Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gondolok mindennap az írásra. Így nem teszem. Bűntudatot, elszalasztott pillanatokat érzek magamban. Minden nap, folytatom a történetemet, amelyet jó pár éve írok, de csak elméletben. Vagy a 112-es buszon, vagy épp munkaközben rám jön egy jó gondolat, egy folytatási variáció, azt mondom magamban, hogy majd otthon leírom. Aztán fáradságra hivatkozom, és elmarad minden, és bűntudatot érzek, arról a jó pillanatról, ami meg volt, de mégsem életem vele. Szóval ez egy folyamatos küzdelem, amelyen úrrá kell lenni, most leírni a gondolatokat, most cselekedni, a mostban élni.
Viharos szél, csepegő eső, a hideg szél átfúj a kabátomon. Ez a kedvenc évszakom, élvezem a forró kávé utáni hosszú sétát a lehulló narancsossárgászöldes falevelekkel, amelyek előttem kavarognak, rajtuk lépkedek, velem együtt sétálnak, velem együtt lélegeznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése