Róma az örök város

A teraszon ültem, a fehér padon, amelyet évekkel ezelőtt festettem le újra. Néztem az udvar virágait, hogyan kelnek életre. A fű, napról napra egyre zöldebb. A gyümölcsfákon kezdetleges rügyek nőnek. A szél még hidegen fúj, még a déli szél is, pedig mindig melegen szokott fújni. A nap ragyogóan süt. A madarak kezdenek újra játszadozni a bokrok, fák felhők között. A távolban a mezőn egy traktor egyengeti a földet. Tegnap ugyanekkor szántott. Most elmunkálja a szántást, ellazítja a telet, hogy új erőre kapjon a föld tavasszal. A mezőn túl, az erdő fái magasodnak. Az én nyírfáim fehér törzsei. Néha látok egy-egy őzet, ahogy riadtan futnak valamerre, vagy csak úgy. Ez a szél ne fújna ilyen hidegen. Olyan az idő, mint egy hónapja Rómában. Istenem. Szerettem ott lenni. Levetkőztem a félelmeimet, magamba szívtam amit tudtam, megérintettem amit lehetett, fákat, a Fiat 500-asokat, lepukkadt ókori építmények maradványait, a római levegőt. Ott más a levegő, szinte kapkodtam, hogy ereim ezt szállítsák az agyam felé és elhiggyem, ott vagyok. Római szél fúj, római szemerkélő eső, római felhők, római Fiat 500-ok, római emberek, római kutyák és macskák. Római madarak. Római cappuccino, római paradicsomos tészta, római második cappuccino, de teljesen más ízzel. Római sör ami persze nem Rómában gyártott, de olasz! (peroni)]. Sosem gondoltam, hogy minden teljesülni fog. A szerelmemmel Rómában születésnapomkor. Együtt kávézni a Colosseum tövénél, nézni ahogy feléled a város. A szemerkélő esőt nézni a szállodaablakból. A hosszú séták a szűk utcákban az eltévedések örök pillanatai, a teljese káosz vespák és fiat 500asok között a nedves macskaköves úton. Utcáról utcára "megismerni", befogadni, átölelni együtt. A római fák, imádom (Pinus pinea). A Szt. Péter tér a tv-ből nagyobbnak tűnik, de persze ott állva is elég hatalmas. [A Szt. Péter bazilikát jövőre nézzük meg.] 
Valahogy minden nagyobban hat a fotókról, valami hatalmas valami pedig mégsem. Pl a Viktor Emánuel-emlékmű baromi hatalmas. Egy hátizsák az összes terhünk. Betérünk egy szűk utcába(Vicolo Scavolino,) a Trevi-kút-tól nem messze, rátalálunk egy kis hangulatos étteremre. Egy pohár vörösbor, paradicsomos tésztára, bolognai spagettire. Aztán megyünk tovább, felvesszük a hátizsákunkat. A nap süt, kellemes tavaszi idő februárban. Olyan hihetetlen, de úgy megszoknám. Metrora fel, metroról le, majd a 2-es villamosra szállunk. A biglietto-nk még épp, hogy jó. Haladunk a Stadio Olimpico és a Via Paolo Frisi felé. A második célpont az érdekesebb. Ezt a címet még baromi régen rögzítettem magamban. Közel van az utcához a Svájci követség, az utca egyirányú, kacskaringós, a fák pinea fenyők, méregzöld színű spletták a barackszínű házakon, minimum négy emeletes, erkélyes. Az erkélyen citromfa vagy narancsfa rajtuk a gyümölcs. Olyan furcsa volt ott állni az utcában, megérinteni a narancsszínű falat, amire Io e te felirat és egyéb olasz firkálásokkal volt tele. Az utca egyik oldalán egy irányban autók, épp csak annyi hely, hogy a forgalom tudjon haladni. Ó ott egy új fiat 500as. Hoztunk egy lakatot, egy szerelem-lakatot. "Egy ősi Kínai hagyomány szerint, ha a szerelmesek lakatot helyeznek el egy véget nem érő láncon vagy kerítésen, szerelmük örrökké tart." Azt hiszem, ennél alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna. Itt kezdődik az örökké itt a Via Paolo Frisi-n.