Egy parkolói feljegyzés tizenkettő

 

             Pár hete újra bennem van, hogy írjak, szinte szokatlan érzés, de ez persze mindig bennem van, mert készítek vázlatokat a vonalas füzeteim egyikébe, amelyek talán sohasem lesznek kidolgozva, teljes szöveggé formálva. Szeretem, amikor a részlet részletét észreveszem, és néha nézelődőként ott vagyok, átélem a pillanatot észrevétlen. Egy barátom erre azt mondta: ezeket mindenki észreveszi, csak nem beszél róla. Én írok róluk. 

    „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni” Gabriel Garcia Marquez

Ezzel az idézettel vágnék vissza. Én visszaemlékezem, próbálom átadni az illatokat, színeket, érzéseket, ami számomra a jelen volt, az akkori jelenben, ami múlttá zsugorodik „írás” közben és alatt, viszont aki olvassa a jövőben, újra átváltozik, s majd talán benne múlttá változik. Érdekes dolgok.

         Egy nagyváros „Hotel parkoló”-nak nevezett fizetős parkolójában ücsörgök a platánfák fakózöld leveleinek az árnyékban. Hatalmas hőhullámmal küszködünk a héten, de ez minden nyáron így van az utóbbi években, szinte már-már megszokott mediterrán forróság. 

Körülöttem parkoló autók, járdán sétáló, vagy gyorsgyalogló emberek sietnek a-pontból b- pontjuk felé. Szinte már némán szervezett minden, mint egy jóltervezett algoritmusban. A parkolóban csak a 4-5 féle színű autók állnak. Fekete, fehér, bordó, szürke, kék, és ha jön egy ezektől eltérő, az már unikumnak számít. A rádióban semmi érdemleges, reggeli hahotázók zaja, könyv nincs nálam, amit épp olvasnék, az éjjeli szekrényemen hagytam és amúgy is, korán van az olvasáshoz. Reggel nyolc és kilenc között járunk. Már most 28 fok van, ha ez így folytatódik megolvad a kocsi visszapillantótükre.

Átkapcsolok a Bartók rádióra, hátha...aztán nem...ott is csak beszélgetnek klasszikus zene helyett. A rádió halk háttérzajában próbálom kitalálni mivel szórakoztassam el magam.

Figyelem az utcán sétáló embereket, érdekes történeteket találok ki róluk, az a-pontból b-pont felé vezető köztes úton nekik.

Egy bajszos férfi lépett ki a közeli lépcsőházból, valószínű, hogy a 80’as évek óta visel bajuszt, de összességében illik hozzá, és a régimódi öltöny nadrágot vett fel, világos szürke színben, hozzá egy rövidujjú bégié színű kockás inget, melyen a kockák mintázata barna. Kezében egy fekete autóstáska, hasitasi, vállpánt nélkül, amit a csuklóra lehet biggyeszteni. Makkos cipő, fényesen csillog  csak úgy tükröződik vissza a tikkasztó nap sugaraiban, elhomályosító erejével. 

 

         A rádióban bemondják, hogy a nantes-i székesegyház gótikus temploma kigyulladt. Több tucat tűzoltó dolgozik az eloltásán, de már most tudható, hogy az orgona teljes terjedelmében lángol, menthetetlen. Az orgona több, mint négyszáz, azaz 400 éves. A XV .századi katedrális ablakai és XV. századi orgonája megsemmisült.  A telefonomat a rádióhoz csatlakoztatom remegő kezemmel, a nantes-i orgonára keresek, hogy halljak valamit a már megsemmisült orgona csodálatos hangjából. Nem, nem csak az orgona mivolta fontos, hanem a gótikus katedrálisban őrzött pótolhatatlan kegytárgyak, szobrok, festmények, az európai kultúra került megsemmisülés állapotában. 

  J. S. Bach - Prelude in C minor BWV 546/1 (Luca Massaglia; organ of Nantes Cathedral) darab jut elsőként meghallgatásra. Ez az egyik kedvenc Bach darabom, és egy olasz előadásában. Lúdbőr sodorja végig a gerincemet, szívet tépő, hogy ezeket a négyszáz éves sípokat már nem lehet majd hallani, és közel négy-öt évbe telik majd mire csak az orgona újjá lesz építve, a gótikus épületről renoválásáról nem is beszélve.

 Próbálok nem arra gondolni, hogy a tűzvészben mennyi felbecsülhetetlen festmény, szobor és kegytárgy veszhetettel, és vált a meg semmisülés útjára, vélhetően gyújtogatás miatt. Amit a múltból próbálunk megőrizni, nem sikerült eléggé és mennyi válik majd por és hamuvá...

