Tegnap és ma két kávé sem volt képes beindítani a szívemet. Fáradt vagyok. Szétesem. Be vagyok lassulva. Álmos vagyok. Ha alszom rémálmok gyötörnek. Rosszak. Milyenek lehetnének a rémálmok? Így kóboroltam. Lassan mondhatom, hogy minden vasárnap kirándulok a hegyen, ez így volt ma is. Szerettem a mai napot. Az ég felhős volt. Nem sütött a nap, csak a távolban. A hegyről látni lehetett a Balatont is. Ez eszembe juttatta azt, hogy rég voltam ott, és hogy nem tudok úszni. Az eső csepergett, szemerkélt, de sosem eredt meg, és nem voltam csurom vizes. Leültem a kápolnához, és néztem a felhőket, hogy jó lenne most lefényképezni, de csak néztem. Ők az enyémek most. A pillanatot nem akartam megörökíteni, nem akartam hogy emlékezzek erre a boldog vasárnapra. Vagy félórát ülhettem ott. Utána elmentem egy sárga házhoz, mellyel terveim vannak. Van egy kicsi terasza, leültem egy fehér fonott székre, melyből ezen kívül még három volt, s egy fehér asztalt vigyázták. Kíhúztam az egyiket, majd egyenesen szembehelyeztem a kilátással. Farkasszemet néztünk. Én és a világ. Itt már nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem el. Lehet, hogy a szívem ott maradt még álmodni? Ki tudja, ha én sem? Boldog bolond vasárnap, esővel széllel táncoló madarakkal, szürke színekkel, vérvörös naplementével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése