez sosem történt meg, hogy az írás miatt belém szeressen valaki, meghassam. Reménykedtem a szinte lehetetlenben, hogy majd egyszer meglátom, talán egy viharos délutánon, ki tudja. Jöttek és mentek a szürkehétköznapok. Míg, egy pénteki napon újra láttam. A macskaköves úton tompán tükröződött a nap fénye, s nem hittem a szememnek.  Amit akkor írtam róla valóság lett. Egy héttel később találkoztunk. Újra elvarázsolt, a hatása alatt vagyok. Szerelmes vagyok.

"Csupán egy fontos: A Találkozás Törölhetetlen Ténye." 
Mi lesz az érzésekkel? Hova rakjam őket? Nem kell az neki, én nem kellek neki.