 Elfog a sírás az autóban ülve. Magamat sem értem. 

Körülöttem testek, az őszhöz közelítő platánfák kezdődő haldokló fakózöld falevelei alatt, szemeimből patakként folynak a sós könnycseppek. Igen, mindent újjá és szebbé lehet építeni, de nem lehet pótolni, egy XV. századi dolgot [...] csupán rálegyinteni, hogy most újabbat, jobbat, modernebbet és szebbet lehet helyére pótlóan berakni, az utólagos az nem az eredeti. Elveszett valami, amely sosem jön vissza. Rosszabb, mint maga a halál. A világ a másolat másolata, hozzá kell szokni, de én nem, nem szeretnék.

         A világ túl gyorsan halad, az emberek tempójához. Sokan rájönnek erre, sokan pedig rohannak vele.

         Elrohannak a hársfa virágzásának illata elől, egy könyv elolvasása utáni pillanattól, bármely tevékenységtől, amely a mai világban esztelen, „időpocsékolás” és nem instagram kompatibilis. 

A mit eszel poszt, hol jársz, a világban és lefotózod kategória, amely vonzza a „nézőket”, mint legyeket a kürtöskalács.

         El kell fogadni, hogy a világ ilyenné vált. Szerethetetlen, önző emberek helye, miközben ezt észre sem vesszük igazán, csak akkor, ha a szabadság, már nem olyan, mint rég, hogy ott van valami, amit nem látunk, de van, és mégis ennek ellenére megyünk felfedezünk, élményeket akarunk akár a halál oltárán is, hogy a fotó meglegyen, másoknak, nem saját magunknak, hanem másoknak. Jobbnak és szebbnek akarunk tűnni, mint amilyenek vagyunk. Igaz sokan az se tudják, hogy milyenek is valójában. Mindenki másol valakit, akire szeretne hasonlítani és olyanná válni. Nincs már olyan, hogy egyedi. 

 

   Pár könnycseppet töröltem le az arcomról, mikor egy óceán kék volvo V70 hybrid állt be elém tolatva.  Sosem láttam ilyen csúnya színben Volvot, de ez ízlések és pofonok.

Egy középkorú göndör hajú nő szállt ki belőle elsőnek, feketébe öltözve. Ekkor sejtettem, amit a fekete színből sejteni lehet. Hátsó ülésen két kamasz fiú szállt ki, az egyiknek divatosra nyírt haja, középiskolás lehet, másodikos vagy harmadikos, öccse, négy öt évvel fiatalabb. Apuka, pedig parkolójegyet vesz a közeli automatából kissé gyűrött, de ünnepélyes ruhájában, fehér ing, fekete zakónadrág. A család többi tagja addig a kocsi előtt vár, a közeli templomba haragja negyedet üt. A férfi bedobálja az automatába az aprót, majd az kiköhögi a ticketet, a kocsi szélvédőjére helyezi, majda család együtt közelít a templom felé, melyből az imént harang kondult.

A méregzöldre festett templom kapu bejárata előtt állnak és várnak az immár biztosra vélhetően eddig csak a fejemben feltételezett temetésre érkezők.

  Egy férj és feleség épp a bankok felől érkezik, s az évtizedek óta nem látott testvérek, unokatestvérek csodálattal, és meglepetten néznek egymásra, hogy az idő rajtuk is fogott, s ezt az időt már nem lehet visszahozni, de hülyék voltak, hogy nem tartották a családi vérszerinti kötöttségeket, amely tetszik, nem tetszik, de van és létezik. Lehet ellene küzdeni, de a végén íme, mégis csak van és lesz egy kis ideig óráig.

 

         Itt a platánfa alatt, hársfa illatban, mégis van ez a pillanat, egy végső út, egy végső személyes búcsú, egy embertől, az emberektől, mert ez az élet, születés és halál közötti percek, évek, tettek.

Mindenki mást hoz ki ezekből az időkből. 

         A könnyeimet felszárítja az év legmelegebb napjának forró szellője. A kocsi mellett rágyújtok egy sodort cigarettára, költséghatékonysági szempontból. Újabb parkoló autókban lévő emberek váltják meg a parkoló jegyeiket, cserélődnek, újabb történetek életek jönnek, én még várok egy fél órát kémlelődők, figyelek, ráérek. Igen, és te is ki ezt olvassa ráérnél, hogy figyelj, s magadba zárd az ehhez hasonló örök pillanatot, melyből nem lesz több, nem lesz másik, mert ez egyedi te vettél benne részt, úgy, hogy másnak fel sem tűnt.

   

         

...

