2015. november 14., szombat

Az ősz utolsó rózsája

Ciao!                                                                 
        Fecseghetnék arról, hogy miért nem írogattam ide. Talán elvesztettem a romantikus hozzáállásomat ehhez. Manapság magánleveleket írok kézzel, néha az írógépemmel...csak, ha nagyon ráérek; és persze nagyon rá szoktam.  Ha nem is én tartom éltben a postások munkahelyét...sokat hozzáteszek mégis. (Ha szeretnél levelet írj elérsz...fb)
Talán ez az idei első? Nem túl sokadik bejegyzés. Nem tudom ki olvas, ki nem. Ez is rettentően érdekel...mint ahogy az is, hogy a fotóimmal a "megcsinálásuk" után mi történik.  Kihez jut el, ki mit lát és gondol bele és/vagy róla.
Lehet, egyszerűbb lenne csak úgy elengedni ennek az illúzióját...meg azt is, hogy célt találnak. Az már nem az én dolgom, Az én dolgom csak a "megcsinálás", erre próbálok koncentrálni. Aztán, hogy mi a többi, az csak melléktermék nem? A visszajelzés stb...
Pár hete Pisa, Livorno, Siena és Firenzében jártam. 4 nap. 4 város. Próbáltam nem csak a fényképezőm nézőkéjéből kukucskálni a várost, hanem átélni, átérezni az itteniek dolgait. Aztán feltenni a kérdést, milyen itt lakni? Vajon az az öreg bácsi a biciklijével hova tart. Vagy azok a középiskolások melyik suliba járnak? Milyen problémáik vannak? Persze ezt csak azért teszem fel magamba, hogy az sajátjaimra ne figyeljek oda. Talán csak egy kis szikra kellene, hogy mindent beindítson, vagy annál is kevesebb... Lehet, hogy holnap, vagy a következő hónapban megtörténik az áttörés??? Ki tudja? Csak megyek előre...Persze jó lenne ezeket nem görcsösen megélni, mint ahogy szoktam...mint ahogy szokta a többség. 
Mind a négy városba el tudnám képzelni magam, bár ha nagyon választani kell, akkor Livorno vagy inkább Siena. Eközött gondolkodnék. 
Livorno-nál ott a Tirrén tenger. Siena pedig úgy gyönyörű ahogy van. És persze a középkori falak rengeteg titkot rejthetnek. 
Képek folyamatosan a fb oldalamon. Szándékosan nem linkelem be ide. Aki kíváncsi úgyis megkeresi. 
Elindulni és megérkezni nagyon jó dolog, hazaérni is, bár nem lehet hasonlítanám össze a kettő, de együtt vannak. Mindegyik fontos és elengedhetetlen a másik nélkül. (ennyi klisét…)
         Továbbra is egy Fiat 127-esről álmodozom. Valahogy teljesen fall in love. Fejembe vettem, hogy szeretnék egy ilyet. Főként, mert olasz és főként mert régi, és főként, mert alig sőt szinte alig látni az utcákon ilyet. Sőt…olyan ritka mint a fehér hollót látsz osztva kettővel. Próbálok egy időhatárt szabni rá, mert a fizetésemből vajmi kevés esélye van, hogy 2020 előtt ez sikerül.
         Pár napja vettem egy futócipőt. Apám halála óta ez van a fejemben hogy fussak, legyek egészséges, vagy annak tűnő. Hóbortjaimat hagyjam el, a munkámat csináljam jól, a hobbimat a fotózást pedig kitűnően. És érezzem magamat boldognak. Az élet véges. És ezt sokat elfelejtik. Bármikor bármelyik percben bekövetkezhet…Persze nem erre kell figyelni…csak éppen felkészületlenül itt hagyni mindent…
         Én szeretnék nyomot hagyni magam után. Itt vannak a képeim. Számtalan „írásom”…néhány szép cselekedetem. A család támogatása…szóval ilyenek. Ez viszi előre az embert. Nem pedig a munka és a munkahelyén elért eredmények. Az is fontos persze, hogy a pénztárcádba, vagy a számládon mennyi pénz van. De az a fontos hogy megtaláld a boldogságodat, azt ami igazán erőt ad.  Jó persze, lehet valakinek ez a munkája, vagy épp a hobbija. Egy a lényeg, a legnagyobb lényeg, hogy legyél boldog. Elérd a céljaidat, álmaidat megvalósítsd és legyenek újabbak amelyek előre visznek. Nem? Valami ilyesmi az élet célja.
         Manapság sok könyvet vettem, aminek tudom, hogy hasznát veszem. Rengeteg elolvasatlan könyv áll a könyvespolcomon. Én tudom mindegyik jelentőségét, érzelmileg kötődöm mindegyikhez, így nehezen is válok meg tőlük. Jelenleg a kedvenc írom Fabio Volo fog Olaszországban november 18-án  megjelentetni az új könyvét E' tutta vita címmel. . Tweet bejegyzéseiben írja, hogy mikor hol fog dedikálni. Bár csak ott lehetnék valamelyik városban. Egy frissen vásárolt könyvvel a kezemben. Aláíratnám vele a könyvem, készítene rólunk pár fotót valaki. NAh ez az álmom még várat magára. De az ügyön leszek. Egyelőre csak az új könyvét fogom megvenni. Igaz olaszul nem annyira tudok. De a tudat, hogy a polcomon lesz az megér mindent….és remélem legalább a könyv meg lesz. Aztán az időben és még több mindenben bízok, hogy ez a találkozás össze fog jönni egyszer.
         
       Ez az év nem telt el drámák nélkül. Már az első hónapban ez bebizonyosodott, mikor elvesztettem édesapámat. Rossz viszonyban váltunk el. Sok éve nem beszéltünk olyan mélyen, mint egy apának és fiának kellett volna. Sajnálom ezt, és Ő is tudom hogy így van ezzel. Ez nekem dupla elvesztés. Mindennap gondolok rá, ahogy mamámra akivel sokat voltam együtt a haláláig és rengeteget tanultam tőle főzés és kertművelés tekintetében, és papám is hiányzik, rengeteget tanított a barkácsolásban és mindig óvott, apám helyett apám volt. Legjobban azt sajnálom, hogy tönkretettem a biciklijét azzal a céllal, hogy felújítom…majd végül annyira kicsúsztam a felújításból…hogy egyszerűen ki kellett dobni. Ez máig fáj. A szomszédnak eladta a másik biciklijét „a  rosszabbat”….ha meglátom a „rosszabb” bringát eszembe jut a papa, és hogy bármit adnék azért, hogy megőrizzem ezt a biciklit… még ha „rosszabb ” is és a gyerekemnek mesélhetném, hogy ezt az ükpapáé volt.
         Nem tehetek róla. Szeretem a régi dolgokat. Van egy régi írógépem. Szeretném ezt a 40 éves Fiat 127-est, egy tekerőszámos telefont, és legjobban a papám régi bringáját, amit eladott.

         

1 megjegyzés:

António Jesus Batalha írta...

Ao passar pela net encontrei seu blog, estive a ver e ler alguma postagens
é um bom blog, daqueles que gostamos de visitar, e ficar mais um pouco.
Eu também tenho um blog, Peregrino E servo, se desejar fazer uma visita
Ficarei radiante,mas se desejar seguir, saiba que sempre retribuo seguido
também o seu blog. Deixo os meus cumprimentos e saudações.
http://peregrinoeservoantoniobatalha.blogspot.pt/