 

         Napok jöttek és mentek. Kevéske fizetésemből Márai naplóit vettem meg antikvár példányokban, jelenleg az 1945-1957 közötti gondolatait olvasom, melyek telis-tele vannak monumentális és közben egyszerű árnyalatokkal a világról, amelyet akkor látott az író olaszországi falvakban, fő lakhelye ideiglenes otthon : Nápoly városa, s így közel hatvan év után gondolatait olvasva rájövök, hogy a világ és emberek cseppet se változtak,  épp ugyanolyan, mint most, hanyatló. 

...

 

  Ma a közeli hegyet kerékpároztam körbe, egy 15 km-es úton, Motobecane vintage bringámat az előírtak szerint felpumpáltam, fél éve nem látott aszfaltozott utat, kicsit poros is lett ez idő alatt, a láncot újra olajoztam, és a csapágyakat. Az általam generálható adatoktól eltekintettem, amit telefonnal, vagy egyéb okos karpereccel mérhettem volna, amely kreált adatok esetleg mindenképp, akarva-akaratlan más kezében jutnak. Magamra fókuszáltam ezalatt a közel 40 perc alatt, arra, hogy este írjak, ha pár oldalt is de írjak, és olvassak minimum 30-40 oldalt az adott könyvből, amelyet épp olvasok, s ha nem tetszik, akkor merjem félretenni és választani másikat. A volt szerelmeimre gondoltam, épp mit csinálhatnak, s főleg a legutóbbira, akivel tegnap rémálmom volt, de örültem, hogy ebben a rémálmomban újra láttam. Szeretném még újra? Vagy szeretem állandóan egyfolytában? (Erre közeli ismerősök tudnak is határozottan válaszolni, mint, ahogy én is.) És megannyi kérdéssel indultam útnak, és ugyanannyi megválaszolatlan kérdéssel tértem haza, de nem is ez volt a lényeg. Az út alatt nem szoktam zenét hallgatni, csak én és a Motobecane francia országúti kerékpárom a maga negyven évével. A mellettem elhaladó préspincék, amelyben akár a közeljövőben laknék is valamelyikben, ház a domboldalon (Cesare Pavese), a búzamezők learatott tarlói, a még mindig pompásan virágzó napraforgómezők hátterében az erdő magasodó fái, és a naplemente narancssárga tompa fényei, a forró déli szellő, amely kicsit lassítja tempómat az utam második felétől, s nehézkessé teszi. Ilyen az élet valójában. Nem?

Autók haladnak el mellettem, péntek este felé van. Fáradtak vagyunk, ugyanakkor feldobódottak is valamilyen bizonyos ismeretlen oknál fogva. Itt a hétvége, lesz idő magamra amely a hét öt napján nem volt idő próbálom megtenni amit eddig fontosnak gondoltam, de idő hiányában mégsem, az elhitetés, hogy most akkor bepótlom, s majd hétfőn rájövök, hogy ugyanúgy el vagyok havazva, mint az előző hétfőn és mindig időhiányra hivatkozom amikor a megválaszolatlan postai írógépes levelet látom az íróasztalomon, a chat üzenet megválaszolására, bármire, amire időt kellene szánnom, és csak bambulok pattogatott kukoricával a Netfilx előtt, olyan sorozatot vagy filmet nézve, amiről tudom hogyan s miként végződik, mert a másfél perces trailert megnézve, azaz filmajánlóból, már rájöttem az egész sztorira, és a film már csupán csak időpocsékolás, de mégis belemegyek, hogy történjen valami, történjen valami velem. 

                                                                             ...

 

Néha könnyebb eldönteni, azt, hogy mit nem szeretünk és mivé nem szeretnék válni. Sokkal nehezebb arra válaszolni, mi a kedvencünk, mit szeretnénk csinálni. Szóval. Mi tesz boldogtalanná : 

mi tesz boldoggá: 

Ha te sem tudod, ki tudná?

...

 

Vettem magamnak három akciós könyvet, meg anyától kaptam diploma osztóra egy ünnepi cipőt, amelyet esetleg esküvőre is fel tudok venni anélkül, hogy bárki kinézne onnan, az olcsó öltönyömmel együtt. Szeptemberben egy nap kettő esküvőn veszek részt, ha megtartják. Filmekben sem szokott hasonló lenni, itt igaz, nem egy időben lesznek, így van idő átmenni egyikről a másikra, jelen lenni az ünnepen. Aztán addig ki tudja mi fog történni.

         Forog a föld, rajta te és én máshogyan, de mégis együtt.

 J. S. Bach - Prelude in C minor BWV 546/1 (Luca Massaglia; organ of Nantes Cathedral)